Rengetegen még mindig csak hírből ismerik a 2009-es Demon's Soulst, a két évvel később megjelent Dark Souls viszont fogalommá vált a nehéz játékokra ácsingózó elszánt kalandorok körében. A Souls széria tehát nem 2011-ben indult, most azonban egy Remastered kiadásnak hála pontosan hét évet utazhatunk vissza az időben úgy, hogy napjaink vívmányainak egy részét is élvezhetjük.
Mesteri remaster
A Dark Souls Remasteredet számtalan módon el lehetett volna baltázni, mivel egy kultikus játékot megpiszkálni egyrészt kiemelkedően nehéz feladat, másfelől pedig a legapróbb változtatás is magában rejti a népes rajongótábor potenciális dühkitöréseit. Nagyon keskeny a határ a játékot csiszolgató változtatások és az olyan módosítások között, amelyek kártyavárként döntenék össze azt a komplex egészet, amit Dark Soulsként ismerünk. Szerencsére az új portokért felelős QLOC csapata pontosan tudta, hol érdemes hozzányúlni a játékhoz, és melyek azok a részek, amelyeket még véletlenül sem szabad modernizálni.
Aki valaha próbálta már az eredeti Dark Soulsban túlélni a Blighttown nevezetű helyszínt, az pontosan tudja, milyen pokoli nagyjából 10 fps mellett kerülgetni az itt élő rondaságokat. Nos, a Remastered verzióban ennek végre búcsút inthetünk. Persze nem a helyi fauna tűnt el, csupán a képfrissítés vált hibátlanná. Bárhová is tévedünk Lordran világában, szinte mindenhol stabil 60 fps fogad bennünket: az Xbox One X-nek sehol sem okoz ez gondot, de az eredeti Xbox One azért egyes bossharcoknál néha megrogy egy picit, és 30-40 fps körülre zuhan vissza pár pillanatig a képfrissítés. Ezen túl szinte az összes effektet lecserélték, elég csak rápillantani az első tábortűzre, és máris látjuk a különbséget. Javultak a textúrák is, PC-n és a félgenerációs, bika konzolokon pedig akár a 4K felbontás is elérhető.
A játékmenetben viszont tényleg csak minimális változások figyelhetőek meg, például váltogathatunk a tábortűz mellé kuporodva is a covenantok, azaz a játékbéli guildek között. A PvP-szekcióra kétségtelenül ráfért egy kis korszerűsítés, és ebbe komolyabban is belenyúltak a srácok. Négyről rögtön hatra emelték a karakterek számát, akik együtt harcolhatnak. Sokan szerették a Dark Souls III újítását, amelynek köszönhetően jelszóval is levédhettük a matchmakinget, ezt a megoldást is átvette a Remastered. Magát a játékoskeresést ráadásul már dedikált szerverek végzik, így sokkal gyorsabban jelennek meg mellettünk az alkalmi pajtások. Módosult a PvP közbeni gyógyítási lehetőségek sora is, ezentúl csak az Estus-flaskákban bízhatunk, más játékába csatlakozó fantomként pedig ezeknek is csak a fele áll rendelkezésünkre. Kár, hogy a pofátlan játékosok kedvencei, az egymást szívató glitchek is megmaradtak, ezekre továbbra sincs rendes ellenszer.
Változatlan alapok
Technikai gondjain túl az eredeti Dark Souls egy közel hibátlan játék, éppen ezért én személy szerint végtelenül hálás vagyok azért, hogy nem akartak módosítani a harcrendszeren, variálni a mozgáson, vagy bármiféle más módon megváltoztatni a stabil alapokat. Ez ugyanis simán elriaszthatott volna sok visszatérőt, az újoncok pedig már másfajta élményt kaptak volna, mint mi hét évvel ezelőtt. Nem állítom, hogy ez az élmény feltétlenül rossz lett volna, de mindenképpen más. A Dark Soulst pedig így kell megtapasztania minél több bátor harcosnak és varázslónak. Ha kellemes emlékként őrizzük már jó ideje a játékot, akkor igazából nem létfontosságú a nosztalgiázás, de a hozzám hasonló Souls-rajongók nagyon fognak örülni annak, hogy ismét Lordran tájain koptathatják csizmájukat. Elhiszem, hogy egyeseknek hiányoznak az újdonságok, de nekem így kerek a történet. Egyedül azt sajnálom, hogy képességpontjainkat még mindig nem oszthatjuk újra, talán ennyi módosítás azért belefért volna. De ezzel azért bőven együtt tudok élni.
