Valahogy mindig is erős késztetést éreztünk arra, hogy emberi tulajdonságokkal ruházzunk fel olyan élőlényeket, amelyek alapvetően nem rendelkeznek ilyesmikkel. Ezek nem individuális esetek, minden művészeti ágban találunk rá temérdek példát, elég csak a pókerező kutyákat ábrázoló festménysorozatra, a Disney-féle Zootropolis filmre, a Tesz-Vesz város rajzfilmsorozatra vagy George Orwell kortalan klasszikusára, az Állatfarmra gondolnunk. Természetesen nincs ez másként a képregények és a videojátékok esetében sem, a Microids legújabb kalandjátéka pedig mindkét kategóriában képviseli magát, a Blacksad: Under the Skin címszereplője ugyanis a füzetek lapjairól ugrott át a képernyőkre. Személyében egy sokat tapasztalt detektívet köszönthetünk, aki a világháborút és a szegénységet is megjárt magánnyomozóként tengeti cseppet sem szokványos életét az 1950-es évek alternatív Amerikájában, ahol az állatok polgári társadalomban élnek. Blacksad például egy, az igazságszolgáltatásban dolgozó fekete macska fehér foltokkal, a társának tekinthető Weekly pedig egy barna menyét, aki egy bulvárlap fotóriportereként segíti hősünk munkáját. És velük még csak ennek a jól felépített világnak a felszínét kapargattuk meg, hiszen alatta - a miénkhez hasonlóan - megtalálható mindenfajta emberi gyarlóság a rasszizmustól kezdve a társadalmi különbségekig bezárólag.
Pénz beszél, kutya ugat
Az Under the Skin meglehetősen dinamikusan kezdődik, hiszen egy gengszterfilmekbe is beillő stílusú orrszarvú töri rá Blacksadre irodájának ajtaját egy csalási ügy miatt, a következő percben pedig máris meg kell hoznunk legelső döntésünket. Már ekkor világossá válik, hogy a játék olyasféle dialógusrendszert használ, mint a Telltale Games, ugyanakkor fájdalmas tapasztalat az is, hogy túlságosan gyorsan ketyeg az óra: nem egyszer előfordul, hogy el sem tudunk olvasni minden opciót, és máris kifutottunk az időből, amit karakterünk úgy értelmez, hogy kuka csendben kell maradnia. De nem csak a diskurálás, a tettek is okozhatnak némi frusztrációt: orrszarvú barátunk a gyakorlatban prezentálja nekünk, hogy bárminemű akciózásra a QTE-rendszeren keresztül lesz lehetőségünk, csakhogy ez ritkán jelent valódi izgalmat, legtöbbször inkább sutának érezhetjük.
Szerencsére már azelőtt megbíznak bennünket a történet gerincét adó öngyilkosságnak látszó üggyel, hogy kialakulna bennünk bármilyen ellenszenv az irányítással kapcsolatban, de a későbbiek folyamán bebizonyosodik, hogy kontroller nélkül nem érdemes belevágni, mert a billentyűzetre szabott koordinálás tönkrevághatja az élményt. A detektívesdi viszont valóban megragadó: minden egyes megszerzett információval, megtalált tárggyal vagy feltérképezett környezeti elemmel új lehetőségekkel bővül Blacksad elmepalotája, amelyben a Sherlock Holmes-játékokhoz hasonlóan összeköthetünk kettő vagy több gondolatfoszlányt, így görgetve előre a nyomozást. Van egy naplónk is, amelyben bármikor ellenőrizhetjük a megszerzett részleteket, egy folyamatosan generálódó képregényben visszanézegethetjük az addig történteket, és a statisztikabolondok is megtalálhatják számításukat, mivel a játék nyolc csúszkát használva értékeli azt, amit teszünk (mint a bőbeszédűséget, az ügyetlenséget, az érzékenységet vagy a romantikusságot). Bekerült a kártyagyűjtögetés is, a lapokat albumba tudjuk ragasztani, de az időhúzáson kívül nincs sok szerepe, legfeljebb a sportrajongók fantáziáját mozgathatja meg.
Macska a forró bádogtetőn
A történet meglehetősen lassan indul be (valószínűleg nem árulunk el nagy meglepetést azzal, hogy hamar kiderül, nem öngyilkosságról van szó), ahogy azonban egyre több karakterrel hoz össze minket a sors, kiismerjük a szereplők valódi személyiségét, és új helyszínekre dob minket a cselekmény, máris megfűszereződik a sótlanul induló játékélmény. Ebben oroszlánrészt vállal a remekül sikerült szinkron, a hangulatot fokozó jazzes dallamok, Blacksad elemzési módszerei és a képregényekből ismert állati világ ábrázolása is - ezek még a fent részletezett negatívumokat és a gyakran túlzásba vitt töltési időt is képesek feledtetni. Érezhető, hogy a kalandjátékokban járatos Pendulo Studios (Runaway, Yesterday) igyekezett mindent belezsúfolni a játékmenetbe, amire csak ideje és affinitása volt, ám pont emiatt akadnak elemek, amelyek képtelenek maximálisan ellátni funkciójukat: hiába kapunk például néha utalást a fajok között meglévő rasszizmusra, igazán semmit sem kezdenek vele, csupán itt-ott belekapnak, amely így a "két szék közül a padlóra" iskolapéldájává válik.
Báránybőrbe bújt farkas
Remélhetőleg lejön az eddig leírtakból, hogy a Blacksad: Under the Skin eléggé megosztó: szamárság lenne azt állítani, hogy semmilyen érdemmel nem rendelkezik, és hogy nem tartogat emlékezetes pillanatokat a kalandjátékok szerelmeseinek, de az is egyértelmű, hogy sok helyen kilóg a lóláb. A detektívcsizmás kandúr körülbelül tíz órára rúgó, noir stílusú kalandja nagyban támaszkodik a fejlesztőcsapat korábbi kalandjátékaira, nyomokban pedig Telltale-féle dialógusokat és Sherlock Holmes-t idéző dedukciót is tartalmaz, de aki úgy érzi, hogy elég frusztráció éri az életében, ingerlékeny habitusú, vagy éppen magas vérnyomásban szenved, az csakis saját felelősségre dugja fejét az oroszlán szájába. Azért is sajnálatos ez a felemás tapasztalat, mert a Blacksad képregények világában akkora a potenciál, mint egy megtermett elefántban, a Microids és a Pendulo duója pedig maximum egy kis ormányosra elegendőt emelt át belőlük, de azt legalább több platformra is. Ha folytatják a szériát, remélhetőleg legközelebb egy olyan virtuális állatbirodalmat tárnak elénk, amelynek láttán végig elégedetten nyerítünk majd, és nem szakítja meg vonyítás.
