Nem akad még egy olyan műfaja a videojátékoknak, mint a kalandjáték, melynek annyiszor keltették volna halálhírét. Képtelen érdemben megújulni, eddig csak dollár tízmilliók elköltésével és más műfaji elemek átvételével, keverésével sikerült néhány címnek újat mutatnia. Ilyen volt az open world akciójátékba oltott L.A. Noire vagy az interaktív mozi és a videojáték házasságából született Fahrenheit–Heavy Rain–Beyond: Two Souls trojka.
Ezeket a hibrid alkotásokat leszámítva viszont minden maradt a régiben. Még 2014-ben is statikus hátterek előtt mozognak a kézzel rajzolt vagy épp 3D-ben modellezett karakterek, a játékos pixelről pixelre végigmozgatja a kurzort az aktuális képernyőn, hogy felfedezze azokat a pályaelemeket, tárgyakat, amelyekkel valamiféle interakcióba léphet.
Természetesen ezek többsége csupán megcsodálandó, az irányított szereplő által kommentálható ornamentumként funkcionál. Más darabokat viszont megtapogathatunk, esetleg zsebre vághatunk, hátha később még hasznukat vesszük. Időnkét pedig még arra is rákényszerülünk, hogy ezeket a tárgyakat kombinálva érjük el a továbbjutást jelentő kívánt hatást. Csapjuk még hozzá a kötelező feleletválasztós párbeszédeket, valamint az esetleges fejtörőket, és már készen is áll az n+egyedik tökátlagos kalandjáték.
Rács mögött minden rusnya
Persze azok, akik hozzám hasonlóan rokonszenveznek ezzel a huszonegyedik századi dinoszauruszként cammogó műfajjal, minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kezükbe kaparintsanak egy-egy friss megjeenést, mert ugyan játékmenetbeli újdonságokra nem számítanak, egy izgalmas történetért vagy a szemgyönyörködtető, kézzel rajzolt látványvilágért hajlandóak szemet hunyni a hiányosságok felett. Noha a Daedalic játékai rendszerint mindkét kritériumnak megfelelnek az előbb említettek közül, az 1954: Alcatraz fejlesztése közben valami félresiklott.
Oké, ezúttal a németek csupán kiadóként támogatták a projektet, de ez nem lehet kifogás az elfuserált képi világra. Zavaróan éles a kontraszt a kézzel rajzolt hátterek és a baltával faragott, furcsán animált karakterek karikatúrái között. Vagy a teljesen 3D-s, vagy a képregényszerű ábrázolásmód mellett kellett volna dönteniük a fejlesztőknek, mert ezúttal nem működik a két koncepció ötvözése. A végeredmény pedig nemcsak ronda, hanem barettsapkába tekert William S. Burroughs kötetekkel üti agyon a játék hangulatát is.
Beatnik vagyok, lázadni akarok
Holott pont a beatkorszak ábrázolása lenne a játék legerősebb része. Mindenképpen az 1954: Alcatraz mellett szól, hogy a fejlesztőcsapatnak sikerült megragadnia a Zeitgeist üstökét, és hol közvetlenül, hol pedig közvetett módon megmutatnia az '50-es évek lázadó fiataljait, a szőnyeg alá söpört homoszexualitást vagy épp a színes bőrűeket hátrányosan érintő szegregációt.
Mindezt részben a fekete Joe Lyonson, illetve hősünk fehér feleségén keresztül teszi, akiket felváltva irányíthatunk. Míg a férfi igyekszik kiszabadulni, a börtönből addig felesége feladata megtalálni az elrejtett zsákmányt még azelőtt, hogy Joe tettestársai rábukkannának. Tetszett, ahogy az egy páncélautó kirablása miatt negyven évre ítélt háborús veterán és neje kezdetben megingathatatlannak hitt házasságát egyre komolyabb megpróbáltatások – feltűnik a még mindig vágytól fűtött expasi, napvilágra kerülnek a férj eltitkolt bűnügyei – elé állította az író, Gene Mocsy. Kár, hogy nem fordított ugyanekkora energiát a cselekmény céltalanul csapongó szálainak kordában tartására. Azt sem bántam volna, ha a korszakra jellemző lazaságot nem úgy próbálta volna éreztetni a dialógusokban, mintha az összes szereplő már az anyatejjel szívta volna magába a leszarom tablettát.
Mocsytól többet és jobbat vártam az A Vampyre Story után, mert hiába kapott két lehetséges befejezést az 1954: Alcatraz, hiába a kitűnő korrajz vagy épp a háttérben szóló remek jazz, ha a feladványok még gombnyomásra igénybe vehető segítség nélkül sem nyújtanak kihívást, és az egész kaland letudható egy délután alatt.
