Nem a CD Projekt RED az első stúdió az iparág történetében, amelynek egyetlen szempillantás alatt sikerült lerombolnia hosszú évek fáradságos munkájával felépített imázsát, és amelynek fejlesztői megtapasztalták, hogy milyen érzés a piedesztálról a kemény padlóra esni, megbecsülés helyett gúny tárgyának lenni. Cseppet sem volt irigylésre méltó a lengyelek helyzete, de nem adták fel, nem fordítottak hátat a szükségesnél hamarabb és az elfogadhatónál rosszabb állapotban kiadott játékuknak, ehelyett megpróbálták jobbá tenni a Cyberpunk 2077-et lépésről lépésre, patchről patchre haladva, apránként visszaszerezve rajongóik bizalmát.
Ez a majd' hároméves folyamat az alapjátékot teljesen felforgató 2.0-s frissítésben, valamint a ma elrajtolt kiegészítőben csúcsosodott ki. Míg az update, melynek áldásos hatásairól ebben a cikkben írtunk részletesen, teljesen ingyenes, a Phantom Libertyért már egy prémium kategóriás játék árának felét kéri el a CD Projekt RED, amit viszont a pénzünkért cserébe ad, az számos teljes értékű alkotáson is túltesz.
Az elnök embere
Bár a Phantom Liberty eseményei egészen addig nem veszik kezdetüket, amíg nem végeztünk a Voodoo Boys, a haiti hackerkollektíva küldetésláncával, akár újonnan indított karakterrel is fejest ugorhatunk a kalandba, átugorva az addig történteket, és vállalva, hogy pár fontos döntést a játék hozzon meg helyettünk. Akármelyik megoldást is választjuk, az nem változtat a tényen, hogy karakterünk napjai meg vannak számlálva, a fejében ragadt meghibásodott chip miatt az egykori zenész és terrorista, a Keanu Reeves által megformált Johnny Silverhand idővel teljesen átveszi az uralmat a teste felett, miközben a tudata megszűnik létezni.
Mint általában a haldoklók, V is belekapaszkodik minden szalmaszálba, legyenek azok bármennyire vékonyak, így amikor egy Songbird nevű hacker azt ígéri, hogy megmenti az életét, a zsoldos nem hezitál sokáig, hogy elvállalja-e pályafutása legnagyobb kihívást nyújtó megbízatását: be kell hatolnia a hírhedt Dogtownba, hogy onnan élve hozza ki az Új Amerikai Egyesült Államok (NUSA) elnökét, Rosalind Myerst. Akinek erről a Menekülés New Yorkból ugrik be, nem jár messze a valóságtól, a Phantom Liberty első néhány órája tényleg sokban hasonlít John Carpenter 1981-es klasszikusára. A lineárisan strukturált küldetések során mindenki ránk és védencünkre vadászik, de nem kell mindenáron észrevétlennek maradnunk, akár nyíltan szembe is szállhatunk a városrészt hadúrként irányító volt katona, Kurt Hansen fogdmegjeivel. A kiegészítőnek ezt a korai szakaszát egy kőkemény bossharcon túl nemcsak az elnökasszonnyal és a technikai segítséget nyújtó Songbirddel folytatott beszélgetések teszik emlékezetessé, hanem az olyan pillanatok is, mint amikor döntenünk kell, hogy megbízunk-e pár helyi civilben, vagy inkább nem kockáztatunk, és azt tesszük, amit megkövetel a haza.
Nem telik el azonban sok idő, és a Phantom Liberty promóciós anyagaiban kiemelt szereplőként kezelt Solomon Reed felbukkanásával tónust vált az izgalmas kémjátszmába forduló történet. Idris Elba remekül hozza az elveihez végletekig hű, veterán titkos ügynök karakterét, nem véletlenül számoltak vele éveken át potenciális Bond-jelöltként. Reed még Myersnél is jóval árnyaltabb figura, akit nemcsak a Songbirdhöz fűződő, elég komplikált kapcsolata tesz érdekessé, hanem az is hogy minél többet tudunk meg róla, annál nehezebb eldöntetnünk, hogy tulajdonképpen hányadán is állunk vele.
Csupa olyan szövetséges veszi körül V-t, akikkel az egyik pillanatban még könnyű rokonszenvezni, a másikban viszont már elbizonytalanodunk az őszinteségüket illetően. Miként többen és többször is az orrunk alá dörgölik a kémszakma ökölszabályát, vagyis hogy ne bízzunk senkiben, ugyanígy nem vehetünk mérget arra sem, hogy minden bevetés pontosan úgy fog lezajlani, ahogyan azt előtte a fejünket összedugva kifundáltuk. A tervezés és az előkészítés fázisai, illetve a kivitelezés helyenként a Mission: Impossible-, máskor a James Bond-filmeket idézik, mint amikor az egyik társunkat mesterlövészpuskával fedezzük, vagy rulettezés közben szedünk ki fontos információt mit sem sejtő beszélgetőtársainkból. Semmi sem hiányzik a csomagból, amit a szuperkémekkel azonosítunk, még a különféle kémkütyük és az elengedhetetlen hangtompítós pisztoly sem.
Egyesekre kizökkentően hathat, hogy Reed gyakran megvárat minket, és akár napok is eltelhetnek két bevetés között, ám ilyenkor egyrészt előre állíthatjuk az órát, másrészt pedig nekiláthatunk felgöngyölíteni a kisebb-nagyobb mellékküldetéseket, amelyek rendszerint bonyolultabbak, mint amilyennek elsőre látszanak, még kidolgozottabbak is, mint a korábbiak.
Végezetül az i-re a pontot a CD Projekt RED régebbi játékaiban, még az első The Witcherben is alkalmazott, ám a Cyberpunk 2077-ben eddig nem látott húzása teszi fel, nevezetesen az, hogy a Phantom Liberty egy pontján választanunk kell, és onnantól úgy ágaznak kétfelé az események, hogy eltérő küldetéssorozatokon haladhatunk végig más-más befejezéssel. Mi több, ha ügyesen keverjük a lapjainkat, feloldhatunk egy új, alternatív lezárást is az alapjáték számára.
Város a városban
Dogtown, ahol nem kell adót fizetni, ahova a rendőrség nem teheti be a lábát, és a látogatók is csak engedéllyel, egy erősen védett ellenőrzőponton keresztül léphetnek be, a Cyberpunk 2077 eddigi legkarakteresebb helyszíne. A nyüzsgő feketepiaccá alakított romos stadion, az impozáns üvegpiramis és a befejezetlen, de alkalmanként mégis fényűző partiknak otthont adó felhőkarcolók árnyékában mindennapos az erőszak, rendszeresen összecsapnak a bandák egymással, de akár Hansen magánhadseregével is, amikor friss szállítmány érkezik légi úton. A vörös jelzőfüst mindig értékes zsákmányt jelent, olyat, amit egyébként nekünk is érdemes megszereznünk. De nem csak emiatt ajánlott nyitott szemmel járni a környéken - alkalmanként régi Militech adatterminálokra bukkanhatunk, az onnan letöltött Relic pontokkal pedig feloldhatunk új képességeket a Phantom Libertyvel bevezetett Relic perkfán.
Az itt elsajátítható trükkök zöme a kar- és kézbeültetések harci hatékonyságát fokozza, de megvan az előnye az aktív álcázásnak és annak is, ha célba vehetjük ellenségeink sérülékeny pontjait. Legnagyobb gyengeségük azonban továbbra is a fejük, szó szerint és átvitt értelemben is, mert bár többször próbálnak meg hátba vagy oldalba támadni, a fedezékünkből gránáttal kifüstölni, mint korábban, változatlanul gyakorta előfordul, hogy egyszerűen tudomást sem vesznek rólunk, ehelyett simán elrohannak mellettünk, mint a szűk utcákon száguldozó és lövöldöző bűnözők elől menekülő NPC-k.
Nagyon kíváncsi voltam, arra, hogy az alapjátékba a 2.0-s patchcsel bekerülő járműves harc milyen formában jelenik meg a Phantom Libertyben, az élmény szerves részévé válik-e, de csalódnom kellett, mivel a fejlesztők kiaknázatlanul hagyták a témában rejlő lehetőségeket, ráadásul a Badlandsszel ellentétben Dogtown teljesen alkalmatlan arra, hogy nagy és látványos autós összecsapások helyszíne legyen. Szóval hiába szerezhetünk akár rögzített gépágyúval, sőt rakétavetővel felszerelt verdákat is, nem a Cyberpunk 2077 és nem is a Phantom Liberty fog a 2015-ös Mad Max örökébe lépni. Ehelyett viszont rengeteg járgányt lovasíthatunk meg, hogy aztán jó pénzért leszállítsuk a vevőnek valamelyik másik kerületbe. A légi úton érkező utánpótlás fosztogatása mellett ez a másik aktivitás, ami a kiegészítő birtokosainak privilégiuma.
Játék a játékban
Ha összevetjük a CD Projekt RED korábbi bővítményeivel, akkor méretét tekintve a Phantom Liberty közelebb áll a Hearts of Stone-hoz a maga nagyjából húszórás játékidejével, ám jelentősége szempontjából már inkább a Blood and Wine-nal állítható párhuzamba. A Cyberpunk 2077-be integrált, az alapjátéknál jóval csiszoltabb, nagyságrendekkel kevesebb buggal megjelent kiegészítő lehetőséget teremtett rá, hogy a fejlesztők jobban kibontsák V kéretlen útitársa, Johnny karakterét, ezáltal még közelebb hozva őt a játékoshoz. De nem feledkeztek meg azokról a fontos és kevésbé lényeges karakterektől sem, akikkel korábban kapcsolatba kerültünk, szinte folyamatosan "csörög a telefon", jönnek a videóhívások és üzenetek, amelyek rendszeresen emlékeztetnek, hogy miközben mi kémesdit játszunk, Night Cityben egy percre sem áll meg az élet.
A Phantom Libertyben minden kicsit szebb, minden kicsit kidolgozottabb, minden jobban működik, ezért aki az alapjátékot szerette, az a kiegészítőt egyenesen imádni fogja, sőt mi több, bizakodva várhatja az immáron Unreal Engine 5-tel készülő új cyberpunk kalandot.
