Korunk világát a számítógépek uralják. Minden rá van kötve a hálózatra, mindenkit le lehet nyomozni, le lehet fülelni. Az összes adatunk megtalálható a rejtett csúcsszámítógépek valamelyikén. Ezért is persze, az életünket irányító gépek védve vannak hőn imádott kormányaink által. Ám mi van, ha valaki megunja a szomszéd gépét hackel-getni, és nagyobb hal reményében az ország rendszerét kezdi el piszkálni? A film többek között erről gondolkodtat el, habár inkább csak csírázik a föld alatt, igazi mély betekintést nem kapunk.
„Kicsúfoltak… ezért világuralomra török!”
De az alaphelyzet egész érdekes: Egy egykori kormány által alkalmazott programozó bosszút kíván állni az ország vezetőin, amiért nem hallgattak rá a rendszer sebezhetőségét illetően, így szépen kiterveli, miképp is omlasztja össze az Amerikai Egyesült Államokat, mindössze néhány kattintás és egy kis billentyűzet püffölés által. Persze a gonoszkodás és világpusztítás mellé rosszarcú bevándorlók is dukálnak, akik szokás szerint csak addig bánnak jól a stukkerrel, míg nem a főszereplőt kell célba venni. És persze ez a főszereplő nem más, mint John McClane, akinek gőze nincs az IP címekről, nem tudja mi az a Hostname, de ez őt nem is izgatja, mert nincs ilyen információkra szüksége ahhoz, hogy a bakancsát bárkinek a hátsójába felinstallálja. Ugyan rendkívül gizda, hogy McClane számára minden modern technológiával kapcsolatos kütyü szemétnek számít, azonban mégsem lett volna korrekt, ha a film a számítógépek fikázásáról szólna, így kapott maga mellé egy ifjú hacker-t, aki akkor kerül képbe, amikor nem elég bezúzni egy monitor képernyőjét ahhoz, hogy reboot-oljuk a rendszert.
„Azért csinálom, mert nincs más aki csinálja…”
Szokás szerint tehát a rosszfiúk éppen világrengető tettre készülnek, mikor is közbelép Mr. „Rossz-helyen-rossz-időben”, és semmi sem alakul úgy, mint tervezték. Pedig ők békésen billentyűzgetve, néhány őr leütésével vagy elnémításával akarták átvenni az uralmat. De elkövettek egy nagy hibát: Felhergelték Joh McClane-t akinek a bőréből akár űrhajót is lehetne csinálni. Az ember sebezhetetlen és mindent túl él, de éppen attól Die Hard a Drágán add az életed sorozat, hogy McClane még az atomháború sújtotta Amerikából is megment mindenkit.
„…csinálod, na de ilyen idősen?”
Tulajdonképpen a film egy nagyon jó Die Hard mozi, de messze nem a legjobb. Ugyan látványos és érdekes a Cybermageddon, de mégsem olyan szíven szúró, mint mondjuk egy tényleges tömegmészárlás. Ráadásul a fő gonoszok sem kellőképpen karizmatikusak, nem elég félelmetes Timothy Olyphant, mint a megkergült számtek-zseni. De Bruce Willis, azaz John McClane továbbra is viszi a vállán a filmet, és az a temérdek akciójelenet, melyek talán azért is emelik ki a korábbi részek közül a 4. részt, mert technikailag jóval kidolgozottabbak. Persze ezek jó néhányszor a realitás határait súrolják, de éppen ettől Die Hard ez a film, és éppen ettől válik igazán élvezetessé.
A Jó, a rossz, és McClane
Kritikus szemmel azonban ez egy pocsék film is lehetne. Az érdekesnek szánt cyber-terrorizmus rész nincs eléggé kifejtve, ráadásul így is Hollywood-iasan tálalják számunkra, ami szúrhatja azok szemét akik otthon vannak az információs technológia világában. Ezen kívül ugyebár McClane a régi „kőkorszakot” képviseli, míg a fiatal hacker Matt Farrell a lendületes, friss modernitást, de sajnos ez a szál sem bontakozik ki kellőképpen. Az pedig már szinte pofátlanul összecsapott, hogy míg a film elején az amúgy roppantul csinos Lucy McClane, apja elleni gyűlöletének ad hangot, majd egy röpke Pál-fordulat után apuciért kiált. A végső bossfight összecsapottsága már nem is annyira meglepő ezek után. Azonban aki képes úgy beülni a filmre, hogy nem vár tőle világmegváltó dramaturgiát és filozofikus mélyelemzést, az garantáltan jól fog szórakozni. Mert ez a film Die Hard a javából!
Összesítés: 80%
