A Codemasters és a Blue Omega összefogásában készült Damnation akár jó is lehetett volna. A sztori érdekes, hiszen az amerikai polgárháborút nem sűrűn látjuk a monitorokon. Az extra csavar, hogy a Damnation világában a háború 40 éve tart, köszönhetően a steampunk fegyverek és egyéb cumók megjelenésének. Főhősünk, Hamilton Rourke elveszett menyasszonya felkutatására indul, közben mellesleg megmenti Amerikát, és halomra lő mintegy 3 000 000 gőzhajtású terminátort. A főellenség jelen esetben a Prescott művek, akik felelősek az egész steampunk mizériáért.
Természetesen, ahogy azt manapság megszoktuk, nem egyedül kell harcolnunk. Legalább egy, de néha több társunk is akad, bár sok örömünk ebben sem lesz. Itt van mindjárt a kötelező öregúr, aki persze tudós, viharvert ábrázattal, brit akcentussal és egy tévelygő csemetével. Másik társunk egy igazi indián squaw. Enyhén mucusos bőrnacival és olyan kebelemelentyűvel felszerelve érkezik, ami legalább három számmal kisebb, mint kéne. Annyira hasznos, mint egy púp. Hősies társaink ugyanis nem túl meglepő módon nem bírnak az ellenféllel. Általában tíz másodpercig bírják a gyűrődést, aztán édesdeden térdre ereszkednek, és két másodpercenként közlik, hogy „I'm not feeling too well." Ilyenkor oda kell szaladni, és gombnyomással feléleszteni őket, hogy aztán megtehessük ugyanezt megint, nagyon hamar.
Vadnyugati parkour
A Damnation egyetlen jól sikerült része a pályadizájn. Elképesztően hatalmas területeket járhatunk be, szédítő mélységek felett kavarhatunk, alternatív útvonalakon közelíthetjük meg az áhított célt. Két kisebb apróság akadályoz csak meg bennünket a felhőtlen ugrándozásban. Az egyik a viszonylag gyopár irányítás. Oké, hogy a Damnation konzolokra is készül, de ez a gombnyomásra hármat lépek, és 45 fokban fordulok téma igen gyorsan idegrohamközeli állapotba képes hergelni a legtürelmesebb játékost is. A másik apróság a lövöldözés ugye, ami a Damnation szerves része.
A pályákon ezrével feltűnő ellenfelek nagyon kemények. No, nem azért, mert okosan használják a pályát - ahogy azt reklámozták ezerrel -, hanem mert túlzottan is bírják a gyűrődést. Egy sima katona is simán benyel egy fél tárat a steampunk 48 lövetű coltból, és ez vicc. Úgy látszik, a nagy technológiai fejlődés a fegyvereket hátrányosan érintette, mert iszonyat gyengék lettek, arról nem is beszélve, hogy a célzás botrányosan gagyi, és a fedezékrendszer is kimerül abban,, hogy le lehet guggolni. A kötelező járművezetős rész is igen sovány. A motor egyrészt randa, mint a bűn, másrészt irányíthatatlan. Társaink ilyenkor felkapaszkodnak mellénk, és buzgón puffogtatnak, mondanom sem kell, teljesen hatástalanul. Nem is baj, mert ilyenkor elég tolni padlógázon, az ellenfél ellenállása esélytelen.
Térdig ér ez a textúra
A Damnation technikai megvalósítása sajnos az erős közepes kategóriába tartozik. A grafika semmi extra, bár a pályák impozáns méretűek, de a textúrák már korántsem - szeretnek villogni, eltűnni, ilyesmi. Aztán feltűnnek az olyan, rég nem látott bugok, mint például amikor az ember kiesik a világból. A Damnation amúgy hangulatos tomb raideres, prince of persiás részei is hamar frusztrálóvá válnak, mert emberünk néha elfelejt megkapaszkodni, és egyéb nem rajtunk múló dolgok miatt megfikkan. Az animációk felemásra sikerültek, mert bár alapvetően nem rosszak, de egy kicsit robotosan mozog mindenki, pedig hát mi ugye nem vagyunk terminátorok. A hangok elmennek, bár a fegyverek sziszegése egy idő után (túl hamar) unalmasak lesznek. A szinkron alapvetően jó, bár itt is találunk olyat, amit inkább ki kellett volna hagyni a végleges verzióból. Egyedüli pozitívum, hogy a Damnation viszonylag alacsony gépigénnyel rendelkezik, bár a minimum konfigon azért beszaggat néha rendesen.
GameStar 2009/06 archív
