Ha nem is minden idők legjobb kalózos játékát, de kétségtelenül az utóbbi évek egyik legkiválóbb darabját tisztelhettük a tavalyi Assassins Creed IV: Black Flagben. A fáradtság jeleit mutató AC-franchise felfrissítésén túl kiutat is kínált a Ubisoft számára, lehetőséget arra, hogy Edward Kenway kalandját hajópallóként használva fejest ugorjon egy vadonatúj sorozatba. Egy asszaszinoktól és templomosoktól mentes szériába, amelybe nem cipőkanállal igyekeznek belegyömöszölni a napjainkba helyezett történeti szálat, csak azért, hogy költséget takarítsanak meg a kiadó játékaiban használt sztenderd sci-fi/militáns kezelőfelület újrahasznosításával.
De nem, a mostanában inkább új Electronic Artsként emlegetett cég ehelyett annyi Assassin’s Creedet ömlesztett a játékosok elé a profitmaximalizálás jegyében, hogy az már a legelvakultabb rajongók gyomrát is kezdi megfeküdni. Köztük egyet (Unity) modern konzolokra és PC-re, míg egy másikat előző generációs masinákra (Rogue). Az erőforrások szétaprózódásának és az indokolatlanul rövidre szabott fejlesztési ciklusoknak hála a következmények sem maradtak el. A Rogue például inkább nevezhető méretes kiegészítőnek, mint teljes értékű epizódnak. Története hossza alig fele a Black Flagének, és a felfedezésre váró játéktér is összement. Na de lássuk, hol siklott pontosan félre Shay Patrick Cormac kalandja.
Rablóból pandúr
Az Assassin’s Creed Rogue története kevés fordulatot és meglepetést tartogat a naprakész játékosok számára, hiszen a Ubisoft már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá tette, hogy főhőse forrófejű, idealista asszaszinként kezdi kalandjait, aztán bekövetkezik egy tragédia, amiért a testvériséget okolja. No, legalább a köpönyegforgatás konkrét okát nem rágták jó előre a szánkba, így én sem teszem. Már csak azért sem, mert a fejlesztők egy valóban megtörtént eseményt ágyaztak a cselekménybe, hogy fordulópontként szolgáljon Shay életében. Jómagam korábban sem tudtam mindenben egyet érteni a szabadság ideáját elég … köhömm… szabadon értelmező asszaszinokkal, ám ezúttal sikerült őket terroristaként bemutatni. Nem is éreztem különösebb lelki furdalást, ha netán úgy hozta a sors, hogy valamelyikük belesétált rejtett pengémbe.
Számtalan ártatlan vére mocskolja be kezüket, káosz és anarchia jár a nyomukban, nem megmentők ők, sem pedig felszabadítók. Részemről elég is volt belőlük, ezentúl szívesebben lennék templomos, kedves Ubisoft.
Mint említettem, a barátból ellenség, ellenségből barát jellegű történet inkább sablonos, mint eredeti, és sajnos azt kell mondanom, Shay karakteréből sem hoztak ki sokat az írók. Emberünk kicsit őrlődik a barátság apránként szertefoszló köteléke és a lelkiismerete diktálta helyes út között, továbbá zavaróan sokszor mondogatja, hogy ő a saját szerencséjének kovácsa. Ilyenkor kedvem lett volna felpofozni. Erőteljes ír akcentusáért ellenben jár a dicséret. Ahogy az ezer szálért is, amivel a harmadik és negyedik részhez, továbbá a Unityhez kapcsolták.
Északon az élet
Kalandozásaink három, egymástól jól elkülönített régióban zajlanak. Adott egyrészt a Hudson-folyó völgye, továbbá New York városa, végezetül pedig az észak-atlanti partvidék.
A kerületekre osztott New York nagyobb, mint bármelyik város – Havannát is beleértve – a Black Flagből. Néhány órácskát el lehet itt tölteni ládák nyitogatásával, Animus-töredékek és matrózdalok gyűjtögetésével. Amennyiben pedig komolyabb kihívásra vágynátok, ajánlom szíves figyelmetekbe a klasszikus asszaszin-küldetések fordítottját, melyek során először a célszemély adatait a lábához kötözött papírfecnin hordozó galambot kell elkapnunk, majd megkeresnünk a testvériség leendő áldozatát, és meghiúsítanunk a merényletet. Utóbbi nem követi szorosan a Több mint testőr című film forgatókönyvét, tehát szó sincs önfeláldozásról, cserébe pedig háláját jó alaposan kimutató menyecskéről, ennél jóval prózaibb a helyzet. Beazonosítjuk az orgyilkosokat, és végzünk velük, mielőtt a célszemély közelébe férkőzhetnének. Vagy ha ez sem lenne elég, kiebrudalhatjuk az asszaszinokkal cimboráló bandákat a városból, egyiket a másik után.
A folyóvölgy éghajlatát tekintve az Assassin’s Creed III határvidékére emlékeztet. Vadban gazdag erdők övezik, és jobbára csak kisebb telepeket találunk arrafelé, komolyabb várost nem. A fej nélküli lovas legendájáról elhíresült Sleepy Hollow sem több egy álmos kis falunál. Mivel Washington Irving regénye évtizedekkel a Rogue cselekménye után látott napvilágot, sem a hessenivel, sem pedig Ichabod Crane alakjával nem találkozhatunk. Egy kerítésre tűzött tökkel azért mégiscsak tisztelegtek a fejlesztők az irodalmi mű előtt.
Vízi ütközetre nem igazán alkalmas a Hudson völgye, kevés hely marad a manőverezésre, ennek ellenére sor kerül néhány összecsapásra, sőt még francia erődöket is megostromolhatunk, elvégre nem érhetjük be a raktárakat szinte teljes egészében felváltó táborok fosztogatásával.
A három helyszín közül toronymagasan kiemelkedik az észak-atlanti partvidék, annak is a sarkkörön túli része, ahol mindent jég borít, különleges, már-már túlvilági hangulatot kölcsönözve a tájnak. Itt teljesedik ki igazán a Rogue, hiszen végre szabadon hajózhatunk telepeket és erődöket fosztogatva látogatva, az angol korona rabigája alá hajtva védőszárnyai alá terelve azokat.
Tengernek farkasa
Egyetlen pillanatig sem tekintettem rá szimulátorként, sőt különösebben autentikusnak sem nevezhetném azt, ahogy annak idején a Black Flagben megvalósították a hajózást és a tengeri ütközeteket, mégis a maguk árkádos módján ezek voltak a legjobban sikerült, leginkább szórakoztató részei a játéknak. Ugyanez a megállapítás érvényes a Rogue-ra is, mert amikor recsegve-ropogva feszül a kötélzet, és erősödő szél dagasztja a vitorlákat, a Morrigan orrát pedig szélirányba fordítom, és pajzán nótára gyújtanak matrózaim, akkor egy kicsit bánom, hogy nem akkor és nem oda születtem.
Noha az élmény szinte ugyanaz, mint a Black Flagben volt, néhány apró változásra mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet. Tovatűntek a hurrikánok, és gyilkos hullámok sem sodorják le a tengerészeket a fedélzetről, ellenben bármikor hóvihar kerekedhet, amitől az orrunk hegyéig sem látni, ilyenkor halálos keringőt járni egy vagy több ellenséges hajóval egészen szürreális élmény. Legalább egyszer mindenkinek ki kell próbálnia. Persze ott a minitérkép a képernyő bal alsó sarkában, ami alapján könnyű betájolni mind a saját pozíciónkat, mind rosszakaróink helyzetét, szóval akinek úgy jobb, leskelődjék csak bátran.
A Morrigan alacsonyabb merülésű (ezért hajózhatunk be egyáltalán a folyóvölgybe), gyorsabb és fordulékonyabb, mint a Jackdaw volt, tehát kis túlzással elmondhatom róla, hogy első látásra beleszerettem. Ráadásul olyan egzotikus fegyverekkel is felszerelhetjük, mint a sérülékeny pontok támadására (valamint a robbanó hordók megsemmisítésére) használatos félautomata ismétlőfegyver, a Puckle gun, illetve a gyújtóolaj, ami üldözőink életét hivatott megkeseríteni.
A legjelentősebb újítást azonban nem a Morrigan, és még csak nem is az időleges fedezékként használható jéghegyek (amelyek szétrombolásukat követően a kisebb naszádok számára végzetes hullámokat gerjesztenek maguk körül) felbukkanása jelenti, hanem a tény, hogy megtapasztalhatjuk, milyen az élet a csáklya másik végén.
Ne lepődjünk tehát meg, amikor a leghevesebb ütközet kellős közepén a már szétlőtt ellenséges hajó az elsüllyesztést kockáztatva egészen közel úszik a miénkhez, majd annak kapitánya kiadja a parancsot a megcsáklyázásra. A legénységünk sorait megritkító gránátokkal és sortűzzel készítik elő az átszállást, ami csak akkor nem végződik a Morrigan elfoglalásával, ha meghatározott számú ellenféllel végzünk. A legyőzött hajókat pedig mostantól nemcsak a sajátunk javítására, illetve flottánk bővítésére (az ehhez kapcsolódó missziókat már csak a játékon belül teljesíthetjük, nem készült hozzá mobilalkalmazás) fordíthatjuk, hanem akár szét is kaphatjuk némi pénzmagért cserébe.
Barát vagy ellenség?
Fogós kérdés, olyannyira, hogy még a játék sem képes eldönteni, hányadán is állunk a templomosok szövetségeseinek számító angolokkal. Míg vízen a minitérkép szerint is barátnak számítanak, addig a szárazföldön már véleményes a dolog. Kék helyett piros ikonok jelölik őket, és hajlamosak tüzet nyitni ránk, ha netán túl gyorsan, őket felborítva rohannánk el mellettük, vagy épp rajtakapnának bennünket, amint háztetőkön mászkálunk. Ha ez bug, akkor komoly hiba, amennyiben viszont dizájneri döntés, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam.
Mindenesetre a szárazföldi hadviselésbe is csempésztek néhány újdonságot a fejlesztők. Példának okáért ilyen a fúvócsövet felváltó légpuska, ami kezdetben altató és mérgező hatású lövedékek célba juttatására alkalmas, később pedig egy fejlesztésnek köszönhetően már kezdetleges gránátvetőként is funkcionál. Túlzás lenne azt állítani, hogy ettől homlokegyenest megváltozna a játékmenet.
Én továbbra is a letámadást részesítettem előnyben a sunnyogás helyett, ami – valljuk be – sosem volt a széria erőssége. Külön öröm, hogy drasztikusan visszavettek a lopakodással és hallgatózással járó küldetések számából.
Szóval inkább szélvészként csaptam le az ellenséges katonákra, mielőtt még felocsúdtak volna ámulatukból. Egy hátba döfés itt, egy toroknyisszantás amott, gyors egymásutánban elsütött pisztolyok, majd rohan is tovább az ember új prédára lesve.
Egyedül az életemre törő asszaszinok voltak képesek meg-megszakítani ámokfutásomat. Váratlanul támadnak, szalmabálákból, árnyékszékekből, bozótosból előszökkenve, vagy háztetőkről a nyakunkba ugorva igyekeznek meglepni minket, de támadásaikat ki lehet védeni, ha időben reagálunk. Türelmesebb játékosok pedig az árulkodó susogást követve az eagle-vision segítségével megkereshetik, és egyenként levadászhatják őket.
Pénzért bármit?
Ahogy Edward és a Jackdaw, úgy Shay és a Morrigan is fejleszthető, cicomázható, csak bírjuk nyersanyaggal. A pénz ugyanis egy pillanatig sem jelent problémát, lévén forrásaink gyakorlatilag kiapadhatatlanok. Foglaljuk el az erődöket és a banditák főhadiszállásait, renováljuk a felújítást igénylő épületeket, aztán ne felejtsük el rendszeresen üríteni a kasszát. Arra sajnos nincs lehetőség, hogy fát, fémet, követ vagy vásznat vásároljunk, ezeket csakis fosztogatással szerezhetjük meg. Az új jövedelemforrásoknak köszönhetően viszont feleslegessé vált a kincsesládák nyitogatása, ahogy a vadászat is, hiszen bármilyen craftoláshoz szükséges hozzávalót beszerezhetünk a sarki boltban. Más kérdés, hogy a szigonyozás izgalmait hiba lenne kihagyni, főleg úgy, hogy most már jég is nehezíti a műveletet.
Igyekezz, tökfej!
Desmond történetének lezárását követően nem sok értelmét láttam a modern szál erőltetésének, ám a Ubisoft képtelen leszállni a témáról, így Shay kalandjait is rendre megszakítják az Abstergo Entertainment székházában tett barangolások. Igen, ismét egy névtelen, arctalan alkalmazott vagyunk, azzal a „csavarral”, hogy számítógépek hackelése helyett azok megjavítása a feladatunk ugyanazokban az irodákban, amelyekben egy évvel ezelőtt jártunk. Persze nem villáskulccsal és csavarhúzóval esünk neki a munkának, hanem egy táblagéppel, hogy egy minijátékot sikeresen abszolválva a vállalat újabb és újabb titkaihoz férjünk hozzá. Mindeközben egy roppant idegesítő nőszemély parancsait vagyunk kénytelenek végighallgatni, aki ráadásul folyton tökfejnek nevez bennünket. Esküszöm, az első intermezzo után legszívesebben felmondtam volna. Mármint az Abstergónál, de sajnos erre nem gondoltak a derék bolgár fejlesztők. Mentségükre szóljon, hogy csak elenyésző időt kell az Animuson kívül töltenünk; egy kézen meg lehet számolni a sztori miatt kötelezően elvégzendő helyreállítási munkálatokat, minden egyéb információgyűjtés opcionális. Ha csak achievementet adnának a gyűjtögetéssel kombinált minijátékok, akkor messzire elkerültem volna őket, de néhány érdekességre azért fény derül a két rend múltjával és jelenével kapcsolatban. Ha másért nem, ezekért érdemes lehet rászánni a végigjátszás után egy félórát.
Hogy nézel ki?
Nem lenne tisztességes a Rogue-ot ugyanarra a szépségversenyre nevezni, amelyiken a Unity indul. Előbbi ugyanis kizárólag Xbox 360 és PlayStation 3 konzolokra jelent meg. Ebből kifolyólag a Black Flag előző generációs kiadásával érdemes csupán összevetni, hogy aztán levonjuk a csalódásra okot adó következtetést, miszerint semmit sem szépült elődjéhez képest. Sőt épp ellenkezőleg. Az árnyékok vibrálásának ritmusára charlestont lehetne ropni, a textúrák pedig helyenként annyira mosottak, mintha végigvonult volna rajtuk a monszun. Igazán kár ezért, mert a Rogue időnként képes elég megkapó látványt is nyújtani. A folyóvölgy egyes szakaszai egészen festőire sikeredtek, a sarkvidéki részekről nem is szólva.
Bug’s Creed
Ha a Unityt sarokba állítottuk a kigyomlálásra váró hibák miatt, akkor a Rogue sem úszhatja meg a büntetést. Fogalmam sincs, mit művelnek mostanában a Ubisoft minőségellenőrző részlegénél, de nem ártana a körmükre nézni. Magam sem vitatom, hogy egy nyitott világú játékban egyszerűbb benne felejteni bugokat, mint egy csőlövöldében, de zavaróan sokba futottam bele a teszt során. Minden ok nélkül elsüllyedő hajótól (nem volt a közelben más, én nem nyitottam tüzet, nyílt vízen tartózkodtunk, és jéghegynek sem ütközhetett) az üresen talált erődön (nem tudtam végezni a parancsnokkal, így el sem foglalhattam) és a barát-ellenség felismerő rendszer anomáliáin (a magasból vetettem rá magam két banditára, de a mellettük térdelő angol hadifoglyokkal sikerült végeznem) át egészen addig, hogy Shay rendszeresen elakadt különféle tereptárgyakban (csak a legutóbbi mentett állás visszatöltése segített) válogatott bugokkal találkoztam. Mindezek fényében a levegőben lebegő fűcsomó jelentéktelen apróság csupán.
Van tehát mit kijavítani a jövőre esedékes PC-s megjelenésig (amit garantáltan követ majd az új konzolos változat is). Ha ezt megteszik, akkor talán siker koronázza azon próbálkozásaimat, hogy megszeressem Shay Patrick Cormacet, mert nem vártam sokat, de ennél azért többre számítottam.
