Van az a játék, aminek a harmadik részéért évek óta könyörögnek a rajongók, de a Valve a világ minden kincséért sem hajlandó megadni nekik. Nem a Half-Life-ra gondolunk. Nem is a Portalra, vagy a Team Fortressre, hanem a Left 4 Dead sorozatra, ami a mai napig a kooperatív lövöldék alfája és ómegája. A Warhammer: Vermintide gyakorlatilag egy az egyben emelte át a mechanikáit, csak a zombikat patkányemberekre cserélte, de számos játék jelent meg az évek során, ami ide nyúlt vissza ihletért.
Az első részt fejlesztő stúdió megpróbálta megújítani a műfajt pár éve az Evolve-val, azonban bármennyire szerethető is volt a béta, a megjelenéskor a matchmaking gyakorlatilag játszhatatlanná tette az egészet, és akkor még nem beszéltünk a 2K Games üzleti modelljéről, amit látva hamar elment a játékosok kedve az egésztől, nem csoda, hogy be is dőlt. A csapat a Warner égisze alatt folytatta a munkát, és bár az IP-t nem tudták megszerezni, a Back 4 Blood minden szempontból olyan közel merészkedett a L4D-hez, amennyire az ügyvédek szerint csak lehetett. Ez viszont egyáltalán nem baj, hiszen bármennyire ismerős íze is van az alapanyagnak, legalább annyi újdonságnak örülhetnek a rajongók.
Déja vu
A Back 4 Blood kampányában három társunkkal kell végigverekednünk magunkat 3+1 fejezet összesen 33 pályáján. Van ugyan sztori, ami értelmet ad a pályáknak és irányt mutat a játékosoknak, de a hangsúly természetesen nem ezen van, sokkal inkább az egyes pályák hangulata számít. Mivel a történet szerint ugyanabban a városban, vagy a város körüli területeken teljesítünk feladatokat, többször is bejárjuk majd ugyanazokat a részeket. Vannak persze egyedi helyszínek, és akad is köztük pár emlékezetes, de a vidéki kisváros utcái elég egyformák.
Az egyszerű zombikon kívül 9 erősebb fertőzött (a játék ezeket mutationnek nevezi), és pár boss is fenyegeti majd az életünket. Sajnos előbbiek dizájnra nem különböznek eléggé, így elsőre nehéz megmondani, hogy épp egy Bruiser vagy egy Crusher jön-e felénk, de a legtöbb esetben igazából mindegy is. Az erősebb zombik felbukkanását a Left 4 Deadben dedikált zene kísérte, ez nekem személy szerint innen nagyon hiányzott, a hangeffektek nem olyan egyediek, ugyanakkor bizonyos szempontból értem, miért lenne itt zavaró a zene (erről kicsit később).
Összesen 8 karakter közül választhatunk, akik mind egyedi képességekkel és kezdő loadoutokkal rendelkeznek, ami azonban igazán meghatározza majd a játékélményünket, azok a játékmenet során feloldott kártyák. A pályák teljesítéséért járó pontokból vásárolhatjuk ezeket, majd paklikat építünk, amiből pályánként egy lapot aktiválhatunk. Ez teszi lehetővé, hogy specializálódjunk: gyúrhatunk például olyan kártyákra, amik közelharci sebzést és ellenállást adnak, hogy elől darabolhassunk egy baltával, de specializálódhatunk a gépfegyverekre, vagy épp a gyógyításra is. Bár elsőre nagyon durván hangzanak egyes effektek (és a valóságban tényleg sokkal erősebb lesz a karakterünk), egyáltalán nem arról van szó, hogy széttápolódunk tőlük és megállíthatatlanul gázolunk majd át a hordán.
Épp ellenkezőleg: ezek a kártyák teszik egyáltalán lehetővé, hogy összeszorított farpofával átverekedjük magunkat a későbbi pályákon. Ne is álmodjatok róla, hogy a starter deckekkel viszitek majd végig a legnehezebb fokozatot. Nem lehet egyébként dedikált kártyákat venni, majdhogynem véletlen sorrendben oldódnak fel a dolgok, így aztán aki menő paklit akar építeni, annak grindolnia kell egy kicsit. Ugyanakkor fantasztikus élmény egy olyan melee deckkel játszani, amivel másodperceként négyet csap az ember a baltával, miközben aprítja a hordát, és a legnagyobb bossoknak is simán neki mer menni egy machetével.
Vadász, vadász...
A Back 4 Blood három nehézségi fokozatot kínál, és bár a fejlesztők nem véletlenül adták ezeknek a Recruit, Veteran és Nightmare neveket, sokan automatikusan a könnyű-közepes-nehéz párhuzamot vélték felfedezni, és veterán módban futottak neki a kalandnak. Ezek a játékosok (hozzám hasonlóan) keresték a kihívást. Úgy gondolták, hogy derogál nekik az easy fokozat. Aztán (hozzám hasonlóan) a Director - így nevezik azt a mesterséges intelligenciát, ami a pályákat és a zombikat koordinálja - olyan szinten megalázta őket már a második pályán, hogy fülüket-farkukat behúzva menekültek vissza a Recruit kampányba.
A Back 4 Bloodban a veterán tényleg azoknak van, akik már megjárták a harcmezőt. És ez nem merül ki abban, hogy ügyesen tudsz fejeket lekattintani: ismerned kell a mechanikákat, és nem mellesleg rendelkezned kell egy rakás kártyával, amikből specializált decket tudsz építeni. A nehézségi szinteken egyébként még bizonyára változtatni fog a Turtle Rock, ahogy tette azt a béta visszajelzései után is. Akkor a játékosok arra panaszkodtak, hogy túl könnyű a játék, amit azzal próbáltak orvosolni, hogy megemelték az erősebb zombik termelődését. És míg a Left 4 Deadben tényleg félelmetes volt, ha egyszerre felbukkant egy Charger és egy Jockey, itt van, hogy egyszerre 4-5-6 speciális fertőzöttel harcolunk, veteránon gyakorlatilag épp csak a gatyánkból nem másznak ki.
Emiatt a Recruit egy összeszokott, tapasztalt csapattal viszonylag könnyű (bár az Act 2-3 már tud meglepetést okozni, ha félvállról vesszük a dolgot), a veterán pedig túl nehéz. De nem a jófajta nehéz, ahol azt érzi az ember, hogy tényleg ügyesnek kell lenni, hanem a fárasztó nehéz, ahol igazából néhány pályányi darálás után kimerül az ember.
Kétszer nem léphetsz ugyanabba a vértócsába
Maga a sztori 8-10 óra alatt végigtolható, így a hangsúly értelemszerűen az újrajátszhatóságra helyeződik át. Ezen a ponton elég magasan van a léc, hiszen a Left 4 Dead rajongók már hozzászoktak a közösség által generált pályákhoz és tartalomhoz, amire itt a teljes multiplatform crossplay miatt nem sok esély van. Ugyanakkor egyelőre nincs okunk panaszkodni, hiszen a kártyáknak köszönhetően folyamatosan próbálhatunk majd ki új buildeket, a lapok azonban nemcsak ránk, de az adott misszióra is hatással vannak. A Director véletlenszerűen sorsolja ki ezeket, amiktől lehet, hogy bizonyos zombik páncélt kapnak, lángolnak és felgyújtanak minket, megjelenik egy boss, esetleg ködbe borul az egész pálya.
És ha már a ködnél járunk, ez a legszebb és egyben leggyűlöletesebb jelenség, amivel videojátékban valaha találkoztunk. Ha bedurvul, akkor gyakorlatilag a fegyvere csövét sem látja az ember, fogalma sincs, merre vannak a csapattársai, csak a zombik hörgését hallja a távolból. Ezzel és a fényhatásokkal fantasztikus hangulatot teremtettek a fejlesztők: a sötét szobákban tényleg csak az elemlámpánk sugarában látunk bármit, a semmiből bukkannak fel a dolgok. Egy manuálisan kapcsolható lámpa mondjuk nagyon kéne.
Puska kellett volna
Nyilvánvalóan kulcsfontosságúak a fegyverek, amikből bőséges kínálat áll rendelkezésre. Baseball ütő, machete, pisztolyok, SMG-k, gépkarabélyok, mesterlövész puskák, shotgunok, és még sorolhatnánk, több tucat van belőlük, ráadásul a pályákon különböző ritkaságban is fellelhetőek. Ha mindez nem lenne elég, cserélhetjük a tust és a tárat, rakhatunk rájuk kompenzátort, hangtompítót, valamint különböző távcsöveket is. Ezek alapjaikban tudják megváltoztatni a fegyverek karakterisztikáját, azonban ha egyszer felraktuk őket, csak egy másikra tudjuk az adott darabot lecserélni, simán csak levenni nem tudjuk. Emiatt ha már van egy tápos zöld fegyverünk, lehet, hogy nem fogjuk lecserélni egy lilára, amin nincsenek extrák, vagy effektíve hátráltató, törött dolgok vannak rajta, mert nem éri meg.
Valahol érthető, hogy nem akarták ezzel lassítani a játékot, arról nem is beszélve, hogy így mindenki a kedvenc loadoutjával játszana, vagyis sosem kéne alkalmazkodni a szituációhoz, amit a játék kínál. Ugyanakkor néha felettébb idegesítő tud lenni, amikor az ember talál egy shotgunt, teljesen értelmetlen távcsővel, vagy pont a saját, már feltápolt fegyverét rontja el egy véletlen kattintással hasonló módon, és egyszerűen nem tudja levenni a távcsövet.
Főleg magasabb nehézségi szinten már nem dúskálunk a lőszerben, úgyhogy érdemes különböző fegyverekkel játszani a csapat tagjainak, így át tudjuk adni egymásnak a töltényeket. Van ugyan a játékban adaptív pingelés, de azt speciel pont nem tudjuk vele jelezni a társaknak, hogy adott fajta lőszerre van szükségünk. Ha elfogy, bemondja a karakterünk, hogy "I need ammo", de hogy milyet, azt nem, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor általában már késő.
ZombiU
A kampány mellett bekerült a Swarm névre keresztelt PvP mód, ahol gyakorlatilag egy egyre szűkülő arénában kell túlélnünk játékosok által irányított speciális zombik ellen, majd a kör végén cserélni, és lehetőleg rövidebb idő alatt végezni az emberekkel. Megmondom őszintén, voltak ugyan jó pillanatai azon a néhány meccsen, amit lejátszottam, de én személy szerint sokkal jobban élveztem a Left 4 Dead Versus módját, ahol a tényleges pályákat kellett teljesíteni, csak játékosok által irányított zombik ellen. Ott tényleg kijött, mennyire ismerik az emberek a pályákat és a mechanikákat, mennyire tudnak koordináltan játszani.
Hozd a haverokat
Hibái ellenére a Back 4 Blood az elmúlt évek egyik legjobb kooperatív játéka. Újít annyit a Left 4 Dead formulán hogy újszerűnek hasson, de közben a rajongók nagyon otthon érzik majd magukat benne. A kártyarendszernek köszönhetően a pályák kellő változatosságot kínálnak, hogy hosszútávon is élvezetes maradjon, illetve már nyilván bejelentették az éves bérletet, ami legalább három DLC-vel bővíti a kalandot.
Sajnos szóló módban nem kifejezetten élvezetes a játék, egyrészt mert így egyelőre nem tudunk például achievementeket teljesíteni (bár ezen már dolgoznak a fejlesztők), másrészt a botok nem kifejezetten ügyesek. Sokat fejlődtek a béta óta, de még mindig lehetetlen velük akár Recruit fokozaton is teljesíteni a komplexebb kihívásokat. Ha viszont vannak pajtások, akikkel tudunk játszani, akkor remek móka, és vannak elképesztően erős pillanatai (a legjobb pálya egyértelműen az, ahol egy zenegépet kell megvédeni egy kocsmában), de akadt egy olyan is, ami egyértelműen az L4D Hard Rain fejezetét juttatta eszembe. Kifogás pedig nem lehet: teljes cross-play-t kapunk PC, Xbox és PlayStation platformok között, ráadásul a játék bekerült a Game Passba, vagyis Xboxon és PC-n gyakorlatilag egy gombóc fagyi áráért bárki kipróbálhatja
A Turtle Rocknak bőven lesz még dolga, hiszen a tartalmat bővíteni kell, hogy tényleg meg tudják győzni a hardcore L4D rajongókat, hogy ideje váltani, és a nehézséget is illene még finomhangolni. Ugyanakkor ha ügyesen játszák ki a kártyáikat, akkor a Back 4 Blood még akár évekig velünk lehet. Én személy szerint nagyon bízom benne, hogy így is lesz.
