Nem ütlegeltem ugyan, de nem is dicsértem túl a Call of Duty: Vanguardot a béta alatt szerzett tapasztalataimat követően, ugyanakkor általános igazság, hogy a béta és a megjelenés előtti kipróbálható változatok alapján nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, mert azok csak a játékok egy-egy szeletét mutatják meg, nem mindig adnak hiteles képet arról, milyen lesz az élmény a teljes változatban.
A legtöbb dolgot most sem gondolom másképp: tényleg nem ez a legjobb Call of Duty, még mindig idegesítő a Goliath, sőt a (játékbeli) kutyákat jobban gyűlölöm, mint akkor, de vannak olyan elemei, amik miatt sokkal jobban élveztem, mint a Black Ops Cold Wart egy évvel ezelőtt.
A kampánynak külön cikket szenteltünk, itt olvashatjátok, milyen lett szerintünk a sztoriközpontú egyjátékos mód.
Csukd be az ablakot, bejön a repesz
A Sledgehammer nem foglalkozott azzal, hogy valami különleges, forradalmian új játékmódot alkosson, ami tudva, hogy a legtöbb újdonság korábban is legfeljebb egy-két játékot élt meg, és a közösség főleg a TDM, Domination, Kill Confirmed, Hardpoint négyest pörgeti, teljesen érthető döntés. Az egyetlen új, hagyományos jellegű mód a Patrol, amiben a játékosoknak egy folyamatosan mozgó zónát kell elfoglalniuk és megtartaniuk. A feladat nem könnyű, főleg ha a zóna az ellenfél csapat születőhelyénél jár, de megfelelő csapatmunkával teljesíthető. El tudom képzelni, hogy ha közönségkedvenc nem is lesz, megtartják a későbbiekre, ugyanakkor a zónafoglalós módok kedvelői valószínűleg a fent említett kettővel is beérik.
A másik, kissé rendhagyó új multis mód a Champion Hill, ami leginkább a Gunfighthoz hasonlít, de továbbgondolja annak koncepcióját. Ebben is két- vagy háromfős csapatok eshetnek egymásnak, párbajozniuk kell rövid ütközetekben, és a mérkőzések végén az a csapat nyer, aki utoljára marad életben. Az sem esik ki, aki egy meccset elveszít, csak kevesebb újraéledési lehetőséggel haladhat tovább.
Mindenki ugyanolyan fegyverrel indul, de a vásárlókörökben az ölésekért, győzelemért járó és a pályákon felszedett pénzből lehet cserélni, új eszközöket, képességeket, segítségeket venni, illetve bármikor, meccs közben is gombnyomásra növelhetjük fegyverünk szintjét, mely a legtöbb esetben erősebbé és hatékonyabbá válik ettől. Előfordult, hogy rosszabbnak éreztem a fejlesztés hatására, nehézkesebb volt a pontos lövés vagy a szemhez emelés; ez némi tapasztalattal elkerülhető, és valószínűleg a Sledgehammer is lép az ügyben a későbbiekben.
A Champion Hill számomra a Vanguard fénypontja. Mindig izgalmas, pont ugyanazzal vált ki addikciót, amivel a battle royale játékok - elhiteti velünk, hogy érdemes újra és újra megpróbálni, mert ha meglett a negyedik hely, a következő körben összejöhet az első is, csak jobban kell figyelni, óvatosabban, taktikázósabban játszani. Kimondottan lassú a játékmenet, nagyon figyelni kell, mert bár a pályák nem nagyok, az ellenfelek bárhol lehetnek - pláne úgy, hogy a csataterek nagy részén megjelennek szétlőhető, rombolható falak és egyéb elemek, amikkel könnyű meglepetést okozni. Feltehetően később jönnek más pályák is - kelleni fognak, mert a jelenlegi négyre pár hét alatt rá lehet unni.
A többjátékos mód legnagyobb újítása, hogy állíthatjuk a meccsek "tempóját" - megadhatjuk azt, hogy lassabb, kevesebb játékos részvételével zajló mérkőzéseket vívnánk, vagy azt akarjuk, hogy a pályákat többen töltsék meg. Ha a Tactical opciót aktiváljuk, előfordulhat, hogy egy óriási pályán alig találkozunk ellenfelekkel, ha meg a Blitzet, megeshet, hogy kisebb pályán mozdulni sem tudunk, máris lelőnek minket, úgyhogy valamely opció aktiválása után sem számíthatunk arra, hogy mindig ugyanolyan élményben lesz részünk, de az, hogy ezt kapcsolhatjuk, mindenképp dicséretes.
Rommeltakarítás
A pályák számát tekintve sem óvatoskodtak: megmosolyogtató, hogy míg a Black Ops Cold War nyolc pályával indult, itt most 16 van kezdésnek (plusz négy a Champion Hillben), érkezik egy november közepén, és ki tudja, mennyi jön még a szezonok során. Az külön dicséretes, hogy mertek kreatívak lenni a kialakításukkal: csak egy-két pályán érvényesül a Treyarch által kedvelt háromsávos elrendezés, a többinél megszaladt a tervezők keze, minden van a többszintes épületektől a szűk járatokig. A meccseket még izgalmasabbá teszik a törhető pályaelemek; a Decoyon teljes falakat lehet lebontani, az Oasisen még a padlót is kiszedhetjük egy helyen, az Eagle's Nesten pedig annyi új járatot nyithatunk, hogy egy ponton túl már nem lehet a hátbatámadást kivédeni. Ugyan ezekre nem tudunk olyan precízen lyukat varázsolni, mint a Rainbow Six: Siege-ben, így is meglephetjük ellenfeleinket.
Többnyire érvényesül a második világháborús hangulat, néhol jobban, máshol kevésbé, de az külön jó, hogy a világ számos pontján harcolhatunk, havas pályák, japán környezet, sivatag és kisváros egyaránt található, teljes a változatosság.
A fegyverarzenál azt hozza, amit mindig: vannak félautomata, automata és burstös stukkerek, mesterlövész puskák és rakétavetők, semmi, amit ne láttunk volna már. Persze nehéz ezen a téren újítani, viszont okkal érezheti azt az egyszeri játékos, hogy ugyanazt kapja, mint mindig, csak más külsővel. Minden tuningolható, sőt egyszerre akár tíz kiegészítőt is felszerelhetünk, melyből kettő passzív képesség, egy pedig a lőszertípus. Perkek tekintetében szintén nagyjából a szokásos felhozatalból válogathatunk, és gránátok, valamint tacticalok esetében is az ismert választék áll rendelkezésünkre.
A killstreakek ugyancsak a megszokottat nyújtják, ölésekkel, nem pedig pontokkal oldhatjuk fel őket, de van egy-két megosztó újdonság. Ilyen például a Warmachine és a Deathmachine, két, igen hatásos fegyver, amit a halálozásnál nem veszítünk el, csak akkor vagyunk kénytelenek eldobni, amikor kifogy belőlük a lőszer. Szerencsére az ezek valamelyikét használó játékos nem lesz sebezhetetlen, ugyanúgy földre küldhetjük, mintha mást tartana a kezében, úgyhogy ezek meglétét nem éreztem súlyos problémának.
A Flamenaut bosszantóbb, de annyi pozitívuma van, hogy nem olyan gyűlöletes, mint anno a Juggernaut: lángszóróval menetelő terminátorrá változhatunk, így viszont rövidebb a hatótáv, és egy ügyes csapat ellen nincs sok esélyünk - kérdéses, hogy mennyire lehet boldog az, aki végre eléri a szükséges ölést, kiváltja ezt, majd nem tudja kiélvezni. Mind közül a legidegesítőbbek a kutyák, akiket nehéz likvidálni, mivel termetükből adódóan alacsonyan közlekednek, de ha külön figyelünk rájuk, semlegesíthetjük őket, és folytathatjuk az emberek mészárlását.
Bár különleges képességgel nem rendelkeznek, az operátorokat bizonyos feltételek teljesítésével lehet feloldani: aki például szeretné, ha mások a kampányból ismert Polina Petrovaként látnák a csatatéren (bájos, ahogy egy fontot copfos, gyermeki arcú leány állítja bele a kést egy kigyúrt fürdőruhamodellbe), annak 200-at kell ölnie mesterlövész puskával. Semmiképp nem rossz, hogy ilyen formában is feladatokat, kihívásokat adtak a fejlesztők, de Battlefront II-es emlékeket ébreszt a rendszer: nem korrekt, hogy annak, aki nem ügyes mesterlövészként, a méltányosnál többet kell izzadnia egy puszta skinért.
A technikai oldalt tekintve két dologba tudok belekötni: az egyik, hogy nem mindig egyértelmű, hova lehet letámasztani a fegyvert, és hova nem, a másik pedig, hogy a kényelmesnél gyakrabban spawnoltam ellenfelek elé, közé. Azt már nem említem, hogy a játék néha egészen szép, máskor meg olyan ronda, hogy meg kellett néznem, a PlayStation 5-ös verzióval játszom-e, ez tipikus, visszatérő CoD-os probléma, nem is lesz jobb, amíg maszatolás és bütykölgetés helyett ténylegesen le nem cserélik a motort.
Milyen halott nácik?
A Zombies mód elkészítésének feladata a Treyarchra hárult, akik ezúttal úgy döntöttek, kezdésnek még puritánabb élményt kínálnak, mint korábban bármikor, és merítenek egy kicsit a roguelike műfajból. Egyelőre nincs quest, a Der Anfangban az egyetlen feladatunk, hogy portálokba mászva daráljuk a zombikat és teljesítsük a rövid küldetéseket, majd a központi helyszínre visszatérve fejlesszük magunkat, felszerelésünket, és ott is ritkítsuk a zombik seregeit. Egyszer zombikból kieső objektumokat kell eljuttatnunk egy obeliszkhez, máskor egy fejet kell kísérgetnünk és védelmeznünk, vagy egyszerűen életben kell maradnunk, míg az idő le nem jár, mindezt a multiból átvett pályák variációin. Az élmény szórakoztató, de egészen fapados és repetitív, meglátjuk, decemberben, az első szezon indulásakor sikerül-e jobbá tenni.
A Vanguard multija még új módok nélkül is szórakoztatóbb, hangulatosabb és tartalmasabb, mint a Black Ops Cold War volt, de így sem hozza a Modern Warfare szintjét. A második világháborús feeling nyerő, viszont itt is jelentkeznek a CoD-ok szokásos betegségei, amikkel az Activision nyilván nem foglalkozik, amíg az eladások olyanok, amilyenek.
