A Ubisoftnak sokáig kétféle játéka volt: olyan, amit menetrend szerint, de félkészen ad ki, és olyan, amit többször is elhalaszt, mielőtt rá merné engedni a játékosokat. Most más idők járnak már, a legutóbbi két Assassin's Creed, a Valhalla és a Mirage egész vállalható állapotban jelentek meg, a The Crew Motorfesttel sem az volt a gond, hogy bugok mérgezték az élményt, ahogy a Rainbow Six Extractionnel sem. Ezt csak azért tartottam fontosnak felidézni, mert az Avatar: Frontiers of Pandorát még 2017-ben jelentették be, 2021-ben árulták el a címét, de csak most, 2023 decemberében jelenhetett meg - sokat kellett rá várnunk, és ebben biztosan közrejátszott a nagyjából egy éve bemutatott A víz útja halogatása is, viszont így legalább egy kész játékba vethettük bele magunkat - hogy milyenbe, az már más kérdés.
Annak ellenére, hogy az Avatar filmeket nem tartom jónak azzal együtt sem, hogy lehengerlő a látványuk, és érdekes az általuk bemutatott világ, illetve hogy bár kimondottan szerettem a Far Cry 6-ot, én is unom már ezt a Ubisoft-féle nyílt világú akciójáték-receptet, érdeklődve és nyitottan indítottam el a Frontiers of Pandorát. Nem lesz a kedvencem, de bizonyos érdemei elvitathatatlanok, és biztos, hogy az Avatar-rajongók gyermeki lelkesedéssel járják majd be a holdat, vagy legalábbis három-négy órát boldogan töltenek majd el ott.
Ébredj, gyermek, felnőttél!
Kissé zavaros, hogy pontosan mikor játszódik a történet, de ha jól követtem le a számos időugrást, nagyjából 16 évvel azután járunk, hogy Jake Sully és barátai felvették a harcot az RDA-val, az emberek katonai szervezetével, amely ki szeretné bányászni a Pandora erőforrásait, kellemetlenné téve az életet a na'vik számára. Az általunk megformált, névtelen és bizonyos mértékben testreszabható főszereplővel még fiatalkorában, egy visszaemlékezés keretében ismerkedünk meg, megtudjuk, hogy a Sarentu klán tagja volt, ám gyerekként néhány társával együtt elrángatták otthonából, és az RDA-nál, fogságban képezték például gépfegyverek használatára. Mikor kitör a káosz, kiszabadul ő is, és elindul felfedezni egyfelől a nyugati határvidéket, amit még nem láthattunk filmekben, másfelől pedig klánja, valamint a Pandora múltját.
Így hát nagyjából a nulláról indulunk, szinte semmit nem tudunk a holdról, arról, hol vagyunk, milyen klánok élnek ott, melyik növény mérgező, és melyik gyógyít, gyorsít, vagy épp segít magasra ugrani. Tökéletes alap ez egy olyan játékhoz, amiben a felfedezés az élmény szerves része.
Bár a Pandorán az RDA is számos bázist telepített, és a különböző klánok is kialakítottak maguknak ilyen-olyan lakhelyeket, elsősorban erdőkben mászkálunk, ami elsőre varázslatos élmény. Kísérletezéssel és na'vi-érzékünk használatával deríthetjük ki, melyik növény jó nekünk, és melyik árt: van, ami gyógyít, van, ami energialöketet ad, más valamilyen ősi skillt, de olyan is akad, ami felrobban, vakít, vagy sebez. A termések leszedése több esetben külön minijáték, így jobban bele tudjuk élni magunkat főhősünk szerepébe, és még az sem mindegy, mit mikor szüretelünk - van, ami többet ér, jobban hat elfogyasztása után, ha esőben szedjük le. Aztán a bázisokon kajákat főzhetünk, ezzel is kísérletezgetve, mert csak azután tudjuk meg, hogy két hozzávaló összekeverésével milyen bónuszhoz jutunk (általában az életerő visszatöltésén túl), miután kész az étel.
A vadászat sem pusztán abból áll, hogy ami ehetőnek tűnik, arra lövünk. Mivel a na'vik tisztelik a természetet és az állatokat, ha shotgunnal rontunk rá egy jószágra, abból sok fogyasztható finomságot már nem szedünk ki, de ha íjjal és nyilakkal próbálkozunk, illetve nyíleső helyett egyetlen jól irányzott, létfontosságú szervbe hatoló találattal likvidáljuk a célpontot, jobban járunk. Minden elhullott állatnak megköszönjük szépen az ajándékot, amit tőle kaptunk, mert vallás szerint ez így helyes, még ha őt nem is vigasztalja.
A Pandora élővilága tényleg élő, ebben gyönyörködni külön élmény.
Sarentu ügy
A játék sztorijának kerete igazából a holdat kizsákmányoló, az őslakosokat kegyetlenül pusztító RDA elleni harc, de a játékidő nagy részében a kalandozásaink során megismert klánoknak segíthetünk mindenféle feladatok teljesítésével, akik cserébe elmesélik, amit klánunkról, a sarentukról tudnak. A történet, ahogy a filmeknél, itt sem kifejezetten érdekes vagy eredeti, pontosabban csak annyira tartja fenn a játékos érdeklődését, amennyire ő magát a világot, annak megismerését, az őslakosok és a betolakodók harcát izgalmasnak találja. Az Avatar megrögzött rajongói biztosan örömmel mélyülnek el még jobban ebben a világban, de aki izgalmas csavarokra, nagy meglepetésekre vágyik, csalódni fog.
Az egész világ természetéből adódóan nyilván rengeteg idegen kifejezést, nevet hallunk, és minél előrébb járunk, annál nehezebb lesz követni, ki kicsoda, és mi mit jelent, pusztán egy napló próbál segíteni, ami az összes karaktert, létesítményt részletesen bemutatja. Mire elkezdene érdekelni minket egy klán, megyünk tovább, és máris új karaktereket ismerhetünk meg, akik egyébként pont ugyanúgy néznek ki, mint a többiek - ez nem a Ubisoft hibája, egyszerűen ilyen az Avatar univerzuma, magas, kék lényekkel van tele, akik egymásról, arcforma, arcfestés vagy öltözék alapján biztosan meg tudják mondani, ki kicsoda, de nekem, játékosként, a világ új szereplőjeként volt ezzel nehézségem.
A játékmenet leginkább olyan, mintha vették volna a Far Cry Primalt, és megszórták volna az átlag FPS-ek kötelező elemeivel, meg egy kis avataros egyediséggel. A harc eleinte nem túl izgalmas, a zártabb terekben kifejezetten kényelmetlen, de az emberek, ha szinten tartjuk felszerelésünket, egy nyíllövéstől elhullanak, a mecheket is kiiktathatjuk így, shotgunnal pedig még gyorsabban - később azért nehezebb a dolgunk, a lopakodás még inkább a barátunk lesz. Nincs túl sok eszközünk, de ami van, az a célnak megfelel.
A bóklászás ugyancsak nem életem élménye, az erdőben baktatni pár órán át hangulatos, és a változtatható erősségű ugrásnak, valamint a sebes száguldásnak köszönhetően úgy éreztem magam, mint egy filmbeli na'vi, de utána már inkább untatott, hogy rohangálnom kell; ritkán botlani RDA-s különítményekbe, és őket sem nehéz lekapcsolni. A fejlesztők is érezték, hogy nagy távolságokat gyalog megtenni fárasztó, ezért vannak ugratók és gyorsító növények, liftezésre használható indák, de még így is jó lett volna kevesebb időt tölteni a semmi közepén. Szerencsére a játék első harmadában kapunk egy ikrant, ami a levegőben szállít minket - ez gyakorlatilag a később megülhető földi hátasok használatát is fölöslegessé teszi, őket ráadásul nem is hívhatjuk bármikor magunkhoz.
A Pandorán óriási hegyek és árkok váltják egymást, és egyszer-kétszer előfordult, hogy mire megmásztam egy magaslatot, kiderült, hogy nem is jófelé járok - egyszer konkrétan kiestem a bejárható területről, és visszakerültem a messze lévő bázisra. Eltévedni nem nehéz, és úgy sejtem, ez is az élmény része; ugyan bejelölhetünk célpontot, illetve a na'vi-érzékkel láthatjuk, hova kell mennünk, GPS-jellegű navigáció nincs, keresgélnünk kell és kalandoznunk. A környezet szép, vannak egészen lehengerlő helyek, de a változatossága hagy kívánnivalót.
A szokásos, nyílt világú akciójátékos elemek itt is visszaköszönnek: skillpontjainkat skillfákon oszthatjuk el, az összegyűjtött javakból craftolhatunk, fejleszthetjük felszerelésünket; semmi extra, és nem kell órákon át ritka állatok után kutatnunk, kompetensek maradunk a harcokban enélkül is. A fegyverekhez többféle lőszert készíthetünk, amivel nem lesz gond, ha felkapunk mindent, ami az utunkba kerül. Egyedül a nyomozásokat találtam kényelmetlennek: ha egy "tetthelyre" bukkanunk, össze kell kötnünk egymással nyomokat, ami egyrészt azért nehéz, mert nem könnyű ezekre rálelni, másrészt azért, mert lényegében minden kapcsolatban áll mindennel, fárasztó kitalálni, mire gondolt a játék, megtörik a folytonosságot is ezek a szegmensek.
Az Avatar: Frontiers of Pandora adaptációként kétségtelenül működik: a Pandora gyönyörű és hű a filmekhez, vannak na'vik, ikranok, meg az őket sanyargató RDA. Rajongóknak élmény lesz na'viként, egy az embereknél nagyobb, fürgébb lényként bejárni a holdat, felfedezni minden titkát, megismerkedni lakóival, és leküzdeni a gonosz embereket.
Az, hogy ez kinek meddig marad élvezetes, már egyénfüggő: a játékmenet más nyílt világú akciójátékokhoz képest sok újítást nem tartogat, ahogy a történet sem, és 20 óra talán a kelleténél több volt belőle. Aki egy fantasy Far Cry-t keres, de az Avatar nem érdekli, hamar ráunhat, viszont legalább nem annyira összetett, hogy egy átlagos, a filmeket ismerő, de a játékok világában annyira nem jártas játékost levessen magáról.
