Bűnözők eltérítenek egy metrószerelvényt, hogy aztán váltságdíjat követeljenek a Pelham 123 utasainak életéért cserébe. Eddig elég egyszerű és átlagos. A vezér, Ryder (John Travolta) a járatért felelős Walter Garber ügyfélszolgálatost (Denzel Washington) hívja fel a részletekkel kapcsolatban, akire aztán nagy feladat hárul: szóval tartani a rablókat, ezáltal közvetve az utasok életéért felelni, illetve ügyelni arra, hogy semmi meggondolatlan se történhessen. Az alaptörténet mindössze ennyi, de a megannyi részletből és izgalmas, életszerű párbeszédből összetevődő film igazi üde színfolt az őszi filmkínálatban. Ugyanúgy, ahogy egy énekes hangja egy szál zongora mellett (vagy anélkül) mutatkozik meg igazán, a színészi játék minősége az adott karakterre koncentrált, premier plánra kihegyezett jelenetekben mérhető leginkább, és ebben a filmben ebből nagyon sok van. Rossz vagy átlagos színészek mellett rossz vagy átlagos élményekkel távoznánk a moziból, de esetünkben ez koránt sincs így: a két főszereplő, valamint az ügyes mellékszereplők (John Turturro, Luis Guzmán) játéka olyannyira elviszi a hátán az alkotást, hogy az év egyik legkellemesebb csalódását és izgalmas 106 percet élhetünk át, ha megnézzük.
Úgy tűnik, mintha csak John Travolta a következő szavakkal hívta volna fel a menedzserét: „ - Te figyelj.. legutóbbi filmemben vicces anyakaraktert játszottam és énekeltem. Most kéne valami dögös, valami férfias" - ugyanis a Hairspray után meglehetősen éles váltás a büntetett előélettől korántsem mentes és tesztoszteronban tocsogó rosszfiú, Ryder szerepe. Félreértés ne essék, pokolian jól játssza az agyafúrt, erőszakos, nyakitetkós bűnözőt, nagyon jó párt alkotva az agyafúrt, nem-is-olyan-ártatlan, szemüveges Denzel Washingtonnal, kettőjük játéka pedig pályafutásuk legjobb alakításai közé sorolható. A film nem esik a kiszámíthatóság hibájába, ugyanúgy, ahogy egy megfontolt és „munkáját jól végző" bűnöző sem lesz beszámítható: végigkísér minket a feszültség, melyet a cselekményen kívül a párbeszédek tartanak magas fokon. A történet apró, fokozatosan kiderülő részletei, a karakterek eseményen kívüli élete és eseményhez való viszonya mind-mind jól irányzott, és leginkább az izgalom maga jelenik meg hatásosan a vásznon: a két kulcsszereplő gyakran kerül premier plánba, máskor látjuk a körülöttük sündörgő, szintén izgatott és feszült környezetet. Ez az atmoszféra-teremtés sikeresen bevonja a nézőt az események sodrásába, abba az állapotba, amikor egyszerre érzi, hogy mennyire lassan, de mégis szemtelenül gyorsan telik az idő a film kiteljesedéséig. Ilyenkor már csak az a kérdés, hogy a jó kezdés, a remek felvezetés, az érdekes és jól megkomponált eseménysorozat nem ér-e olyan véget, amely végül a dicséretek visszavonására késztet minket. A Hajsza a föld alatt esetében a végződés megfelelő: nem katarktikus, nincs „húazannya-effekt" sem, de arra pontosan elég, hogy ne degradálja le mindazt, amit addig felépített a Denzel Washingtonnal egyébként gyakran dolgozó Tony Scott rendező.
A 106 perc, amit a film kínál, hasznos idő. Izgalom, szépen megkomponált jelenetek és párbeszédek, az alkotás teljes hosszában fennálló feszültség vár minket, ha beülünk a moziba. Ha az alaptörténet nem is hat meg minket elsőre, Travolta és Washington brillírozása megéri a jegy árát. Ezek után már csak azt kívánom, hogy sose kelljen a Pelham 123-mal utaznom :) Na sipirc a moziba, Moziünnepen is fogják adni!
