Elég volt kettőt kattintani a Slaps and Beans pixeles ikonjára, és máris százzal robogtam a teljes gőzzel száguldó nosztalgiavonaton. Az utóbbi időben nem nagyon néztem Bud Spencer filmeket (vagy úgy egyáltalán tévét), de fiatalabb koromban elképesztően sokat jelentett nekem ez a páros. Ha nem láttam a Kincs, ami nincset ötvenszer, akkor egyszer sem, az összes Piedone film megvolt VHS-en, az És megint dühbe jövünk poénjait pedig álmomból felkeltve is el tudtam ismételni, akár visszafelé is. Ez a végtelenül egyszerű, de szívvel-lélekkel készített játék pedig elég volt ahhoz, hogy ezek a kedves emlékek mind felszínre törjenek.
Az ördög jobb és bal keze
A Slaps and Beans egy kooperatív beat 'em up, amit természetesen egyedül is játszhatunk úgy, hogy váltogatunk a karakterek között, de mégiscsak egy baráttal érdemes nekiállni. A kaland során végigjárjuk majd a páros útjának legemlékezetesebb állomásait, így részt veszünk egy vadnyugati vonatrablásban, száguldozunk a tűzpiros buggyval, megmentjük Anulut a kalózoktól Pongo Pongo szigetén, és még sorolhatnám. Nem lövöm le a poént, hogy mindez hogyan lehetséges egyetlen összefüggő történetben, de a játék egy kifejezetten szerethető sztorit rak elénk. A pályákon megállás nélkül hömpölyögnek szembe az ellenfelek (akárcsak a filmekben), akiket néhány jól kimért pofonnal téríthetünk jobb belátásra. Néhány egyszerű támadás mellé speciális animációk is bekerültek, amelyeket bizonyos tereptárgyak mellett süthetünk el, illetve természetesen nem maradtak ki olyan ikonikus mozdulatok sem, mint amikor Bud Spencer ököllel a földbe döngöl valakit, vagy amikor Terence Hill békaugrásban szökell át valaki felett. Ha igazán ügyesek vagyunk, akár passzolgathatjuk is egymás közt az ellenfeleket, de nekem egyértelműen azok a jelenetek voltak a kedvenceim, amikor bemegyünk egy épületbe, és csak úgy repkednek ki a verőemberek az ablakon. És ha már Slaps and Beans a cím, az oltári pofonok mellett a hagymás bab sem maradhatott ki: ezzel és egy jó kupa sörrel tölthetjük az életerőnket, ha esetleg megsérülnénk, a serpenyővel pedig aztán hókon is vághatjuk a kötekedőket.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyit tettek hozzá a játékhoz az eredeti, licencelt zenék. Ha ezekre nem jött volna össze a pénz (a fejlesztők 212 ezer dollárt gyűjtöttek Kickstarteren, 200 ezernél oldották fel ezt a célt), most valószínűleg egy erős közepes alkotásról beszélgetnénk. Így viszont feláll az ember hátán a szőr, amikor elindul a Bulldozer vagy bármelyik másik, emlékeinkbe égett muzsika. De nem csak ezek, a hangeffektek is egyenesen a filmekből származnak, így minden pofonnak, üvegtörésnek, nyögésnek, puffanásnak pontosan olyan hangja van, hogy azokat bárhol felismernénk.
Nincs kettő négy nélkül
A játék egyetlen negatívuma a rövidsége mellett (durván három óra alatt kényelmesen kipörgethető) a föld alatti lopakodós pálya, amely teljesen megtöri a lendületet. Lopakodott Bud Spencer valaha is? Hát kitől kellene félnie ennek a párosnak? Itt meg egyik ládától a másikig osonnak, közben kerülgetik a lézereket, a háttérben meg valami Mission Impossible hangulatú zene prüntyög. Értem, hogy be akartak emelni újabb mechanikákat, de nálam ez inkább elvett, mintsem hozzáadott volna a játékélményhez. Ezt leszámítva azonban a Slaps and Beans egy fantasztikus játék, amely minden Bud Spencer- és Terence Hill-rajongónak kötelező vétel.
