A Murder on Eridanos megjelenésével végállomásához érkezett az a 2016-ban kezdődött utazás, amely ismét egymás mellé sodorta a klasszikus Falloutok mögött álló kulcsfigurák (mellesleg a néhai Troika Games társalapítói) közül Tim Caint és Leonard Boyarskyt. Ezzel a The Outer Worlds mindkét tervezett kiegészítőjét megkaptuk (a tavalyi Peril on Gorgon volt az első), a továbbiakban már csak kisebb-nagyobb tapaszokra és frissítésekre számíthatunk.
Több mint valószínű továbbá, hogy az Obsidian még a Series X|S generáció kifutása előtt megörvendeztet minket egy második résszel, ami látatlanul is helyet követel magának a jövőbeli bevásárlólistámon.
Már a The Outer Worlds teszt papírra vetésekor sem csináltam titkot abból, hogy fenemód megkedveltem ezt a fekete humorral átszőtt retrófuturisztikus sci-fi világot. Sosem hittem volna, hogy lehet értelmes játékot építeni a fogyasztói társadalom és a vadkapitalizmus vitriollal átitatott gunyoros kritikája, a kaffkai magasságokba emelkedő bürokratikus útvesztők, valamint a hivatalos iratok apró betűs jogi szövegei köré, amelyeket jellemzően soha senki sem olvas el, mielőtt aláírna egy hitelszerződést, vagy titoktartási nyilatkozatot.
És lám, az Obsidian szemrebbenés nélkül megcsinálta. Gondosan kidolgozott, többféleképpen elvégezhető küldetések, szellemes dialógusok (amelyekbe a hasonlóan jól megírt társak is rendszeresen belefolynak) és meglepően jó gunplay jellemzik a végeredményt. És annak ellenére, hogy a BioShocktól a Borderlandsen át a Mass Effectig egy sor játék hatása érezhető, nem is beszélve a napnál is világosabb Fallout-utánlövésről, bátran kijelenthető, hogy a The Outer Worldsnek karaktere, egyénisége van.
Ezek után nem túl meglepő, hogy a Halcyon-klaszterben átélt kalandok nagyrészt sikeresen töltötték be azt a Fallout: New Vegas 2 formájú űrt a szívemben, amibe a Bethesda valamilyen rejtélyes oknál fogva a Fallout 76-ot próbálta minduntalan beletuszkolni. Persze azóta nagyot változott a világ, hiszen a Fallout IP tulajdonosa (a ZenimaxMedia) ugyanúgy az Xbox kebelén találta magát, mint sokan a klasszikus és új hullámos epizódok fejlesztői közül.
De hogy a Bethesda-inXile-Obsidian trojka mit varázsolhat a jövőben, az egy másik cikkbe kívánkozó téma, most maradjunk csak szépen a The Outer Worldsnél.
Őszintén irigylem azt, aki most fog neki az első végigjátszásának, ráadásul erre több okom is van. Egyrészt az új generációs konzolokon drámai mértékben csökkent a betöltéshez és a gyorsutazáshoz szükséges idő, valamint egy közelmúltbeli patch révén pedig 30 helyett 60 fps-sel fut a The Outer Worlds. Már amikor épp nem zuhan be a frame-rate, és okoz szabad szemmel is jól látható akadozást. Szóval az optimalizáláson még dolgoznia kell az Obsidiannak, hogy kifogástalan legyen az élmény. Ezért, no meg az itt-ott felbukkanó - szerencsére távolról sem végzetes - bugok miatt is fontos, hogy a csapat ne engedje el még teljesen a játék kezét.
Másrészt pedig mind a Peril on Gorgon, mind a Murder on Eridanos a kiegészítők azon válfajába tartozik, amelyek szervesen beépülnek az alapjáték cselekményébe és nem a finálét követően göngyölítenek tovább esetleg félbehagyott történetszálakat, vagy szőnek újat. Az előbbi konzervatívabb szellemben készült, azaz nem kísérletezik új mechanikákkal, a korábbiaktól merőben eltérő szituációval, mindössze többet ad abból, amit amúgy is megszerettem.
Egy megbízatás a címadó Gorgon aszteroidára visz, ahol a klaszter legrosszabb hírű (a termékei silánysága nem pedig a genyó húzásai miatt, noha abban is dobogós) vállalata, a Spacer's Choice folytatott komoly profittal kecsegtető kutatást, aztán egy napon váratlanul levonult a telepről (értsd: fülét-farkát behúzva eliszkolt), hátrahagyva melósokat, kísérleti alanyokat, sőt a tudósok többségét is.
Nyilván nem fogom lelőni a poént, de aki Monarch után egyből ide utazik, az készüljön rengeteg lőszerrel és annyi Adrenóval, amennyit csak elbír, mert kemény menet lesz. Az aszteroida felszínét vérszomjas vadállatok és hasonlóan agresszív fosztogatók róják, akik bejutottak az enyészet különböző stádiumában lévő komplexumokba is. Egyáltalán nem rossz az apránként kibontakozó rejtély, és nagyra értékeltem, hogy minden fél számára elégedettséggel szolgáló lezárást is adhatunk ennek a történetnek, de az a helyzet, hogy a Murder on Eridanos köröket ver rá.
A Rizzo élelmiszeripari vállalat desztilláló üzemének otthont adó lebegő szigetlánc már önmagában izgalmasabb környezet a szürke aszteroidánál: van itt űrkikötő, ültetvény, vadrezervátumból lett vadászterület és egy lenyűgöző luxusszálloda tele celebbel, köztük egy frissen meggyilkolt színésznővel.
Az élő… pardon holt legenda, Halcyon Helen épp egy nagyszabású termékbemutató előtt tért meg teremtőjéhez, gyilkosa pedig láthatóan biztosra ment, hiszen megmérgezte, fejbe verte és még le is lőtte. Ránk hárul tehát a feladat, hogy akár egy Raymond Chandler regényből előlépett magánnyomozó felgöngyölítsük az ügyet, tisztázzuk vagy megvádoljuk a gyanúsítottakat, és kiderítsük, mi zajlik a háttérben. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy tartogat pár fordulatot a cselekmény.
A nyomozást valamelyest megkönnyíti és egyúttal szerfelett szórakoztatóvá teszi, hogy mindjárt az elején kapunk egy, a bűnügyi helyszínek elemzéséhez használatos kütyüt, ami mellesleg szarkasztikus megjegyzésekkel cseppet sem fukarkodva dicséri teljesítményünket. Igaz ugyan, hogy elfoglal egy helyet négy fegyverslotból, de marad elég arra, hogy kipróbáljuk az újdonságokat.
Mondanom sem kell, hogy e területen is a Murder on Eridanos diadalmaskodott a Murder on Eridanos felett. A soha ki nem fogyó Needler (a tárcsere ebben az esetben a lövedék típusának átváltását jelenti), és a kelleténél egy fokkal talán erősebb (ennek köszönhetem minden idők legrövidebb bossharcát) Spectrum Gatling a későbbiekben is rendszeresen előkerült, nem úgy a társak gyógyítására használatos Employee Benefits vagy a Special Delivery rakétavető, csak hogy néhány példát említsek az egyedi science weaponök közül.
A két kiegészítő alsó hangon 15-20 órával kibővíti a játékidőt, ami mindenképp üdvözlendő, ugyanakkor kezeletlenül hagyja az alapjáték több komoly hiányosságát is. Nem csatlakozik a The Unreliable legénységéhez új tag, holott a Murder on Eridanos fináléja akár lehetőséget is adhatna erre, és persze továbbra sem csaphatjuk a szelet senkinek abban a reményben, hogy a Hawthorne kapitány személyiségét magára öltő hősünk becsajozzon vagy bepasizzon (kinek mi).
Még nagyobb gond, hogy a 30-asról 33-asra, majd 36-osra emelt szintkorlát semmire sem elég. Ha valaki a PONR (Point of No Return) előtti mentését használva maximális, 30-as szintre húzott karakterrel vág neki a DLC-knek, már azelőtt beleütközik a plafonba, hogy akár csak a feléig eljutna az egyiknek. Megjegyzem, számos szerepjáték küzd ezzel a problémával, szóval nem csak az Obisidian becsülte fel rosszul a karakterfejlődés ütemét (nyilván azokból a játékosokból kiindulva, akik csakis a fő sztoriszálra koncentrálnak), de ez még nem mentség.
Mindezen hiányosságok dacára azt tanácsolom, hogy ha kedveled a műfajt, és rokonszenves a miliő, tégy magadnak egy szívességet, és játszd végig a The Outer Worldsöt, méghozzá a kiegészítőkkel együtt. Nem fogod megbánni.
