Vicces, hogy a legkeményebb bűnözők is pillanatok alatt, önként, teljes lelki nyugalommal dobják el fegyvereiket, ha egy olykor még csak nem is egyenruhában közeledő figura erre utasítja őket. Megcsillan a jelvény, elhangzik a "Freeze!" kiáltás, és ha nincsenek háromnál többen, mindenki engedelmeskedik, és türelmesen várja, hogy a kiapadhatatlan bilincsforrást birtokló Nick Mendoza megbilincselje őket. De mi van akkor, ha háromnál többen vannak? Vagy ha valaki mégsem engedelmeskedik? Nos, csak akkor érezzük, hogy ez nyomokban egy Battlefield.
A Battlefield Hardline ugyanis nem hordozza magán az eddigi Battlefield játékok minden jegyét, és nem kell úgy tekinteni rá, mint a Battlefield 4 utódjára. Nem azért jelent meg, hogy ennek hatására mindenki otthagyja a virtuális katonaságot, és rendőrnek vagy bűnözőnek álljon. A Battlefield 4 tovább él és virul, de most már azok is lehetőséget kapnak belépni ebbe a csodálatos, harc közben összedőlő darukkal, hatalmas homokviharokkal, rettenetesen OP sörétes puskákkal tarkított világba, akik már unják a katonai hadviselést. A Hardline más – de ez egyáltalán nem baj, sőt: végre kaptunk valami frisset, amihez hasonlót játékban még nem nagyon láttunk. Mármint ami a kampányt illeti – a multiplayer azért ismerős lesz, de erről majd később.
Fánk és kávé
Ahogy a Battlefield 4-nél, úgy most is annyira különbözik az egyjátékos és többjátékos mód, hogy úgy döntöttünk, külön írunk róluk, és a hangsúlyosabb szegmenssel kezdjük, azzal, ami minden elemében új a sorozat számára: a kampánnyal. Nyilván nem az az újdonság, hogy van kampány, hanem inkább a minősége. Őszintén megmondom, én a két béta után is ettől vártam többet (pedig az új multis módok már akkor is tetszettek), alapvetően is hiánypótló ez a zsarus téma, ráadásul a Visceral Games filmszerű élményt ígért, és tudjuk, hogy ebben ők egy kicsit gyakorlottabbak, mint a DICE; viszont fel voltam készülve arra is, hogy a sztorit telezsúfolják klisékkel, jön a klasszikus jó zsaru-rossz zsaru vallatás, egy komoly tűzharc után találunk egy csomó kokaint és pénzt, a főszereplőket a nagy fogás miatt előléptetik (vagy az egyikőjük nagy sírás-rívás közepette meghal, a másik meg alkoholba fojtja bánatát, és sokkal kevésbé lesz kegyes a maffiózókkal), és mindenki boldog, Amerika újra megmenekült, mehetünk virágmintás ingben mojitót szürcsölgetni a miami naplementében. Na, ez itt nem egészen így megy.
A sztori mind a tíz (plusz egy, a prológus külön eset) epizódja tartogat valami nagy, fontos, és csak az esetek elenyésző hányadában kiszámítható csavart, de végig követhető, soha nem kavarodik bele önmagába, és nincs olyan sem, hogy egy „vigyázz magadra, maradj fedezékben, vár a család" jellegű lelkizés után őrültek módjára, gépfegyverrel rontunk be valahova. Sőt, ez alapvetően is ritka, lelkizés ide vagy oda: a Hardline kampányában ugyanis igazából egy lopakodós akciójáték, és ez a játékmenet sokkal jobban illik a témájához. Míg egy állig páncélozott katonáról simán elhisszük, hogy gond nélkül nyír ki hetven embert egymaga, addig egy golyóálló mellényen kívül más, védelmet szolgáló felszerelést nem viselő nyomozónál ez azért már elég meredek lenne. Jó, így is vannak kicsit túltolt jelenetek, de azok épp emiatt maradhatnak emlékezetesek.
Még valami, amire nem számítottam: a Hardline vicces. Nincsenek kínos poénkodások és az akció hevében odaszúrt „menő” beszólások, ehelyett a karakterek szívatják egymást, néha a legváratlanabb pillanatokban, vagy felismerve az egyes szituációk abszurditását tesznek valami vicces megjegyzést, hogy ne csak a játékos érezze, hogy az ajtók berúgással és pajszerral (ami egyébként szintén mindig van hősünknél, nyilván alaptartozék egy rendőrnél) való nyitogatása helyett egyszer meg lehetne próbálni például a kilincset használni.
A színészi játék szintén kiemelkedő, egyedül Tapet éreztem kínosnak, mindenki más jól játszott (Tap meg talán direkt volt olyan, amilyen). A Dawes rendőrfőkapitányt alakító Benito Martinez sokatoknak ismerős lehet, ő volt a Black Ops II Manuel Noriégája, az Army of Two: The Devil's Cartel Bautistája, de egyébként is bejáratott sorozatszínész, aki a Shieldben, a Kemény motorosokban, és a Kártyavárban is egy vagy több évadon keresztül játszott, és rengeteg egyéb mellékszerepe volt ilyen-olyan szériákban. A Khait alakító Kelly Hu az Arrow-ban China White-ot játszotta, a Vámpírnaplókban pedig Pearlt, de ő volt a Sleeping Dogsban Jane Teng, így neki szintén nem idegen a videojátékok világa. Ők ketten a legjobban megírt, leginkább szerethető/utálható karakterek; érdekes módon megint nem a főszereplő a legérdekesebb, pedig amikor szerepet kap, ő is egész jó, de ő inkább sodródik az árral.
Sok lesz a papírmunka
A teljes, hét-nyolcórás játékidő alatt nem volt öt olyan szituáció, amit ne tudtam volna lopakodással megoldani. Azért nem kell Splinter Cell- vagy Metal Gear Solid-összetettségű küldetésekre gondolni, de biztos, hogy egyszer-kétszer minden óvatosság ellenére beüt a szar (és nem elég, hogy egy terület egyébként is zsúfolásig van rosszarcúakkal, ha megszólal a riasztó, jön az erősítés), és hirtelen cselekedve kénytelenek leszünk halálos fegyvert használni. Ez az esetek többségében, köszönhetően a rendelkezésre álló eszközöknek, mint a szkenner és a minimap, elkerülhető, de előfordulhat, hogy valamit elnézünk. Azért még ilyenkor is van köztes megoldás, a sokkoló, de ahhoz megintcsak ügyesnek kell lenni.
Persze kézenfekvő lenne hangtompítós pisztollyal fejbelőni mindenkit, de a Hardline jobban díjazza, ha jó zsaruk módjára inkább letartóztatjuk a delikvenseket. Az egyik leghatékonyabb elem a bevezetőben említett jelvényvillantás, amivel egyszerre legfeljebb három fickót tudunk hatástalanítani. Elhangzik a kiáltás, és ahelyett, hogy a kezükben lévő, feltehetően hatásos gépfegyvereket és söréteseket Mendoza felé szegezve a másodperc törtrésze alatt csinálnának belőle húspépet, megadják magukat, és hagyják, hogy miután a földbe nyomta az arcukat, rákattintsa csuklójukra a bilincset (és békésen elalszanak ott, helyben). A kivitelezés nem nehéz, akár szemből is megközelíthetjük az ellenfeleket, sajnos/szerencsére olyan lassú a felfogásuk, hogy nem vágják le egyből, mi történik. Ha meg mégis, még mindig ott a sokkoló, ami ugyan nem halálos, de kétségtelenül hatékony.
Néhány zseniális és abszolút indokolt, kicsit lassabb, beszélgetős szegmenstől, és a nem olyan izgalmas, de azért jópofa autós részektől eltekintve szinte mindig ez a feladat, a kampány viszont mégsem válik ettől monotonná, mert a sztori viszi előre az egészet, és a lopakodás amúgy is mindig kifizetődőbb. A fejlesztők torz humora, hogy minél kevesebb az áldozat, annál gyorsabban növekszik az Expert szint, amivel új, erősebb fegyverek, kiegészítők nyílnak meg. Ezzel egyébként jól bemelegíthetünk a multira: egyrészt tesztelgethetjük, melyik fegyver milyen kiegészítővel felel meg legjobban a mi játékstílusunknak, másrészt kipróbálhatjuk a kütyüket, köztük például a zipline-t és a grappling hookot, ami azért, ha egy kicsit is belegondolunk, érezhetően idegen a civilbe öltözött zsaruktól.
Vissza a tett színhelyére
Sarkalatos pont az újrajátszhatóság, és igazából nem is tudom azt mondani, hogy feltétlenül érdemes újrajátszani, hacsak a történet nem tetszett meg valakinek annyira. Minden epizódban megadott számú bizonyíték található, amiket a szkennerrel viszonylag könnyű felkutatni, de lehet, hogy az akció hevében otthagyunk egyet-kettőt, valamint minden küldetésben vannak körözött személyek, akiket nem mindegy, hogy élve kapunk el, vagy sem. Végigjátszás után megnyílik az ultranehéz Hardline mód, úgyhogy aki kihívásra vágyik, azzal végülis próbálkozhat, de a fentiek közül minden teljesíthető, megtalálható első nekifutásra is. Érdemes egyébként szétnézni a pályákon, amennyire csak lehet; a mocsaras pálya egyik szigetén olyan meglepetés vár titeket, amire alighanem nem számítottatok volna.
Csak hang legyen, és fény
Tartalmát tekintve tehát semmi baj nincs az egyjátékos móddal, ki merem jelenteni, hogy ha összeeresztenénk a BF3 és a BF4 kampányával, abszolút ez győzne. Nem kiugróan jó, de a közepesnél vagy semlegesnél sokkal jobb.
A technológiai rész viszont már más tészta, és itt nem a tökéletesen észrevehetetlen felbontásbeli különbségről van szó (PS4-en 900p, Xbox One-on 720p, de ez az élményt egyáltalán nem befolyásolja), hanem egyéb apróságokról. Érdekes, hogy míg amikor mi irányítunk, stabilan megvan a 60 fps, de ahogy akár csak egy másodpercre is scriptelt jelenet jön, a képváltási sebesség azonnal bezuhan 30 alá. Erre néha még rájön az ugrálás és szaggatás, néhány tárgy remegve, szakadozva mozog, amitől sokkal jobbat várhatnánk egy Battlefield-játéktól, és eddig mindig jobbat is kaptunk. Az ugyancsak vicces, hogy minden második letartóztatásnál a delikvens valamely testrésze belelógott a textúra egy elemébe, vagy ő maga lebegett a levegőben, de olyan is előfordult, hogy a fa kerítés „vágta félbe”, és míg ő azt hitte, elbújt, én simán szét tudtam lőni az átlógó térdét.
Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a fények és a hangok terén a Visceral páratlan munkát végzett. Az aszfalton elterülő tócsában megcsillanó éjjeli Hold fénye, a beszűrődő napsugarak, lenyűgözőek, és hiába tűnik úgy, hogy a generációk közti ugrás nem volt olyan nagy, ilyen apróságokon azért meglátszik a különbség. Ami a hangokat illeti, a fegyverhangok természetesen a szokásos minőségben kerültek be, de az utolsó csörömpölésig, a léptek zajáig, minden-minden autentikus; csak a járművek hangjával nem voltam kibékülve.
Ha a Hardline többjátékos módok nélkül, nem Battlefield Hardline-ként, hanem mondjuk csak simán Hardline-ként jött volna, talán több figyelmet kap, egy még érdekesebb sztorit, kevesebb hibát, hosszabb játékidőt (7-8 óra azért nem rossz, de lehetett volna több). Így viszont érezhető, hogy ez csak kiegészítője a Battlefieldek esetében mindig is fontosabb multiplayer módoknak.
Tesztünk második felét, melyben a többjátékos módokról írtunk, ezen a linken olvashatjátok.
