A teszt közvetlenül a Guild Wars 2: Heart of Thorns megjelenése után íródott, azóta több minden is frissült!
Gőzölgő csülökcsontról leomló hús lettem volna az ArenaNet összes munkatársának fogai között. Tudjátok, az a frusztráló fajta, amely minden egyes rágással egyre mélyebbre ágyazódik be, és hiába feszül neki bárki egy piszkálóval vagy az ujja végével, nem mozdul, nem halad tovább a gyomor irányába. Egy idő után a nyelv is automatikusan rájár, aminek az lesz a vége, hogy ficergő ízlelőszervük behólyagosodik. Egyszóval csőstül zúdítottam volna a kellemetlenségek garmadáját az egész fejlesztőbrigádra, ha hatályos időn belül elő nem állnak valami nagy dobással. Jött is a várva várt bejelentés, amiről korábban a réti manók már kósza foszlányokat suttogtak a fülünkbe, miközben a felhőket bámulva heverésztünk a magas fűben. Nagyjából három évvel az alapjáték megjelenése után végre teljes értékű kiegészítővel bővült a Guild Wars 2 univerzuma. Hosszú, de tartalmas időszak volt ez, és bárki, aki azt meri állítani, hogy nem kaptunk elég endgame-tartalmat a 80-as szint elérése után, azt kesztyűvel arcul csapva kihívom egy PvP-párbajra, vagy bevetem a rancor vermébe - ja nem, az egy másik galaxis. Ha jól olvasom le az adatokat, akkor csaknem 4000 órát toltam eddig kedvenc vadász csajszimmal, de van szerencsém olyan harcost ismerni, aki köröket ver rám nemcsak időben, hanem teljesítményben is. Ennél ékesebb bizonyíték nem is kell arra, hogy bőven van tartalma és elpukkantgatni valója a játéknak, főleg azok számára, akik most teszik meg benne első tétova lépéseiket.
Drága Vekerur, mennyi is az annyi?
Nem sokkal a Heart of Thorns debütálása előtt kellemes meglepetés érte azokat, akik eddig szemeztek a GW2-vel, ugyanis már nem szednek belépődíjat Tyria bejáratánál, ingyenes lett a kaland. Törvényszerűen azonnal meg is érkezett a negatív hangok menetrend szerinti járata. Mégis jó húzás volt ez a kiadótól, mert elkezdtek seregleni a népek, végre újra pezsegtek a már szunnyadozó területek, és amolyan mentorként mi, vén csatalovak is tudtunk kicsit segíteni a most született hősöknek. Persze a díjmentes lehetőség azért tartalmaz néhány megkötést, de ezek amolyan kényelmi korlátozások, a játékélményen egy fikarcnyit sem csorbítanak, és rögtön fel is oldódnak, amint valaki kicsapja az asztalra a kiegészítőre ráakasztott tallérokat.
Thorns, thorns everywhere!
Hagytam, hogy az újdonság ereje fésülgesse kócosságomat, ezért igyekeztem minden képi jóságtól megtartóztatni magamat, és bejött. "Meseszép! Grandiózus! Erre a fára építek kunyhót! Nem, inkább arra!" E szavak és mondatok szabadkeverésű kombinációjával töltöttem meg az étert, és sűrűn édesgettem magamhoz bájos vonalvezetésű lakótársamat, hogy ezt nézd meg, így még nem szűrődött át napfény a fákon. A GW2 eddig is gyönyörűen illegette magát nekünk, de most sikerült a készítőknek ismét elérniük, hogy legtöbbször tojtam a körülöttem lihegő harcokra, csak bámultam a tájat. Tyria nyugati féltekéjén húzódik Magus Falls, az a négy hatalmas területből álló rész, amelyik otthont biztosít a földünket fenyegető mordrem hordáknak. Mindegyik territórium egy összefüggő őserdőt alkot, mégis sikerült az egyes zónáknak egyedi sajátosságokat, kinézetet és hangulatot adni. A zenei betétek, a hangok, a fényjáték… Szinte érzem, ahogy a levegőben szálló virágportól kialakul az allergiám. Gyakran jutott eszembe, hogy a dizájnereket biztosan kizavarták pár hónapra egy közeli dzsungelbe, mert elképesztő, hogy mennyire átütően tudták megjeleníteni ezeket a térségeket. Ráadásként nem csupán széltében-hosszában nagyok, hanem több szinten is terpeszkednek, a gyökérzettől egészen a lombkoronáig.
Olyan magasságok és mélységek vannak, hogy míg bakánk aláveti magát egy-egy kiszögellésről, addig mi simán kimehetünk innivalóért a hűtőhöz, és mikor visszaérünk, még mindig nem fogott talajt. Ilyen jól szuperáló és összetett pályaszerkezettel nagyon ritkán találkozni MMO-kban és nem csak azért, mert az új közlekedési lehetőségekkel (erről később) egy sima haladás is élvezetesebb, hanem mert rengeteg, egész térképen átívelő event (feladatok, küldetések) is kialakul folyamatosan. Először csak kísértek egy lődörgő NPC-t, egy-két óra múlva pedig már egy sziklaszirten keltek birokra egy tűzokádó sárkánnyal. A legizgalmasabbat a végére hagyták, ugyanis a sorban utolsóként elérhető territóriumon egy periodikusan ismétlődő, óriási és komplex event zajlik, melynek teljesítésére két órája van a mélyen tisztelt publikumnak. Kellemesen bizsergető és változatos erőpróbák ezek, okoznak is néha feszült pillanatokat, de számos olyan pontot is beépítettek az új területekbe, amik időre végrehajtandó ügyességi minikihívásokat nyitnak meg. Több száz óra, mire teljesen felfedezzük és kitapasztaljuk a megnyíló körzeteket és lehetőségeket, a sztoriról meg még nem is beszéltünk.
Tövisek tépik lelkemet
Számos más MMO-val szemben a GW2-ben mindig nagy szerepet kapott a történetmesélés, és a móka nem kimondottan arról szól, hogy szisztematikusan grindelünk (monoton módon daráljuk a szörnyeket a jutalmakért). A magam részéről meg voltam elégedve azzal, ahogyan a fejlesztők eddig szőtték a szálakat, de végre azt az általam hiányolt drámaiságot is megkapta a cselekmény, amitől néha megálltam a lélegzésben. Sokkal filmszerűbb a személyes sztori bemutatása, látványos videóátvezetőkkel teletűzdelve, és nem csak azt nézzük, ahogyan a társalgó felek egy külön ablakban egymással diskurálnak. Most is számos ponton befolyásolhatjuk az eseményeket, ezért a perfekcionisták többször is végigmenetelhetnek rajtuk. Magam is gondolkodóba estem, mert meglepően jópofa küldetések bújnak meg a non-stop bunyózások között. Nem szeretnék semmit elárulni a históriából, csupán annyit, hogy közvetlenül a második szezon utolsó felvonása után folytatódik, és amellett, hogy tapasztaltabbak leszünk egy élménnyel, karakterünk is fejlődésnek indul.
Tanulj, tinó, dzsungelharcos lesz belőled!
Igazán ötletes húzással álltak elő a tyutyerka hegesztői, mikor eltértek a szokványos szintezési rendszertől - egyről a kettőre, kettőről a háromra -, és adtak neki egy szórakoztató színezetet. Megmaradt a maximálisan elérhető 80-as szint, erre épülnek rá az úgynevezett Mastery Rankek. Ezek ugyanúgy xp-függők, tehát feladatok, felfedezések, valamint harcok után kapjuk őket, és minél többet gyűjtünk be belőlük, annál borsosabb lesz az elérési küszöbük értéke. Ennyivel azért nem ússzuk meg. Szükségünk lesz Mastery-pontokra is, melyeket szintén a kalandozásaink alatt kaparhatunk össze, és utána már semmi sem állhat az utunkba. De mit is kapunk konkrétan értük? Tudást. Az új territórium megköveteli, hogy alkalmazkodjunk hozzá, ezért olyan képességeket ruháznak ránk, amelyek elengedhetetlenek a továbbhaladáshoz. Például elsajátíthatjuk általa egy őshonos faj nyelvezetét, így már kereskedhetünk velük, eladhatunk-vehetünk hasznos holmikat és elcseveghetünk arról, hogy bejutottunk az EB-re. Egy másik ága a Mastery Rankeknek az, hogy képesek leszünk a környezetet kihasználni a közlekedésben. Siklóernyőzhetünk a levegőben, ami hatalmas móka, szárnyalhatunk a légáramlatokban, gombákra ráugorva felszökkenhetünk magas helyekre, megérintve bizonyos növényeket gyorsabban futhatunk (ilyen kishazánkban is van, gondoljatok csak a csalánba guggolásra), és még sorolhatnám. Nagy meló mindegyiket összeszedni, de elengedhetetlenek, és mi szabhatjuk meg szabadon, hogy mikor melyikre akarunk rágyúrni. Vannak olyan Masteryk is, amelyeket csak a régi területeket használva tudunk majd kifejleszteni, így ismét érdemes lesz beleállni a már ezerszer ledarált eventekbe. De itt még nem áll meg a növekedés.
Felvértezés
A revenant érkezésével kilencre bővült a választható karakterosztályok száma. Személyében egy igazi árnyékharcost tisztelhetünk, aki annak ellenére, hogy nehézpáncélt visel gömbölyded testén (bocsi, én csajszival viszem), villámgyors mozgásokkal tudja likvidálni ellenfeleit. Természetesen neki is jár az elit specializáció, de ezen felül kapott négy legendás képességet, melyeket variálhatunk akár harc közben is, ahogy a szükség hozza. Ezekkel a talentumokkal lehet belőlünk igazi támogató játékos, vagy Thief-szerű gyilkoló gép, esetleg kőkemény hadfi, aki az első sorban áll bele a pofonokba. A legkülönfélébb harci modorokat képes magára ölteni, ettől válik rendkívül sokrétűvé ez a kaszt. Markát olyan fegyverek ékesítik, mint a buzogány, az egykezes kard, a varázsbot, a kétkezes kalapács vagy egy hatalmas pajzs. A félelmetes vértezet alatt veszedelmes bestia lakozik.
Vele együtt minden osztályhoz hozzácsaptak egy elit specializációt is, mely nemcsak új képességekkel ruházza fel daliáinkat, hanem lehetőséget ad olyan fegyvertípusok használatára, melyeket eddig nem tudtunk forgatni. Például a rangerem mostantól varázsbottal is terrorizálhatja a környéket. Egy ilyen képesség kimaxolása is komoly erőt követel majd, mert több száz Hero-pontot felemészt, de nagyot dob az élményen, hogy egy merőben eltérő stílusban is jeleskedhetünk kedvenc vitézünkkel.
Guild a lelke a raideknek
A számos aktualitás mellett a kisebb és nagyobb guildek is végre egyöntetűen tapsikolhatnak az elégedettségtől, ugyanis közös eltökéltséggel vághatnak neki egy városszerű Guild Hall felvirágoztatásának saját zászlajuk alatt, amit minden földi jóval felszerelhetnek, csinosítgathatnak, ahol elhelyezhetik trófeáikat és ahol nyilvánosan vizelhetnek - egyszóval igazi közösségi otthont alakíthatnak ki. Természetesen ez sem pottyan csak úgy az ölünkbe. Mielőtt teljesen birtokba vennénk, előtte ki kell pucolni az ott megtelepedett csúnyaságokat. Ez olyan komoly kihívást jelent, hogy egymagunkat be sem engedi a játék erre a területre, míg vissza nem jövünk kompániánkkal, hogy jól rendet vágjunk. Remek ötletnek tartom ezt, hiszen így még inkább a sajátunknak fogjuk érezni minden egyes méterét, és legalább lesz hol jelképesen megbeszélni a következő raidroham stratégiáját. Bizony, három héttel a kiegészítő debütálása után végre megérkezett a hírhedt tízfős raid első szárnya, ami a jövőben folyamatosan bővülni fog. Nem hazugra hizlalt szavakkal tápláltak minket a fejlesztők, amikor azt ígérték, hogy sokan vért fognak izzadni, mire valami eredményt fel tudnak mutatni. Igazuk volt, ugyanis hirtelenjében összeverbuválódott csapatunknak többszöri nekilódulásra sem sikerült győztesen kikerülnie, és a cikk leadásának pillanatáig ez így is maradt. Még a jövő zenéje, hogyan sikerül, de biztosak lehettek benne, hogy az utolsó karakter leütése után már rohanok is próbálkozni.
Kellett, mint rosszcsontnak a pofon
Mivel a tesztidőszakban leginkább a nyílt világ örömeire és lehetőségeire koncentráltam, csak érintőlegesen nyaltam bele a Fractals- és PvP-csatákba, de minden fronton történtek változások, finomítások. A World vs. World szekciókban is történt ez-az, kaptunk gazdagon felújított területeket, amelyek valamiért annyira kihaltak, hogy lehetetlen volt érdemben valamit villantaniuk. Ez talán betudható annak, hogy mindenki leginkább most a PvE-tartalmakra koncentrált, de olvastam olyan gondolatokat is a fórumon, hogy rosszul lőtték be a balanszokat, ezért hanyagolja egyelőre a felbőszült brigád. Bármi legyen az igazság, ez nem okozott maradandó negatív érzéseket, és most, hogy így tételesen szemügyre vettem veletek együtt a ránk zúduló élményeket, szinte pattogok a székemben. Veteránként első hörpintésre nekem kevésnek bizonyult a kiegészítővel érkező tartalom, de minél többet csatangolok benne, annál jobban élvezem és aknázom ki a lehetőségeket.
Fontos még megemlítenem, hogy én csak kisebb bugokkal és fennakadásokkal találkoztam, de hivatalosan elismertek olyan eseteket, amikor a játék nem érzékelte, hogy milyen területeket fedeztünk fel. Ezeket gyorsan javították, és minden érintettet egy kis ajándékkal kárpótoltak. Ismerve az ArenaNet eddigi hozzáállását a dolgokhoz, biztosan érkeznek majd sorban a plusz tartalmak, és talán még új tájakkal is bővül Tyria földje, ahogy tovább bonyolódik a történet.
Bárhogy lesz, a Heart of Thorns jó irányba lökte tovább a GW2 szekerét, és ezzel minket is ismét belehúzott ebbe a világba. Ugyanaz a meglátásom most is, mint az alapkiadás kapcsán: rengeteg szeretetet raktak a játékba, és ez cukormáz nélkül, magával ragadóan csapódik le monitorainkon. Valahogy azt érzem, jövőre átlépem az ötezer órát, ami átszámolva… de inkább hagyjuk.
