A KÖNYV
Miről is van szó?
Hazánkban 2003-ban "Komfortos Mennyország" címmel jelent meg az Európa Könyvkiadónál az amerikai (ott komoly irodalmi elismerésre szert tett) bestseller. Tudom, hogy ez szkepticizmus a részemről, mégis képtelen vagyok levetkőzni azt a sztereotip nézetemet, hogy ha az USA-ban egy regény/novella bestsellerré válik, az még nem garancia rá, hogy valódi érték is van az adott mű mögött. Talán a sok - számomra kevéssé megkapó - Danielle Steel-féle romantikus, kalandos krimi sikere égette belém ezt az óvatosságot. Töredelmesen bevallom, hogy éppen az előbbi fenntartásaim miatt (szégyenszemre) csak a film 2009 augusztusa környékén megérkezett előzetese keltette fel az érdeklődésemet az alapjául szolgáló könyv iránt.
Előre bocsátom, hogy akit hozzám hasonló ízléssel áldott/vert meg a sors, megnyugodhat. Az érzelmeket a "Komfortos Mennyország" olvasása közben sem kell hiányolnunk, azonban a tálalás inkább nevezhető elgondolkodtatónak, megindítónak és valóban meghatónak, mintsem, hogy oldalról oldalra közhelyes, banális és klisészagú karakterekkel, vagy elcsépelt dialógusokkal, esetleg kommersz és cukormázas történetbeli fordulatokkal próbálna az írónő megetetni minket.
Az előbb ecsetelt hitelesség nagyban annak köszönhető, hogy a regény történetének alapmotívumát a szerző, Alice Sebold személyes gyermekkori élményei és megrázkódtatásai (nemi erőszak) ihlették. Azért használtam az alapmotívum kifejezést, mert természetesen nem konkrét eseménybeli azonosságokra kell gondolni az írónő és a mű főszereplőjének élete kapcsán, csupán párhuzamokra, melyekből a szerző merített. Mielőtt rátérnék a filmadaptációra, nagy vonalakban - a spoilerezés vétke nélkül - megkísérlem felvázolni a történet lényegét.
A kedves halszálkák
Eleinte legalább annyira bosszankodtam a regény címének „félrefordítása" miatt, mint amikor anno Szobotka Tibor "A babó"-ra magyarította Tolkien Hobbitját. Az utolsó fejezetet olvasva azonban rájövünk, hogy az előbbi példával ellentétben itt nem értelmetlen és logikátlan „kreatívkodásról" van szó a fordító részéről. Talán találóbb is így a cím, mint az angol eredeti. Most pedig lássuk a cselekmény eszenciáját.
Belátom, roppant olcsó megoldás a hivatalos ajánlót felhasználni egy publikációban, de a könyv hátsó borítóján olyan frappánsan és érzékletesen összefoglalták a regény sztoriját és szellemiségét, hogy hiábavaló erőlködés lenne részemről azt felülmúlni. Így hangzik:
„Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárja. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a gyerekük elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy már csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja a felnőttek olykor megmagyarázhatatlan viselkedését, az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni."
Személyes benyomások
Számomra egyetlen szóban összefoglalható a mű mondanivalója: REMÉNY. Sajnos bizonyára közületek is sokan átélték már, milyen érzés egy szerettünk (akár családtag, akár szimplán hozzánk közel álló ember) elvesztése. Az is lényeges, hogy a tragédia milyen módon következett be, de a végeredmény mindenképpen maga a megmásíthatatlan tény: életünkben már nem láthatjuk többé fizikai valójában az illetőt. A regény nekem pont erre a fájdalomra ad gyógyírt, pontosabban megerősíti bennem a remény érzését, hiszen elolvasása előtt is hasonlóan vélekedtem a halálról. Az eltávozott kislány saját, önnön felépített (mondhatnám „személyre szabott") mennyországából figyelemmel kíséri szerettei földi életét, mindennapjait. Óvó tekintetén túl nem sokat tehet, az eseményekbe nincsen lehetősége „odafentről" beavatkozni, bár bizonyos kivételes, ritka alkalmakkor jelenlétét fizikai síkon is érzékeli családja, környezete, miközben próbálja rávezetni összetört édesapját a gyilkos kilétére.
Érdekesnek találtam, ahogyan a két világ - Susie mennyországának és a '70-es évek Amerikájának kisvárosi - történései észrevétlenül egybefonódnak. Mindkettőt meglehetős természetességgel tárja elénk Alice Sebold. Sok esetben jellemzi a könyv narratíváját, hogy a főszereplő kislány tolmácsolásában elevenednek meg a múlt/jelen eseményei. Egyébként a mű egészére igaz a lassan hömpölygő cselekmény, a jól átgondolt párbeszédek, az érzékletes műgonddal felépített (mondhatnám megkomponált) szituációk, az életben maradt családtagok szerettük elvesztése miatti gyötrődésének bemutatása. A végkifejlet is inkább megnyugtató az olvasó számára, mintsem, hogy katartikus lenne. Nem akarok poéngyilkossá válni, de senki ne számítson döbbenetes fordulatokkal tarkított „happy end"-re. Ez nem a "Da Vinci kód", így nyilván a célközönség is más. Bár a gyilkosság kapcsán krimi-szerű elemekben sincsen hiány, a könyvnek mégis a drámai vonulata a domináns. Amennyiben ennek tudatában ülünk neki a 360 oldal elolvasásának, nem fogunk csalódni. Ebben a borongós, esős időben talán azt is megtehetjük, hogy 1-2 nagyobb lélegzetvétellel érjünk a regény végére, hiszen ez nem kifejezetten az a típusú történet, amit sokszorosan felszabdalva, két deathmatch közti 10 percekben érdemes magunkévá tennünk.
Az érzékeny lelkületűekben (környezetemben is volt rá példa) kisebb sokkot válthat ki, hogy a regény első fejezetében a nemi erőszak leírását meglehetős naturalizmus lengi körül, s később is fel-felbukkannak ilyen részletek. Ezt nem éreztem hatásvadász megoldásnak, inkább a hitelesség és a megdöbbentés szükségszerű eszközének. Éppen az előbbiek okán a könyv fiatalabbaknak (értsd: gyerekeknek) nem igazán ajánlható. Bár ha jobban belegondolok, talán nem is az erőszak miatt, abból a cenzúrázatlan médiumokon keresztül úgyis korlátlanul részesülhetnek. Inkább a mű mély és elgondolkodtató mondanivalója az, amit még nem tudnának megérteni és befogadni, de ez nem is baj. Ők még ráérnek a fizikai elmúláson töprengeni.
Irány a legközelebbi könyvtár!
A cikk elején említettem, hogy a regény Magyarországon az Európa Könyvkiadónál jelent meg 2003-ban. Azóta sajnos nem nyomták újra, s egyelőre nem is tervezik, bár lefogadom, hogy a filmbemutatót követően ez az áldatlan állapot hipp-hopp meg fog változni. Mindenesetre én a könyvesboltoktól az antikváriumokon át egészen a Vateráig kutakodtam, de nem sikerült rábukkannom a "Komfortos Mennyország"-ra. Végül a Megyei Könyvtárban fellelhető egyetlen egy példány hozott enyhülést olvasási vágyamra. Az eredeti angol kötet - "The Lovely Bones" - viszont idehaza is minden bonyodalom nélkül beszerezhető több online könyváruházban. Mondanom sem kell, eredeti nyelven (mint általában) teljesen más élményt - mondhatni többet - nyújt a mű elolvasása. Persze aki hozzám hasonlóan nem anyanyelvi, csak mondjuk társalgási szinten beszéli az angolt, jobban jár, ha a fordítással kezdi.
A FILM
Amit előzetesen tudni / sejteni lehetett
Bár már korábban is kiszivárogtak hírek Peter Jackson legújabb munkájáról - az előbbiekben bemutatott regény feldolgozásáról -, mégis különösebb előzetes csinnadratta nélkül került fel a netre valamikor augusztus környékén a film előzetese (http://www.lovelybones.com/intl/hu). A bemutató az Államokban 2009 decemberében volt, mi pedig három hónapos késéssel, 2010 márciusában tekinthetjük meg. A rendező egy interjúbeli megnyilatkozása alapján a regény cselekményét nem követi szorosan és szigorúan a film, kisebb eltérésekre számíthatunk. Az alapot, az ihletet természetesen a könyv szolgáltatja, de Jackson a saját értelmezéseként interpretálta a forgatókönyvet. Azért nem kell megijedni, körülbelül olyan kaliberű - önkényesnek csak rosszindulattal nevezhető - eltérésekre számíthatunk, mint mondjuk "A Gyűrűk Ura" filmadaptációja esetében. Kétségtelen, hogy egy feldolgozásnál egyes olvasóknak ezek az apróbb volumenű változtatások is szúrni szokták a szemét, de meg kell érteni, hogy ami a papíron működik, az a filmvásznon néha nem. Én mindenesetre bízom Peter Jackson víziójában, a következő pár sorban taglaltak talán engem igazolnak.
Mivel a cikkem „terjedelem-ügyileg" kezd kínosan túlburjánzani (amiért abszolút jogosan már korábban is részesültem némi építő jellegű kritikában Gyu irányából, aki azt mondta, hogy az emberek - főleg online - nem szeretnek hosszú szövegeket olvasni, függetlenül a tartalomtól, s bár ez rám nem igaz, de hiszek neki), ezért a rendező biográfiájáról csak tőmondatokban, felsorolásszerűen tennék említést. Ennyit viszont csak megérdemel a direktor úr az alapján, amit és ahogyan eddig letett az asztalra:
A kommersz trash horror Jackson munkásságának igazi gyökere (pl. Hullajó, Törjön ki a frász!), azonban első komolyabb hangvételű és kritikailag is elismert munkája a Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures) volt. Személy szerint engem A Gyűrűk Ura megfilmesítésével kenyerezett le végérvényesen. Bár anno a bejelentéskor - több mint 10 éve, te jó ég, mint ha csak tegnap lett volna - majd' szívrohamot kaptam attól tartva, hogy micsoda meggyalázása lesz ez a mítosznak, a végeredmény azonban (főleg a bővített változat) meglepő módon méltó lett J.R.R. Tolkien örökbecsű mesterművéhez, s ez bizony hatalmas teljesítmény. Hiszen hatalmas volt az elvárás is, s a Jacksonra nehezedő nyomás. Persze ha nagyon akarnék, bizonyos pontokon egy-két dramaturgiai logikátlanság okán bele lehetne kötni a filmbe, de nem lenne fair. Ezután a King Kong remake-je következett, mely nem lett annyira rossz, mint egyes kritikák sugallták, de valóban nyomába sem ért a Jessica Lange - Jeff Bridges páros által fémjelzett '70-es évekbeli változatnak. Inkább tűnt a vizuális effektusokért felelős Weta Digital technikai mellkas-döngetésének, amolyan referencia/benchmark jelleggel. Majd jött (volna) egy játékadaptáció, de végül - egyelőre legalábbis - meghiúsult a Halo projekt. Közben produceri minőségben is több helyen (District 9 vagy a készülőfélben levő Tintin és A Hobbit) feltűnt Peter Jackson neve. Most pedig itt a "The Lovely Bones", mely reményeim szerint A Gyűrűk Urán már megedződött rendezőnek köszönhetően újfent hű és méltó filmváltozata lesz az alapjául szolgáló regénynek.
A megtekintés után
Ugyanazzal a gyanakvó kíváncsisággal ültem be a moziba, mint anno A Gyűrűk Urára. Bár mivel akkor nem csalódtam a rendezőben, most már jóval kevésbé aggódtam azon, hogy elszúrták volna a regény szellemiségének és mondanivalójának átemelését - talán elfogult is voltam. A könyv kivesézése során a történetről már ejtettem egy-két szót, így a film kapcsán most rögtön a lényegre térek.
A filmben a földi élet utáni - mondhatnánk „túlvilági" - lét leírása és érzékeltetése iszonyúan távol áll attól, amit a tradicionális Pokol-Purgatórium-Mennyország hármastól várnánk, mégis olyan „ismeretlenül ismerősnek" hat a nézőre. Mindez nagyban annak is köszönhető, hogy ez a szellemiség nagyon finoman és érzékletesen lett átemelve a film sajátos Mennyország-ábrázolásába.
A művészi látványtervezés és a korszerű CGI technológia harmonikus elegyét ismét - a tizenakárhány évvel ezelőtt Peter Jackson által alapított - Weta Digital biztosította, akik időközben olyannyira felnőttek a feladathoz, hogy ma már a Lucas-féle IL&M elsőszámú konkurenciáját jelentik. Olyan nagyszerű képi világú filmekkel bizonyítottak már, mint például A Gyűrűk Ura, a Narnia Krónikái, az Én, a Robot, az X-Men 3, a King Kong, legutóbb pedig a District 9 és az Avatar.
Ízléses, nagyon kreatív, és bármily elcsépelten is hangozzék, igazán művészi kvalitású képi megoldásokra számítsunk. Öncélú digitális effekt-parádéról szó sincsen, aki a rendező neve láttán (a King Kong-ra célzok) erre számít, garantáltan csalódni fog. Ebből - de csakis ebből - a szempontból a "Benjamin Button különös élete" ugrott be, ami szintén egy "intelligens" dráma, meghökkentő, de nem tolakodó látványbéli elemekkel körítve. A manapság ritkának aligha nevezhető "vizuálorgia köré rittyentett bárgyú sztori" helyett ezúttal fordított a sorrend, itt tényleg a dramaturgia, a cselekmény, vagyis Susie és családja történetének kibontakoztatása áll a fókuszban, amit a háttérből a csodálatos látvány diszkréten megtámogat. Nem véletlenül definiálta Jackson "emotional thriller"-ként művét.
A film egésze kapcsán is az egyik első benyomásom volt, hogy Peter Jackson mert váltani, és a King Kong után a kommersz témaválasztás helyett nem félt egy kevésbé közönségsiker-gyanús és populáris forráshoz nyúlni. A filmről napvilágra került első információk kapcsán sokan fel is hördültek, hogy ez a project nem elég monumentális egy ilyen kaliberű rendezőhöz. De mint tudjuk, nem a méret a lényeg, ráadásul minden mozis talentumnak szüksége van néha egy kis „független kreatív kibontakozásra" a tuti kasszasikerek áradatában, hogy ne fásuljon el. Nem utolsó sorban a grandiózus A Gyűrűk Ura adaptációval a tarsolyában Jackson már igazán rutinosan állhatott a „könyvet hitelesen filmvászonra vinni" feladatkör meglehetősen kényes kihívásához. Hiszen igaz a filmes mondás: „Jó (forgató)könyvből lehet rossz filmet csinálni, rossz (forgató)könyvből jó filmet már nehézkesebb, ha nem egyenesen lehetetlen." Kevésbé mimózalelkűek számára leegyszerűsítve: „Sz*rból nem lehet várat építeni."
A szereposztás és a színészi alakítások is mind-mind nagyon a helyükön vannak. Különösen a beteg lelkű gyilkost megformáló Stanley Tucci (nem spoiler, hiszen rögtön az elején kiderül) „undorítóan zseniális" alakítása - melyért a legjobb mellékszereplő kategóriában Golden Globe és Oscar-díjra is jelölték - kiemelkedő. Nem feltétlenül ide tartozik, de Tucci sajnos pont a forgatás alatt veszítette el beteg feleségét, aki a megformált karakter deviáns volta miatt le akarta beszélni férjét a szerepről. A főszereplő Susie-t megformáló tizenegynéhány éves Saoirse Ronan is brillírozik. A megtört szülők (Rachel Weisz és Mark Wahlberg) valóban megtörtnek tűnnek, a Lynn nagyit életre keltő Susan Sarandon ugyancsak hozza szokásos formáját. Érdekes, hogy Mark Wahlberg az utolsó utáni pillanatban került be a képbe Ryan Gosling helyére, akinek valamilyen nézeteltérése támadt Peter Jacksonnal. Ugyanez volt anno Viggo "Aragorn" Mortensennel is, aki szó szerint az első forgatási napon csatlakozott A Gyűrűk Ura stábjához. (Easter eggs: A film elején a könyvesboltban láthatunk egy Tolkien műveit népszerűsítő plakettet. A film közepe táján pedig maga Peter Jackson is felbukkan pár másodpercre, mint a fotóboltban ácsorgó és egy kis kézi kamerával ügyeskedő szakállas fickó.)
A film zenei anyagára külön nem is akartam kitérni, de Brian Eno (a This Mortal Coli-val és a Cocteau Twins-szel megtámogatva) olyan emlékezeteset alkotott, hogy bűn lenne nem megemlíteni. Iszonyúan passzol a hangulathoz a soundtrack és remekül megtámogatja azt - ahogy egy kommentben olvastam: „This is what Heaven sounds like...". Brian Eno egyébként a Roxy Music nevű pop-banda feje volt korábban, ma pedig az atmoszférikus zene egyik legnagyobb úttörőjeként tartják számon. Egy kis ízelítő: http://www.youtube.com/watch?v=LGAkpRncNbQ&feature=related
A kíméletlen kritika
Olyan felemelő érzés (ha nőnemű lennék, a „szívmelengető" jelzőt is simán bevállaltam volna így publikusan) volt végignézni ezt a filmet, hogy személyesen nekem nehezemre esik így hirtelenjében érdemi fogást találni rajta, nem is célom. Egyes szereplők személyisége - nyilván a dramaturgia és a rendelkezésre álló játékidő-korlát okán - talán nem bontakozik ki a regénybeli mélységeik szintjén. A hangsúlyok kicsit „áthelyeződnek", így bizonyos történések a könyv olvasása során tapasztaltnál nagyobb jelentőséget kapnak, míg más események elsikkadnak, vagy teljesen ki is maradnak (pl. a nyomozó és Susie édesanyjának titkolt viszonya). Jó példa erre, hogy a cirka 130 perces film első 40 percét - kis túlzással - a felvezetés, karakterek bemutatása stb. teszi ki, ami a 25 fejezetes regény első pár szakaszában olvasható. Szerintem egy "könyvből film" adaptációnál ez teljesen elfogadható, lehetetlen elvárás lenne ugyanarra az élményre számítani.
Azt a külföldi fórumokon sokat hangoztatott kritikát persze elfogadom, hogy néhány dialógus és jelenet a mai mainstream filmes értékrend tükrében kissé cukormázasnak (pl. Susie zárómondata) és „lassúnak" hat, s éppen ezért az „(x robbanás + x² hulla) per secundum" akció-koncentrációhoz szokott szemek néha talán álmosan fognak pislogni. Ráadásul sok (elsősorban tengerentúli) on- és offline orgánum - nem minden alap nélküli, de egyértelműen túlzó módon - egész egyszerűen egy nagy „giccsparádénak" titulálta a filmet. Ez a kritika azonban szerintem inkább az azt megfogalmazók ízlését minősíti, és nem magát az alkotást - de hát ez a kritikai műfaj már csak ilyen szubjektív. Tény, hogy a Komfortos Mennyország nem nekik szól, ami talán nem is baj, így kerek a világ. Néha én is hagyom magam mások által befolyásolni (persze nem mindegy, ki az illető), de ebben az esetben mégis megér egy próbát ez a mozi - hátha velem egy véleményre jutva jöttök ki róla a vetítőteremből.
Végszó
A Komfortos Mennyországot (The Lovely Bones) március 11-től játsszák a hazai mozik - pontosabban a nagyobb mozik, ugyanis meglepetésemre még megyeszékhelyeken is előfordul, hogy egyes filmszínházak nem vették fel a repertoárjukba. Az rejtély számomra, hogy ennek a film előbb pedzegetett államokbeli, kissé csalódott fogadtatása - és így a kasszáknál a vártnál gyengébb teljesítése - lehet-e az oka, vagy valami más. Hiába, a közönségfilmek korát éljük, s ez a film nem az.
Akinek picit is sikerült felkeltenem az érdeklődését, az mindenképpen olvassa el a regényt (az legalább egyöntetű elismerésben részesült), még mielőtt megnézné a filmet a mozikban. Így megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy a mozgóképek általi törvényszerű befolyásoltság nélkül, a saját képzelőerőnkre és illúziónkra támaszkodva éljük át Susie történetét. Persze bárkinek szívesen ajánlom, aki vevő az ilyen hangvételű alkotásokra, de nyilván az olvasmányélmény megléte esetén követhetőek igazán jól a film eseményei és válik teljessé az illúzió.
UPDATE:
Na, ugye, hogy igazam lett. „Csak" egy megfilmestítés kellett hozzá, hogy 6 év után ismét kiadják a regényt magyarul. Már láttam is az Alexandránál. Biztos, ami biztos, a mozi hátszelén, filmregényként jelentették meg újra...
A regény 2003-as magyar, illetve eredeti, 2002-es kiadású kötetei:
Ezt én is látni szeretném egyszer!
Azért még ráér pár évig a dolog...
Susie és az Ő tornáca
