Talán sokak számára ismerős Miyazaki Hayao neve, de akik mégsem tudják, kiről van szó, azoknak összefoglalom pár sorban: ő az 1986-ban létrejött Ghibli Studio egyik alapítótagja, akinek nevéhez számos remek, nagy sikerű anime fűződik, ilyenek mint a Chihiro szellemországban, a Totoro – A varázserdő titka vagy A vadon hercegnője.
Miyazaki álma
Hayao sannak volt egy elképzelése arról, hogy miként tudná megváltoztatni az emberekben a múzeumokról kialakult képet. A megszokott sterilség és kijelölt útvonalak helyett valami egészen egyedit álmodott, egy interaktív és izgalmas túrát, korlátok nélkül. Így filmkészítői munkája mellett megvalósította álmát – legnagyobb szerencsénkre. Mindenféle prekoncepciót eldobhatunk, ha ide látogatunk, egy teljesen egyedi dolognak lehetünk a tanúi. A különc megközelítés azonban nem áll meg magánál a múzeumnál, folytatódik az azt körülölelő parkban is. Az egyedi tervezésű, sűrű zöldövezet azt a – már-már misztikus – hatást kelti, mintha egy Ghibli filmbe csöppentünk volna.
Totoro portája
Ahogy leszálltunk a buszról, egyből egy méretes portáskabin előtt találtuk magunkat, ahonnan egy hatalmas Totoro mosolygott ránk. Eltöltöttünk itt vagy öt percet, hisz az egész csoport megállt fényképeket készíteni. A porta után elindultunk a pénztár felé, ami már az épületen belül volt. A falakat és a plafont élénk színű festmények díszítették, a buja összevisszaságban tekeredő kúszónövények között az összes mese fontosabb szereplője megjelent, a plafon közepén pedig egy hatalmas, aranysárga nap ragyogott. Az egészhez még hozzátett az is, hogy az ólomüveges ablakokon (amiken szintén mesefigurák voltak) beszűrődő napfény káprázatos mintákat vetett a padlóra.
Miután megkaptuk a jegyeinkként szolgáló képkockákat a Ghibli alkotások eredeti kópiáiból, elindulhattunk felfedező körutunkon. A háromszintes épületben semmiféle kötelező vagy ajánlott útirány nem volt, mindenki arra mehetett, amerre kedve tartotta. Idegenvezetőnk, Naoko felajánlotta, hogy elhagyhatjuk a csoportot, mi mégis úgy döntöttünk, hogy vele maradunk, hisz a japán nyelv olvasása még nem megy annyira jól, hogy egyedül boldoguljak vele, angolul pedig nem sok minden volt kiírva. Így tehát Naoko vezetése és magyarázata mellett együtt vágtunk neki a kalandnak. Az előtérben kaptunk egy rövid bemutatót a túra menetéről és vezetőnk elmesélte azt is, hogy a belépőjegyünk érvényes még egy, kizárólag a múzeum számára készített Ghibli produkció megtekintésére is.
A kiállítás állandó része
Innen a mozgóképekkel foglalkozó terembe mentünk, ahol a filmkészítés alapjaiba nyerhettünk betekintést, ami ugyan inkább gyerekeknek szólt, de (majdnem) felnőttként mi is élveztük. Olyan technikai megoldásokat érintettek, hogy hogyan lesz az állóképekből mozgó, illetve hogyan lehet háromdimenziós hatást elérni néhány kép egymás mögé helyezésével. Mindezt persze rettentő színesen és változatosan, rengeteg Ghibli-mesés példával bemutatva. Ebben a teremben láttunk még egy babaházszerű házikót, amiben a kis ablakok mögött az eddig elkészült mesékből egy-egy képkockát mutattak meg megjelenési idő szerinti sorrendben. Némi találgatásra adhat okot, hogy a legutolsó ablakocska mért maradt üresen – ez jelenthet akár egy hamarosan megjelenő, új mesét is, de lehet, hogy egyszerűen csak gondoltak a jövőre.
A következő terem dolgozószobának volt kialakítva, amelyben azt lehetett megnézni, hogy hogyan festették és rakták a már megrajzolt karakterek mögé a háttereket. A falakat körben az eredeti festmények másolatai borították, melyek szinte művészeti alkotásoknak is beillenének, annyira gyönyörűek. Középen pedig egy vitrinbe zárt gépet két kivezetett karral lehetett irányítani, és egy pici nyíláson át benézve figyelni, hogyan változik a figurák helyzete a fix háttérhez képest.
Továbbhaladva egy négy teremből álló részlegben a storyboardokkal kapcsolatos tudnivalókat ismerhettük meg jobban. Az elsőben az egész falat szkeccsek borították, filmenként külön választva. A következő rész ismételten dolgozószobának volt berendezve: polcok telepakolva könyvekkel, egy hamutál rengeteg elnyomott cigarettacsikkel, egy marék ecset szanaszét, festékfoltos asztal... szóval az egész pont úgy nézett ki, ahogy egy rajzfilmes alkotószobát elképzel az ember. A harmadik szobában két mese komplett storyboardja hevert asztalokra kiterítve, amiket fel lehetett venni és végiglapozni. A negyedik szoba a színezéssel foglalkozott, itt hatalmas, festékekkel telepakolt szekrény állt, benne megszámlálhatatlanul sok üvegcse a szivárvány összes elképzelhető árnyalatában pompázó festékekkel. Idegenvezetőnk elmondta, hogy régebben egy teljes mese elkészítéséhez 6-700 különböző színt használtak fel bonyolult színkódtáblázat/jelenetrendszer segítségével, de ehhez manapság már persze ők is számítógépeket használnak.
Szezonális kiállítás
A múzeumban alapvetően kétféle kiállítás látogatható, az állandó, amihez az eddig említettek tartoznak és egy speciális, amelynek tartalma időszakosan változik. Amikor mi ott jártunk, az egyik szezonális teremben a Catbus (Cicabusz) volt megépítve. A puha bundás buszban keskeny padokra leülve lehetett pihenni pár percet, miközben a kezünkkel a prémes plafont simogattuk. Innen továbbhaladva a Chihiro szellemországban különös éttermében találtuk magunkat, ahol Chihiro szülei malaccá változtak. Ugyanitt betérhettünk még Yubaba dolgozószobájába (szintén Chihiro) és Sophie kalapboltjába is (A vándorló palota), a szomszédos falra pedig egy erdei jelenet volt felfestve A vadon hercegnőjéből.
Robotharcos
Ezután a gyerekeknek felállított Catbus játszóház mellett elkanyarodva, a teraszon át egy keskeny csigalépcsőn felmentünk a tetőre, ami Laputa, az égi palota kertjét mintázta. Itt állt például az egyik robotharcos életnagyságú szobra is, amivel mindenki nagyon szívesen fotózkodott.
Miután megnéztük a tetőkertet és visszamentünk az épületbe, másfél órányi szabadidőt kaptunk, így tehát szétvált a csoportunk – mi először a szuvenír shopba mentünk. Annyian voltak, hogy szinte be se fértünk, a polcokról plüssök és mindenféle figurák mosolyogtak ránk, kulcstartók és játékok, albumok és kirakók zsúfolódtak mindenütt. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem üres kézzel jöttünk el...
Miután elköltöttünk egy rakás pénzt, a kávézó felé vettük az irányt, hogy harapjunk valamit, míg el nem kezdődik a vetítés a Saturn Theater nevű moziszobában. Sajnálatos módon azonban a kávézó olyannyira tele volt, hogy még kívül, az ajtó előtt is túl sokan álltak sorba. Ezért inkább csak a kert kikövezett útjain és az emeleti folyosókon sétálgattunk, illetve benéztünk a könyvesboltba.
Saturn Theater
A Saturn Theaterbe a bejáratnál kapott jegyünk volt a belépő, amit itt le is pecsételtek, mert ide mindenki csak egyszer mehet be. Aznap a Momo, a vízipók című negyedórás rövidfilmet vetítették, ami a címben szereplő Monmon és egy tavi molnárpoloska (XD) különös szerelmi történetéről szólt. Mivel állatok voltak a szereplői, egyáltalán nem beszéltek benne, így minden nyelvi akadály nélkül bárki megtekinthette.
Ezzel zárult múzeumlátogatásunk, ami olyan élmény volt, amit ha Japánban jársz, és ismered a Ghibli Studio munkásságát, semmi esetre sem szabad kihagynod. Amit viszont nem árt tudni: a múzeum csak busszal közelíthető meg, autóval nem, és jóval előre időpontot kell foglalni, mert ha csak úgy odaállítasz, sajnos esélyed sincs bejutni és maximum Totoróval pacsizhatsz a portán. Ja igen, amúgy a fotózás csak a múzeum külső részein megengedett.
