GameStar 2010. november archív
A Call of Duty sorozatot annak idején az Infinity Ward csapata indította hódító útjára, de menet közben már besegített nekik a Treyarch is, egy... egy... mondjuk ki, helykitöltő epizóddal. „Jól van, fiúk, csináltatok ti is egy Call of Duty-t, most vacsoráig menjetek ki szépen focizni a kertbe!" - körülbelül így viszonyult hozzájuk a közvélemény. Mostanáig.
Call of Duty, Call of Dutybb, legCallofDutybb
Nyilván könnyebb úgy építkezni, hogy valaki más már lerakta az alapokat, de ne legyünk ünneprontók - a Treyarch amellett, hogy megalkotta munkássága magasan legjobb játékát (ami, hát... önmagában még nem lenne olyan eszeveszett nagy dicséret), szinte minden tekintetben ráemelt az Infinity Ward által felállított mértékre. Az egyjátékos kampány még intenzívebb, még látványosabb, még messzebb távolodott a valós harctéri helyzetektől és még inkább a hollywoodi szuperprodukciók felé sodródott - a multi pedig még változatosabb.
Más kérdés, hogy aki eddig sem kedvelte a sorozatot, az nem most fogja a szívébe zárni, hiszen hiába az új korszak, az új atmoszféra, hiába a többjátékos módba zsúfolt rengeteg új ötlet, ez akkor is Call of Duty, a maga vegytiszta formájában. Tudjuk, mire számíthatunk, és pontosan azt kapjuk: menet közben persze akad néhány meglepetés, de semmi olyasmi, ami alapvetően helyezné új alapokra a sorozatot - ez irreális elvárás lenne, hiszen a játékvilág egyik legsikeresebb címéről van szó. Ha egy játékból 5,6 millió példányt adnak el az első napon, ott nincs helye művészi önmegvalósításnak. Ott a tömegigényt kell kiszolgálni.
Gyilkos számok
Ezzel persze nincs is semmi gond, az eddigiekből a legfontosabb az, hogy aki szereti az FPS-ek „árkádosabb" vonalát, az nem fog csalódni a Black Opsban. Az ezúttal sokkal egységesebb és érthetőbb történet szerint Alex Masont, a CIA megbízásából a hidegháborús évek legkülönfélébb necces akcióiban résztvevő szuperkatonát alakítjuk, akiből valakik épp olyan információt akarnak kikényszeríteni („mit jelentenek a számok?" „milyen számok?!"), amire maga sem emlékszik. Kínos helyzet, de így legalább belevethetjük magunkat Mason igencsak kalandos életének néhány mozgalmas emlékébe, és máris a legkülönfélébb helyeken találhatjuk magunkat, Kubától Vietnamig. 
Ez ráadásul a játék elbeszélésmódja tekintetében is rafinált húzás, hiszen bátran lehet csapongani a helyszínek és időpontok között, mégis marad egy állandó összekötő kapocs: mi magunk, egy székhez kötözve, miközben elváltoztatott démonhangon dörgő sziluettek terrorizálnak minket. Végre-valahára nem fut párhuzamosan három történet, és ugyan a meglepetés kedvéért (ami éppenséggel nem valami átütő erejű) középtájt kicsit megkavarodnak az események (és például Mason mellett két másik hős bőrébe bújva is le kell játszanunk néhány küldetést), ám a Black Ops végére minden a helyére kattan.
Rövid, de velős
Az egyjátékos kampány hosszát már megszokhattuk, könnyebb fokozatokon végig lehet döngetni rajta 5-6 óra alatt. Más kérdés, hogy ha valaki igazi kihívásra vágyik, az felcsavarja a nehézséget, és így máris megugrik a játékidő, de nem is ez a lényeg. A kampányban egyszerűen nincs üresjárat, intenzívebb még a Modern Warfare 2-nél is. Jellemző mozzanat, hogy még a filmszerű átkötések is igényelnek némi interakciót, úgyhogy nem csupán a fejünket forgathatjuk, de gyakran aktívan részt veszünk olyan jelenetekben is, amikor a kamera amúgy kötött pályán suhan. 
Persze, ha igazán őszinték vagyunk (és természetesen azok vagyunk, az újságíró mindig igazat mond!) (ha az ellenkezőjét állítanám, logikai buborékba kerülnék), akkor a játék ugyan mindent elkövet, hogy elterelje erről a figyelmünket, a lényeg mégsem változik: teljesen kötött pályán haladunk, és nemhogy nem lehet nagyon mást csinálni, mint amit a játék elvár tőlünk, de még veszélyes is letérni a sárga útról. „Nézd, mi annyira kitaláltuk, hogy te itt mit fogsz reagálni, hogy leszel szíves tényleg azt reagálni, jó? Ha nem bírsz magaddal, menj inkább az erdőbe felfedezgetni, töki!" - nagyjából ezt sugallja a Black Ops. A Call of Duty-játékok mindig is szkriptekkel voltak kitömve, de pöccre, az Infinity Ward azonban nagy művésze volt annak, hogy ennek szinte tökéletesen eltüntesse a nyomait. 
A Treyarchnál ezt még tanulni kell, mert ugyan becsülettel próbálkoznak nyitott tér- vagy nagy csatajelenet-hangulatot ébreszteni, de amikor belátunk a díszletek mögé, és világossá válik, hogy épp miként vagyunk megvezetve, az nagyon bosszantó - gondolok itt a bizonyos pontokon soha-el-nem-fogyó ellenséges katonákra, akik bizony addig jönnek, amíg át nem lépünk egy képzeletbeli vonalat, ezzel aktiválva a következő szkriptet. Könnyebb fokozaton ez fel sem tűnik, annyira pörög az akció, de amikor az ember az életéért küzd és méterről méterre vesz be egy folyosót, akkor hamar kiviláglik.
Történelmi hűség?
Természetesen felesleges egy Call of Duty-játékon az aprólékos történelmi hűséget számon kérni, de azért azok, akik az egészséges érdeklődésen már kicsit túlnan vonzódnak a fegyverekhez (Duncan? nem mondtam, hogy Duncan...), kiszúrják a pontatlanságokat. Egy példa: az M16 tárjában a játékban 30 golyó van, de a fegyver modelljén csak 20 golyó tárolására alkalmas tár látható. Ráadásul míg egyjátékos módban automata, multiban hármas sorozatokat lőhetünk vele, amit erőteljes anakronizmus, lévén a funkciót csak a fegyver későbbi modelljeibe, az M16A2-be és A4-be építették be. 
Persze, mindig ott a válaszlehetőség, hogy a Black Ops tagjai a hadsereg legjobb felszerelését kapták, köztük prototípusokat is. Különben is: mivel a hidegháború alatti félkatonai akciók részletei még jó néhány évig szigorúan titkosak, a Treyarch nyugodtan előállhatott a legvadabb elképzelésekkel is. Nagyon jól tették, mert az illúzió megvan ugyan, de azért menet közben néha nézünk majd nagyot és átkozottul reménykedünk, hogy ez mind-mind csak fikció...
Multi felé félúton
Az egy- és többjátékos módok között két érdekesség is található. Az egyik a már jól ismert zombimód, ahol a hullámokban ránk rontó zombikat kell visszaverni, és egyrészt a lemészárlásuk után, másrészt a lerombolt barikádok újjáépítéséért kapott zsetonokból új fegyvereket vásárolhatunk. Ez így önmagában talán nem tűnik túl izgalmasnak, de a játékban hatalmas élmény - és bár egymagunkban is elbohóckodhatunk vele, mégis kooperatív módban az igazi a túlélés (a Left 4 Dead első és második része után ezt talán nem is kell túlragozni). Akárhányan vagyunk, a zombik mindig több helyről özönlenek, úgyhogy nagyon gyorsan káoszba hull a legjobban átgondolt terv is. Amikor pedig nem egy lerombolt világháborús helyszínt védünk, hanem a Pentagont, méghozzá Kennedy vagy Nixon elnök, McNamara védelmi miniszter, netán Fidel Castro társaságában, az a szürrealitásnak már olyan foka, amit képtelenség nem értékelni.
A másik említésre méltó lehetőség, hogy bár a „botmach" fogalma az FPS-ek hőskora óta jól ismert, mégis fantasztikus élmény, hogy a Black Opsban szimulált multiplayer meccseket is játszhatunk, gépi társakkal és ellenfelekkel, választható nehézségi szinten - egyszerűen azért, mert így tét nélkül ismerhetjük ki a pályákat, próbálgathatjuk ki a különféle fegyvereket, kiegészítőket, vagy épp irgalmatlan vérontást is rendezhetünk kavicsagyúvá butított ellenfelek ellen, ha épp nehéz napunk volt, vagy csak felhúztuk magunkat a híradón. A bónusz nyalánkság pedig, hogy a játék barátaink neveivel tölti fel a játékosok listáját, így még tökéletesebb az illúzió. Ha viszont szeretnénk, tényleg beszállhat mellénk egy igazi cimbi, és úgy játszhatunk a botokkal - teljesen más, nyugodt, öreguras hangulata van, nem áll fenn olyan kínos szituk veszélye, mint amikor élő szerveren egy túl jó csapatba kerülve inkább csak rontjuk a többiek átlagát, mintsem előremozdítanánk a győzelmet. Jó, hát nyilván nem magamról beszélek, de ismerek egy srácot, aki mesélte, hogy járt már így, és nem mazurnak hívják, tényleg.
Itt a tét... a tét
A valódi multiban már nem babra megy a játék. A szintlépéshez szükséges XP mellé ugyanis egy új „valuta" is bekerült, immár CoD-pontokat gyűjtögetünk, és ezekből vásárolhatjuk össze magunknak a legkülönfélébb kiegészítőket. A szintlépéskor megnyíló dolgokon túl mindent, de mindent CoD-pontért vásárolhatunk, így a pontjainkat elképesztő mennyiségű hülyeségre tapsolhatjuk el, mint például arra is, hogy klánunk nevét felvéssük a fegyverünkre. A testre szabhatóság dicséretesen részletes, de aki úgy igazából belevetné magát, az jobb, ha előre betáraz zsetonnal.
Remek dolog, hogy nem kell hosszadalmasan darálni ahhoz, hogy hozzáférjünk egy adott fegyver hangtompítójához, infrás távcsövéhez - akár rögtön megvehetjük (persze csak akkor, ha az aktuális szintünk feljogosít maga a fegyver használatára). Pénzért vehetünk különféle „szerződéseket" (contract) is, amelyek az MW2 „kihívásainak" (challenge) feleltethetők meg. Ezekkel gyakorlatilag olyasmikre fogadunk, hogy a következő meccsen például az első három helyezett között végzünk és így tovább - ha nem jön össze, buktuk. Lehet azonban nagyban is játszani, vannak külön fogadásos meccsek (wager match), ahol CoD-pénzben lehet fogadni (pontosabban borsos 500 CoD-pontért vásároljuk be magunkat a meccsbe), és aztán a győztes kaszálhat, minden értelemben. Fogadni szemét egy dolog, de teljesen világos, hogy miért könnyű rákattanni: a beleölt pénz miatt sokkal inkább érezzük, hogy tétje van a meccsnek, nagyobb öröm a győzelem és bosszantóbb a vereség.
Érdemes még külön megemlíteni, hogy a hidegháborús éra természetesen a multinak is ad egy sajátos hangulatot, ami nyilván szubjektív, de szerintem nagyon szerethető - persze az is lehet, hogy egyszerűen meguntam a Modern Warfare 2-t. Akárhogy is, a multis pályák között vannak időtlen klasszikusok (egy hóeséses orosz bázisnak mindig KELL lennie, ez benne van a játékfejlesztők titkos paktumában), de a nevadai sivatagban a kísérleti atomrobbantásokra felhúzott kamu városka (hasonló a legutóbbi Indiana Jones-filmben látotthoz) egyszerűen zseniális helyszín a multis kergetőzéshez.
Porszemek a háborús gépezetben
Technikai oldalról vegyesek az érzelmeink. Azt egyszerűen nem értem, hogy egyesek miért sírnak a fórumokon a grafika miatt, hiszen kiváló - ha nem is fényévekkel, de érezhetően részletesebb, mint a Modern Warfare 2 volt. De nem is ez a hőbörgés igazi tárgya. A Modern Warfare 2 megjelenésekor joggal sértődtek meg a PC-s játékosok amiatt, hogy konzolosok számára valóban nem különösebben érdekes vagy fontos, de PC-n igenis elvárt lehetőségek kimaradtak (például a fedezékből kihajolás, vagy a dedikált szerverek). A Treyarch becsületére váljék, hogy a Black Ops mindkettőt pótolta, úgyhogy lám, árad a szeretet a PC felé. Persze ez csak a mesében lenne ilyen marha egyszerű.
A megjelenés utáni első néhány nap elég rögös volt, és ugyan az első patch ezek jó részét orvosolta, még mindig akadnak gondok. Bosszantó, hogy számos olyan technikai malőr rontja le az összképet, ami talán megbocsátható(bb) lenne egy átlagos címnél, de a néha érthetetlen lelassulások (két tűzpárbaj között, épp egy üres folyosón?!) vagy a memóriaszivárgások egy, az év egyik legnagyobb játékának szánt FPS esetében megengedhetetlenek. Nem fogok indokolatlanul bobbykotickozni, de annyiban igaza van a dühöngő tömegeknek, hogy ha egy játék az átlagosnál borsosabb áron kerül forgalomba, akkor ne lehessen benne ordas technikai hibákat találni. Ezt persze csak a hitelesség kedvéért írtam le, mert ami az értékelést illeti, ilyesmiért elvből nem szoktam százalékot levonni. Tény, hogy hamar megjött az első patch és mire ezeket a sorokat olvassátok, remélhetőleg eltűntek a bosszantó hibák.
