Az embargó utáni második nap volt, a Death Strandinggel már napok óta játszottam, és azon a reggelen is úgy indítottam el a PS4-et, hogy letudok még pár küldetést. Aztán fogadott egy üzenet, hogy 1143 lájkot kaptam, a karakterem hirtelen lépett két számjegyű szintet, és a játék közölte velem, hogy mostantól kevésbé fogom elveszíteni az egyensúlyomat. Mindezt azért, mert valahol, valamikor jó helyre építettem egy hidat. A Death Stranding ilyen élményekkel lep meg, és még ilyenebbekkel. Az egyik legsztároltabb fejlesztő, Hideo Kojima az év egyik legszokatlanabb játékával egyszerre bizonyította azt, hogy ott a helye a legnagyobbak között, és azt is, hogy ő is képes mellényúlni. Egy 45 órás végigjátszás után sem tudom egyértelműen azt mondani, hogy tetszett nekem ez a játék, de hogy hatással volt rám, és hogy sokáig magammal fogom még vinni, abban egészen biztos vagyok - olyan, mint egy Lars von Trier-film, de annál azért szerencsére jobb.
A bolygónk neve: halál
Hogy a Death Stranding furcsa játék, az persze már az elmúlt három év trailereiből kiderült. Láttunk fekete iszapban meztelenül tapicskoló Norman Reedust, tartályba zárt csecsemőt cipelő Guillermo del Torót, feketén könnyező Mads Mikkelsent, füstszerű lényeket, amelyektől nagyon kellett félni, és szimbólumokat, rengeteg szimbólumot. A jó hír az, hogy ez a sok zagyvaság csodálatos módon koherens történetté nemesedik a végleges játékban. A rossz hír pedig, hogy ennek sok olcsó történetvezetési megoldás az ára: erőltetett fordulatok, a sztorit elmagyarázó hosszas monológok, giccs, könny, melodrámák, még több könny, és említettem már a rengeteg szimbólumot? Tegyük hozzá, hogy Kojimától ezek a rossz értelemben véve hollywoodi eszközök nem idegenek, és azt is, hogy általában olyan érzékkel alkalmazza őket, hogy abból valahogy mégis szuper dolgok sülnek ki - csak ezúttal egy kicsit túlzásba vitte a dolgot. Nagyon nem tudom ezt kifejteni - mert ahhoz sokat kellene spoilereznem -, legyen elég, hogy egy ígéretes világ ígéretes meséje kap méltatlan befejezést.
Ez a világ egy elképzelt Amerika, amely a Halálhullám nevű kataklizma után vegetál, aminek során a túlvilág áttüremkedett a valóságba. Ennek eredménye leginkább pusztulás, úton-útfélen partra vetettek (PV) nevű, szellemszerű lényekbe botlik az ember, amelyek az élőket próbálják elpusztítani, és ezt néha olyan ügyesen csinálják, hogy kiüresedést - egy atombomba-robbanáshoz hasonló detonációt - idéznek elő. Ráadásul folyton esik az időzápor, amelyben az élőlények elenyésznek, a tárgyak elromlanak és elkopnak, az infrastruktúra lassan megszűnik létezni. A Halálhullám sújtotta Amerika tehát egy kráterekkel szabdalt, rögös, sivár és nem mellesleg halálosan veszélyes vidék, ahol az emberiség védett központokban, kisebb bunkerekben és nagyobb gócvárosokban él, és e települések között az összeköttetést azok a futárok jelentik, akik az időzáporra immunisabb kevesek közül kerülnek ki. Mit ad isten, főhősünk, Sam Porter Bridges épp ilyen figura.
Kojima egyik nagy erénye, hogy elképesztő átgondoltsággal teremti meg ezt a környezetet. Kitalálta a holt-élő világ szabályait, problémáit, az azokat megoldó technológiákat, lehetséges sztorielemeket - és ezeket lassan (bár talán túl lassan) ki is bontja a játék első fejezeteiben. Sam elkezd a Bridge nevű szervezetnek dolgozni, amelynek célja a sok különálló központ közös kommunikációs hálózatba kötése, Sam pedig leginkább futárküldetésekkel tud hozzájárulni ehhez. Aztán ahogy egyre több szereplővel találkozik, és azok kapcsolatai egyre jobban átszövik a sztorit, úgy vándorol át a Death Stranding fókusza a játékról a cselekményre, sőt a magyarázkodásra - mert sajnos az egymásra halmozott szimbólumok, fordulatok és látomásszerű jelenetek alatt elkezdenek recsegni-ropogni a narratíva eresztékei, és jön az a bizonyos méltatlan befejezés. Öröm az ürömben, hogy nagyon ötletes karakterekkel és fantasztikus szereposztásban előadva láthatjuk a Halálhullám generálta furábbnál furább meséket.
Nagy utazás
Eddig persze gyakorlatilag csak az átvezető jelenetekről írtam (mondjuk egy Kojima-játéknak azok szabad szemmel jól látható hányadát képesek elfoglalni), ideje a játékról is. Igen, ez egy futárszimulátor (Amazon-emuláció, hordárjáték, minden korábbi gúnynév igaznak bizonyult), de ennek ellenére meglepően szórakoztató. A központok között csomagokat szállító Samet igen változatos módokon pimpelhetjük a hosszú utakra, miközben taktikusnak is kell lennünk abban, hogy szűkös teherbírásunkból mennyit használunk fel mondjuk nehéz terepen közlekedést segítő járóváz, magaslatokra feljuttató létrák és más úri huncutságok cipelésére - hiszen a csomagoknak is kell hely. Ez a logisztikázás el tudja kapni az embert, és én magának a futárkodásnak is könnyen átadtam magam. Néha ugyan elkezd unalmas lenni a végeláthatatlan séta (vagy éppen motorozás, mert vannak helyek, ahol már járművet is lehet használni), de valahogy ez az unalom is a játék része lesz, mint a Red Dead Redemption 2-ben a hosszas lovaglások. Csak itt egy olyan világban történik ez, ahol szó szerint minden lépésünkre figyelnünk kell; egyszerre feszült és filózgatós az élmény, ami egészen furcsa kombó - és akkor még nem is beszéltem arról, hogy egész utunkat végigkíséri egy Sam hasára szíjazott csecsemő, BB, aki képes érzékelni a környező PV-ket, de egyben hősünk néma lelki társa is a viszontagságokban.
Az időzáporokkal vert Amerika sziklás, barátságtalan ország, ahol néha nagyobb kín közlekedni, mint Budapesten hétfő reggel, de utunk során épületeket is felhúzhatunk. A kisebb patakok fölé például hidat emelhetünk, de járműveink aksiját töltő generátort és az időzáportól védő menedéket is felránthatunk, sőt akár hosszabb sztrádákat is gyárthatunk, ha összehordjuk hozzá a nyersanyagot. A Death Stranding talán legjobb játékeleme, hogy épületeink megjelennek más játékosoknál, mint ahogy másoké is nálunk, és akár egymás félbehagyott épületeit is továbbfejleszthetjük. Nem tudom, hogy milyen algoritmusokkal hangolták össze a készítők a szervereket, hogy ne legyen totál káosz a már az embargós időszakban is több ezer játékos által épített létesítményekből, de szenzációsan működik ez az online támogatás. Egyrészt önmagában nagy segítség tud lenni, ha egy hosszú úton egyszer csak szembejön egy időzápor-menedék, amit BranerIsten17 épített, másrészt az egészhez kapcsolódik egy lájkrendszer is, vagyis egy tetszikeléssel megköszönhetjük őkelmének az értékes segítséget (és amúgy a küldetések teljesítéséért is járnak lájkok). Lájkjaink száma pedig az öt fő karakterfejlődési lehetőség egyike, vagyis ha jó helyre építünk valamit, olyan élményekben lehet részünk, mint amit a bevezetőben leírtam.
Sajnos aztán a játék egy kicsit elvérzik ott, ahol talán a legkevésbé várnánk: a harcon. A Death Strandingben a PV-k mellett a közös amerikai álmot nem osztó csomagrabló terroristák is lesnek Samre, mellettük egyrészt ellopakodhatunk, másrészt megfelelő fegyverekkel felvehetjük a harcot. Az előbbi még csak-csak működik, de a harc túl egyszerű és ötlettelen, az ellenfelek MI-je pedig igen buta (nem egyszer fordult elő, hogy egy jól védett helyen ülve lemészároltam egy csapatot, mert agyatlanul egyenként berohantak a puskám elé). És akkor még ott vannak a bossfightok is, amelyeknek a bénasága teljesen méltatlan egy kojimai vízióhoz, és amiket végigszenvedve az ember alig várja, hogy visszatérjen a nyugis, aprólékos feladatokkal kísért futárkodáshoz.
Jaj, úgy élvezem én a strandot?
Nehéz értékelni a Death Strandinget, mert egyszerre zseniális és tökéletlen. A Halálhullám utáni Amerika furcsaságai, szokatlan karakterei engem teljesen lenyűgöztek, más játékosok bevonása a világépítésbe szenzációs, maga a futárkodás pedig nagyjából olyan lett nekem, mint egy munka, amit szeretek. A cselekmény barokkos túlzásai és megoldásai (különösen az utolsó pár óra) viszont eléggé felhúztak, a kidolgozatlan harcért pedig kár. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a játék sokaknál tízpertízesen be fog találni, és a Kojima-rajongók nem lesznek csalódottak - ez a játék főleg nekik készült, de akik csak úgy alkalomszerűen belekóstolnának a mester egy-egy művébe, azoknak nem feltétlenül a Death Stranding a legjobb választás. Korszakos játék, ami be tud mászni az ember bőre alá, de gyémántnak kicsit csiszolatlan.
