Nagyon hosszú ideje vártuk már a Heavy Raint. Instant szerelem volt bárki számára a Quantic Dreams itthon Fahrenheit címen futott akció-kaland játéka, melyet azt hiszem nem nagyon kell bemutatnom senkinek. Azon túl, hogy az első generációs XBOX egyik legjobban felkapott játéka volt (a Halo mellett), PC-n is egész jól teljesített, persze messze nem annyira, mint konzolon.
A játék nagyszerűségét a Shenmue féle történetvezetés adta, azaz megfelelő időpontban adott gombokat kellett nyomogatni, hogy eldöntsük, mit is tesz a karakter és miként befolyásolja a cselekedetünk a végkifejletet, vagy csak az adott szituációt. Ezt nyakon öntötték kismillió másodperc motion capture animációval és egy sötét történettel, melyet a hó szórta New Yorkban meséltek el, pszichopata elmekárosult gyilkossal, indigó gyerekekkel. Kizárt, hogy ne lett volna olyan kalandjáték rajongó, aki nem tekint a játékra érdeklődően.
Rég volt az a Fahrenheit
Jó pár év eltelt azóta és a Quantic Dreams jóval magasabbra rakta a lécet. Azt hiszem az interaktív mozi kifejezés újra igazán értelmet nyert, hiszen a Heavy Rain nem más, mint egy nagyon durván kidolgozott, sötét, behúzós történet, hússzor részletesebb SIMS féle előadásmódban, mint amit az EA sikersorozatától megszoktunk. Miért? Mert órákon át nem csinál az ember gyakorlatilag semmit a játékban, csak apró-cseprő dolgokkal foglalkozik (az elején főleg), ami a mindennapos élethez kapcsolódik. Borotválkozik, gyerekekkel játszik, leckét ír a kölkökkel, kaját csinál, bevásárlóközponbtban rohangál, stb.
A fura az, hogy ez így baromi unalmasan hangzik, de ezt jó kameraállásokból, meggyőző mocappel, fantasztikusan szomorkás zenével és szinte állandó esőben végezve nem is olyan ásítozós, sőt. A játékosokra láthatóan rátelepszik a nyomasztó hangulat, az elszigeteltség és a paranoia, ami az Origami gyilkos különböző nézőpontokból történő nyomozása során belepi a játékteret.
Több különböző karakterrel, kiknek eleinte semmi közük egymáshoz lehet haladni, sőt, meg is halhatnak, amely nem fletétlenül befolyásolja a végkifejletet, ellenben minimum négyszeri végigjátszás szükséges ahhoz, hogy minden aspektusból, minden variációban kipróbálhassuk az akciójeleneteket, vagy csupán lássuk, mi történik, ha nem emeljük fel a kezünket egy fegyveres boltrablásnál az elkövetőnek. Rettentő sok módon lehet megközelíteni egy-egy helyszínen a nyomozást, vagy az interakciót, mégis érezni azért, hogy lineáris a játék, lévén nem lehet bármikor bárhová menni. A vonalvezetésre természetesen amiatt van nagy szükség, hogy a játék szabályozhassa, mikor kapunk akciót és mikor hagyja kicsit leülepedni a hangulatot az emberre a történet. Közel tíz óra alatt végigjátszható a játék, ellenben ez a tíz óra az egyik leginkább emlékezetes, párna és maciölelősen behúzós állapotot fogja okozni bárkinek, aki végigjátssza. David Cage, kinek a Fahrenheitet is köszönhetjük, maga írta a történetet ismét, ami annyira felkavaró lehet sokszor és annyira valósághű sok helyen, hogy néha már-már úgy érzi az ember, nem feltétlen akar játszani a játékkal folyamatosan, mert rögtön emóssá akarna válni és felvágni az ereit. Persze azért ennyire nem vészes a helyzet és ez elsősorban pozitívumként jelentkezik, hiszen nagyszerűen jön át a hangulat a játékból.
Jó fejek
A karakterek jók, a lepukkant apukától kezdve egy fiatal nőn át a pocakos és nem pocakos fbi ügynök és detektív papper is akad a játékban, mind más-más módon nyomozva/keveredve az Origami gyilkos útjába/nyomába. A töltőképernyők között mindig látni, mennyi csapadék esett a játék során, azaz hány inch folyadék hömpölyög az utcákon, ami, ha eléri a 6 körüli állapotot, meghal az elrabolt kisfiú, a következő áldozata a gyilkosnak. Így nyomon lehet követni, mennyire tartunk a játék vége előtt. Bár ezt érezni is lehet erősen, mert az események rettentő mód felgyorsulnak és egyre brutálisabb-akciódúsabb lesz a játék. Jó kontraszt az elején lévő színes, napsütéses képekhez képest a játék végére eluralkodó szürke, esős, ázott, mennydörgős, koszos-sáros fíling.
A Heavy Rain sikerjáték lesz, azaz már az is, rengeteget eladtak belőle. Néhol vannak hibái és a Quantic Dreamsnek szüksége lesz újabb mocap adattisztító arcokra, mert a mozgások éppenhogy megállják a helyüket a 2010-es színvonalon, de legközelebb már nem lesz elég, ha terveznek folytatást. Az arcokkal sokat dolgoztak, de megint csak azt tudom felhozni, hogy az Uncharted 2, szintén PS3 exkluzív vetélytársa a játéknak majdnem két lépcsővel előrébb vna mind modell-arc kidolgozottságban (a helyszínekről nem is beszélek), mind pedig a narráció minőségében, noha a Heavy Rain színészei is beleadtak apait-anyait.
Ha gondolkodtok rajta, megvegyétek-e, ne sokáig habozzatok, erősebb, mint a Killzone, gyengébb, mint az Uncharted 2, mindenképpen a top 5 legjobb PS3 játék közé sorolnánk, főleg a stílus szerelmeseinek okozhat feledhetetlen élményt.
Heavy Rain videoteszt 13:26 percnél a legutolsó GS Live-ban!
