Életem első munkahelye meglehetősen unalmas volt. Három műszakban felügyeltem különböző egyetemek központjában a nyomtatókat és a szobaméretű számítógépeket, de voltak időszakok, amikor a délutánom és az éjszakám is szinte teljesen szabad volt. Unatkozni viszont már akkor sem szerettem, ezért kellett valami olyan játék, ami hosszú napokra vagy akár hetekre is képes volt kitölteni ezt a rengeteg szabadidőt. A belső szabályzat persze szigorúan tiltotta, hogy a munkagépekre játékszoftvert telepítsünk, de húszas éveim elején meglehetősen nagyvonalúan álltam hozzá ezekhez a szigorú intézkedésekhez. Így esett, hogy heteket, sőt hónapokat eltöltöttem a Civilization első részével, és a végére már annyira elszemtelenedtem, hogy napközben is csak ültem a gép előtt, és sorra igáztam le az ellenséges civilizációkat. Most, huszonöt évvel később már főállásban csinálom ugyanezt, és nem kell fél szemmel folyamatosan az ajtót lesnem, hogy mikor jön be a főnököm, aki nem nézi jó szemmel, ha a munkám helyett birodalmam felvirágoztatásával foglalkozom.
Határtalan háttérhatalom
A Civilization hatodik része bizonyos értelemben mestermű, más tekintetben azonban visszalépés a sorozat előző fejezeteihez képest. Az új, rajzfilmszerű látványvilág ízlés kérdése, nekem nagyon bejön ez a stílus, de jómagam a World of Warcraft grafikáján szocializálódom már tizensok éve, ami ugyanezt a stílust alkalmazza. Az elvakult rajongók közül (és most olyanokra gondolok főként, akik a Civilization sorozaton kívül bottal sem piszkálnának meg más videojátékot) azonban sokan gyerekesnek érzik ezeket a könnyed animációkat és jópofa grafikai megoldásokat. Tény és való, egészen más lett, mint az ötödik fejezet, de ez szerintem nem feltétlenül baj. Nekem tetszettek ezek a vicces kis animációk, egészen jókat nevettem Kleopátra rátartiságán, Gandhi bölcseletein vagy éppen Szaladin ravasz taktikázásán. A zene kifejezett jó lett, mindegyik nemzet kapott valami egyedi dallamot, ami csak náluk hallható. Összesen húsz nemzet közül lehet választani, és ebben ott vannak az aztékok is, őket az előrendelők már megjelenéskor megkapták (annak sem kell lógatnia az orrát, aki lemaradt róluk, januárban mindenki számára ingyenesen elérhetők lesznek). Mindegyik nemzet egyedi egységekkel, épületekkel és képességekkel bír, soha nem lesz két ugyanolyan meccsünk.
Hatalmamban áll megtenni
Győzni sokféleképpen lehet, pont ez az, amiért annyi éven keresztül képesek vagyunk játszani Sid Meier fantasztikus örökségével. Az egy dolog, hogy katonai hódításokkal leigázzuk az ellenséges országokat, de vannak a nyílt erőszaknál sokkal körmönfontabb módszerek is. Győzelmet nemcsak bombázókkal és harckocsikkal érhetünk el. A kevésbé vérszomjas vezetők törekedhetnek a vallási, kulturális vagy akár tudományos győzelemre is. Hiába döngeti a kaput ellenséges sereg, ha közben a mi civilizációnk már kolóniát alapított a Marson, és a csillagközi utazás kapujában áll. Ettől függetlenül persze botorság lenne kihagyni a katonai hódításokat, meglehetősen szórakoztató látni, miként hódolnak be híres ellenfeleink. A szépséges Kleopátra a veresége után inkább egy áspiskígyót ölel a keblére, mintsem fejet hajtson nekünk.
Sajnos a sorozat régi hibáit nem sikerült még teljesen kiküszöbölni, most főként a mesterséges intelligencia bénázásaira gondolok. Mint minden játékot, ezt is normal (prince) fokozaton kezdtem el játszani, de ennyi erővel akár becsukott szemmel is játszhattam volna véletlenszerű kattintásokkal. Javaslom, hogy toljuk feljebb a nehézségi szintet, mert úgy lesz igazán élvezetes a játék. Az egyik játékomban a rómaiakkal sikerült magamra haragítanom a nagy Gandhit, aki aztán harci elefántjaival megindult a birodalmam felé. Magamban már el is könyveltem egy megalázó vereséget, de aztán a városfalak alatt hirtelen megálltak az ormányos emlősök, és eszük ágában sem volt ostromgyűrűbe fogni erődítményeimet. Ezt persze gyorsan ki is használtam, és a felmentő légiókkal egyesével vertem meg hadseregeit. Mire észbe kapott, már az utolsó városát is bekebeleztem.
Az is furcsán vette ki magát a jelen politikai helyzetben, hogy Szaladin arab civilizációját agresszorként tüntették fel. Hiába ápoltam jószomszédi kapcsolatokat a nagy orrú turbánossal, egyik körről a másikra hirtelen megjelentek az iszlám hittérítők és szent emberek a városaim alatt, majd néhány körrel később azon kaptam magam, hogy fővárosom lakossága áttért az iszlám hitre. Ez még nem is lett volna nagy baj, hiszen a vallásszabadság feltétlen híveként nem igazán érdekel, ki milyen néven imádja az istenét, a határokon megjelenő tevés mameluk hadsereg viszont már zavart. Közepes nehézségi szinten persze nem okozott nehézséget visszaverni ezeket a támadásokat, de azt már nagyon nehezen vette be a gyomrom, hogy a környező civilizációk engem vádoltak agresszióval, amikor elfoglaltam Kairót. Ez amúgy jellemző a játékra; az ellenfelek szinte bármit csinálhatnak, de nekünk elég ferdén nézni valakire, és máris leminősítenek.
Megszokhattuk, hogy minden kornak megvan a maga csúcskategóriás egysége, és bizony van abban valami nagyszerű, amikor két fejlettségi szinttel magasabb egységekkel törjük meg az ellenfél ellenállását. A harci rész szerencsére nincs túlbonyolítva, ez amolyan kő-papír-olló-nukleáris arzenál játék, ahol utóbbi mindent visz. A gyalogság, a tüzérség, az íjászok és a lovasság korszakonként szépen fejlődik, hozzájuk jönnek később a hadihajók és a repülők. Minden egység tapasztalati pontokat kap harc közben, ezeket egészen addig megtartjuk, amíg egységünk életben van. Eddig az volt a szabály, hogy a Civilization játékokban egy területre csak egy egységet vezényelhetünk. Elmondani nem tudom, mennyire irritált, amikor védtelen és aranyárban mért telepes egységemet egy kósza barbár lovashorda rekvirálta, és építhettem egy másikat. Most már kaphatnak fegyveres kíséretet. A játék második felében összevonhatjuk egységeinket, és hadtesteket (két egység), illetve hadseregeket (három egység) hozhatunk létre ugyanolyan egységekből. Aki megpróbált már eljuttatni több tucat egységet nagyobb távolságba, az értékeli majd igazán ezt a megoldást. Ha szavazni kellene a hatodik rész legfontosabb fejlesztésére, én erre voksolnék.
Hathatós újdonságok
Kifejezetten tetszett, hogy a készítőknek volt bátorságuk hozzányúlni a nagyszerű ötödik rész alapjaihoz. Az egyik legfontosabb és legjobban beharangozott újításuk a városok kialakítása. A korábbi részekben minden épület, csoda és fejlesztés a városközpontba került, nem is nagyon értettük, hogyan tud olyan kis területre összezsúfolódni annyi nagyszerű vívmány. A hatodik fejezetben ezt teljesen átvariálták. Megjelentek a negyedek, amelyek magukban foglalják a specializált épületeket. A pénzügyi negyedben lesz megtalálható a bank és a tőzsde, illetve minden olyan épület, amelyik összefüggésbe hozható a pénzcsinálással. Ezek a negyedek persze a támadások ellen elég védtelenek, így ha nem akarunk egy látványos tőzsdepánikot csak azért, mert néhány koszos, bőrökbe öltözött barbár betéved a városunkba, érdemes megfelelő védelmet kialakítani.
Változott a kétkezi melósok szerepe is, most már nem kell évszázadokon keresztül robotolniuk a földjeinken. Minden építőegység három fejlesztést hozhat létre, ezután elfogy az emberanyag, és gyárthatunk újat. A farmok, a bányák, az ültetvények és a többi fejlesztés azonban innentől kezdve önjáró, csak akkor kell hozzányúlni, ha támadás éri a várost, és az ellenséges katonák fosztogatásba kezdtek. Az út- és a vasútépítés fárasztó és lélekölő munkáját a kereskedelmi karavánok vették le a vállunkról, nekünk csak az a dolgunk, hogy létrehozzunk egy karavánt, kijelöljük neki a célállomást, majd az automatikusan nekiáll kereskedni, és közben járulékos nyereségként még egy utat is épít ahhoz a városhoz.
A különféle negyedek létrehozása igazán ötletes újításnak tűnik, de azért számítsunk arra, hogy a későbbi korokban igencsak főni fog a fejünk, hogy melyik farmot vagy ültetvényt dózeroljuk le annak érdekében, hogy legyen elegendő hely az új szórakoztatónegyednek vagy éppen az űrközpontnak. A népességnövekedést az élelem mellett a lakhatás és a luxuscikkek is befolyásolják. Hiába van mit enni, ha egyszer nincs hol álomra hajtani a fejünket, és nincs szórakozási lehetőségünk. Ezek mikromenedzselése jó mókának tűnik, de aztán, amikor van egy húsz nagyvárosból álló birodalmunk, amely éppen két nagyhatalommal vív élet-halál harcot komoly hadseregekkel, akkor bizony teszünk arra, hogy az egyik városunk szegénynegyedében akadozik a melegvízellátás.
Hathatós tudomány
A fejlesztés is kapott egy kis ráncfelvarrást; véleményem szerint előnyére vált, hogy szétválasztották a technikai és a társadalmi fejlesztéseket. A tudományos és társadalmi központokban megtermelt tudás és kultúra segítségével folyamatosan új technológiákat és társadalmi ideákat fejleszthetünk ki. Ezek aztán idővel új találmányokban, illetve társadalmi vívmányokban jelennek meg, amelyek együttesen viszik előre civilizációnkat. Újdonság továbbá a találmányok bevezetésének felgyorsítása. Tegyük fel, hogy szeretnénk kifejleszteni a rádiót, amely elengedhetetlen a fejlett repülés felfedezéséhez. Választhatjuk azt az utat, hogy minden erőforrásunkat a rádió kifejlesztésére fordítjuk, de dönthetünk úgy is, hogy beszerzünk három kétfedelű vadászgépet. Ekkor a rádió feltalálása hirtelen feleannyi időbe és energiába kerül, mivel a kezdetleges vadászgépek megléte adott egy nagy lökést a tudósoknak. Szinte valamennyi találmányhoz tartozik egy hasonló kiskapu, érdemes kicsit előregondolkozni ezen a téren is, nagyon sok erőforrást megtakaríthatunk ezzel a módszerrel. Újra kinevezhetünk kormányokat, illetve kialakíthatjuk az ezekhez passzoló politikánkat.
Ezt egy jópofa kártyarendszerrel oldották meg a fejlesztők, körülbelül hetven különböző politikai kártyából választhatunk. A különféle kormányok egészen más politikát tesznek lehetővé, a fasiszták értelemszerűen katonapolitikát folytatnak leginkább, ezekből a politikai kártyákból használhatunk fel a legtöbbet. A demokratikus kormányok inkább gazdasági téren jeleskednek igazán; még szerencse, hogy a politikai helyzettől függően válthatunk kormányt is, végszükség esetén a kommunistákkal is ki lehet egyezni, főként, ha három nagyhatalom masírozik határainkon.
Határok nélkül
Számtalan egyéb apró újítás kapott még helyet a játékban. Ezek nagy részét valamilyen formában már láthattuk az előző kiegészítőkben, most viszont szépen beleillesztették őket az alapjátékba. Fontos szerepet kaptak a független városállamok, illetve az ott élő küldöttségek; ismét lesznek kémek, és kereskedőink is folyamatosan szállítják a pletykákat az idegen civilizációkról; a kimagasló tudású művészek és tudósok egyedi képességekkel rendelkeznek mostantól; vallásháborúkat is indíthatunk a misszionáriusok és az apostolok segítségével, és persze a jó öreg barbárok is visszatérnek kicsivel szervezettebb formában. Az új grafikus motorral teljes mértékben meg vagyok elégedve, eltűntek a hosszú várakozási idők a körök között, másodpercek alatt meghozza a gép a döntését, nem kell hosszú perceken keresztül bámulni a képernyőt, és most már forgathatjuk is a térképet tetszés szerint.
Buggal nem igazán találkoztam, eddig olyan 28 órát tettem a játékba, két nagy győzelmet arattam, de azért érzem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, ennél sokkal mélyebb játékmechanikák is felfedezésre várnak még. Külön piros pont a készítőknek Sean Bean hangjának felhasználásáért, érdemes végighallgatni a kommentárt, amikor valami fontos felfedezés történik.
A Civilization VI jó játék, jobb mint amilyen a Civilization V volt a megjelenésekor, de nem üti meg azt a szintet, amit a két kiegészítővel elért az ötödik rész. Ettől függetlenül pillanatnyilag ez a legjobb 4X-stratégia a piacon, erről nem is akarunk vitát nyitni. Érdeklődve várjuk, mit tud belepakolni a Firaxis Games a kiegészítőkbe, komoly munka lesz ezt a nagyszerű játékot egy magasabb szintre emelni.
