Guinness-rekorderré sokféleképpen válhat az ember. Egyeseknek nem is kell megerőltetniük magukat, bőven elég, ha egy életen át nem vágnak körmöt, esetleg magasabbra nőnek, mint ő előttük bárki. Mások viszont valóban megdolgoznak a sikerért, például elkészítik minden idők legjobb képregényes videojátékát.
A Sötét Lovag felemelkedése
Nagyot nézett a világ 2009 augusztusában, amikor bemutatkozott a Batman: Arkham Asylum, hiszen azt megelőzően nagyobb eséllyel találkozhattunk albinó denevérrel verőfényes napsütésben, mint az élvezhetőség határát magabiztosan átlépő adaptációval. Voltak ugyan biztató jelek (Paul Dini, a Batman: The Animated Series kreátora jegyezte a forgatókönyvet, ugyancsak az animációs sorozatból érkeztek a főbb szinkronhangok, továbbá Grant Morrison és Dave McKean Arkham Asylum: A Serious House on Serious Earth díjnyertes képregénye jelentette a történet alapját) az Eidos és a Rocksteady közös vállalkozását illetően, de a viszonylag tapasztalatlan és kevéssé ismert stúdióból szinte senki sem nézte volna ki, hogy sikerül felülmúlnia önmagát és minden várakozást.
Mégis megcsinálták a srácok, a szaksajtó ódákat zengett a Joker és társai által megszállva tartott, nyomasztó elmegyógyintézetnek otthont adó szigeten játszódó kalandról, amely ügyesen élt a metroidvaniák fokozatosan bővülő felfedezési lehetőségeivel. Stílusos látványvilága, elsőrangú színészi alakításai, tökéletesen eltalált atmoszférája, megfelelő arányban adagolt lopakodós részei, valamint az azóta boldog-boldogtalan által másolt pofonegyszerű harcrendszere nélkül feleannyira sem lett volna szórakoztató Batman szerepébe bújni. Alig egy hónap leforgása alatt két és félmillióan tettek így, ekkora siker láttán pedig borítékolható volt a folytatás. Csupán két évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, túlszárnyalhatja-e elődjét.
A Rocksteady nagyobb szabadságot és játszóteret (Gotham egy elkerített városnegyedét) adott a kezünkbe, miközben kibővítette Batman arzenálját és a szereplőgárdát. Míg Macskanő, Robin, Pingvin, Harvey Dent és mások kapcsán csupán Riddler feladványaiba csempészett kikacsintásokkal találkoztunk az első részben, ez alkalommal már ellenfélként vagy irányítható segítőtársként bukkantak fel. Egyedül a vezethető Batmobilt hiányoltuk az Arkham Cityből, ahogy a később megjelent WB Games Montréal-féle előzményből is. Régi vágyunkat aztán a szériát elméletileg lezáró Arkham Knight teljesítette.
Made in China
Mivel a Rocksteady figyelmét az utóbbi időben a virtuális valóság kötötte le, a Warner külső partnert keresett a remasterkollekció számára. Választása a digitális szórakoztatószektor egyik meghatározó szolgáltatójára, a játékok fejlesztésének tucatjaiban közreműködött, kínai és vietnami stúdiókkal, valamint francia, japán és kanadai irodákkal rendelkező, ezernél is több alkalmazottat foglalkoztató Virtuosra esett. Utóbbi nem finomkodott, szike helyett baltával látott munkához, első lépésként negyedik generációsra cserélve a koros Unreal Engine 3-at. Ennek a drasztikus lépésnek egy ideális világban kizárólag pozitív következményekkel kellene járnia, ámde a valóság, mint oly sokszor, ezúttal is kijózanító.
Amennyiben az előző konzolgenerációs kiadással vetjük össze, több érv szól a Return to Arkham mellett, mint ellene. Jelentéktelen apróságnak tűnik, de már a Microsoft konzolján is játszható Joker az Arkham Asylum Challenge módjában. Ennél persze jóval fontosabb, hogy a 720p-től elmaradó felbontást full HD-ra növelték (még ha dinamikusan változik is), valamint gondosan újratextúrázták a játék egészét, számos területen korábban nem látott részletekkel gazdagítva azt. Ugyanakkor viszont nem mindenki tetszését nyerték el az átdolgozott karaktermodellek vagy a korábbinál fejlettebb megvilágítás és árnyékolás használata, mert ezek hatására itt-ott bizony kárt szenvedett az eredeti játék által elérni kívánt művészi hatás.
Mielőtt valaki vásárlásra adná a fejét, nem árt tudnia, hogy az újrakiadás teljesítménye boszorkányos ügyességgel egyensúlyoz a bosszantó és a felháborító között. Az aktuális konzolgeneráció alultervezettsége okán már meg sem lepődünk azon, hogy az 1080p/60 fps platformtól függetlenül elérhetetlen célként lebeg a legtöbb fejlesztő előtt, ezért kénytelen-kelletlen beletörődtünk a kompromisszumos megoldásokba. Többnyire alacsonyabb felbontás jár a jobb képfrissítési rátáért, vagy filmes hatás (30 fps) a részletgazdagabb látványért cserébe, ám a Virtuos valami mást eszelt ki.
A dinamikusan változó felbontás nem számít újdonságnak, hiszen a Halo 5: Guardianstől a Battlefield 1-ig számos játék él ezzel a hatásos trükkel annak érdekében, hogy az akció hevében is állandó maradjon az fps-szám konzolon. Amikor épp minden elképzelhető irányból tüzelnek ránk és Michael Bay teljes filmográfiáját megszégyenítő robbanássorozat borítja lángba a képernyőt, akkor többnyire észre se vesszük az átverést. Nincs ez másként a Return to Arkham esetében sem, de a Virtuos srácai megmagyarázhatatlan okból elfelejtették (vagy nem kívánták) rögzíteni a framerate-et, amely ezért rendszerint mindkét irányba kimozdul a leggyakoribb 28-35-ös tartományból. Kivételes alkalmakkor a 60-at is eléri, de megesik, hogy 20 alatti értéket mutat. Ezúttal valóban szerencsésebb lett volna, ha a Batman: Arkham Knighthoz hasonlóan 30-ban rögzítik az fps-számot. Mindazonáltal a csapat javára kell írnom, hogy nyomát sem láttam a konzolos játékosok életét megnehezítő képtörésnek.
Riddler feladványa
Ha a kollekció tartalmazná a kissé alulértékelt Arkham Originst is, bátrabban ajánlhatnám a mostaninál vonzóbb ár-érték arány miatt. Konzolos mérce szerint vitathatatlan a fejlődés, még ha olyan változtatások is érték a játékokat, amelyek ellenkeznek az ízlésünkkel. A PC-s változatról egyelőre nem esett szó, de hogy őszinte legyek, nem olyan számottevő a különbség, hogy rászoruljon a Virtuos törődésére. Ahogy múlt hónapban a BioShock: The Collection kapcsán, úgy ez alkalommal is csak azt mondhatom, érdemes időt és pénzt szánni ezekre a kiváló játékokra, de ha nem most találkozol velük először, kétszer is gondold át a vásárlást.
