Ha egy fejlesztőcsapat olyan veteránokkal büszkélkedhet, akik a méltán híres Command & Conquer szériát vagy a minden idők egyik legjobb RTS-ének tartott Dune II-t megalkották, akkor már az első indítás előtt borítékolható, hogy egy igazi csemege vár ránk. Ha tradicionális, gyűjtögetős-bázisépítős stratégiai játékot kerestünk az elmúlt évek kínálatát böngészve, akkor a StarCrafton kívül sajnos nem tudtunk igazán kiemelkedő darabokra rábökni. Szerencsére ez néhány hete megváltozott, a PetroGlyph játéka ugyanis képes volt felnőni a műfaj legnagyobbjaihoz, és bizonyítani, hogy korai lenne még temetni a klasszikus RTS-eket.
Filmbe illő jelenetek
A Grey Goo egy izgalmas, 15 pályából álló kampánnyal indít, amelyből megismerhetjük a játékban szereplő három frakciót és az azokban rejlő lehetőséget. Minden fajjal öt-öt küldetést teljesíthetünk, melyek során elsajátíthatjuk a bázisépítés sajátosságait, megismerkedhetünk az egységekkel, és kitapasztalhatjuk népünk gyenge pontjait is, ami nyilvánvalóan jól jön majd, ha a többjátékos küzdelmek során egy ilyen ellenféllel kerülünk szembe. A játék elején a bétákkal ismerkedhetünk meg egy rövid cinematic intrón keresztül, amelyből nemcsak az derül ki, hogy mi elől menekülünk majd a következő öt órában, hanem az is, hogy a grafikusok és az animációért, valamint a hangokért felelős csapat lenyűgöző munkát végzett. A karakterek mimikája olyan élethű, amilyennel eddig talán csak két-három játékban találkozhattunk, de kiemelhetném a szinkronszínészek munkáját is, akik rengeteget adtak ahhoz, hogy a Grey Goo-t ne csak kiemelkedő játékelemei, hanem átvezetői és története miatt is megszeressük.
A változatosság gyönyörködtet
A három frakció közül a Beta játékstílusa hasonlít a leginkább a már jól ismert stratégiák megoldásaira, ennek megfelelően terjeszkedni is velük a legkönnyebb. Az épületeket nem külön-külön, hanem a központi hubokhoz csatlakoztatva építhetjük fel, amiket gyakorlatilag a pálya bármely sík pontján elhelyezhetünk. Ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk a kolóniánkból, mindenképp érdemes agresszíven terjeszkednünk, így egyre több nyersanyagot halmozhatunk fel, amire szükségünk is lesz, hiszen a legnagyobb gyárból már hármasával gördülnek kifelé az egységek.
A kampányban ezután az emberek oldalán kell helyt állnunk, akik egy kifejezetten érdekes építési stratégia szerint dolgoznak. Itt nem fogunk a pálya minden szegletébe bázist építeni, sőt, ennek gyakorlatilag szöges ellentétével dolgozunk. Az emberek épületei mindegyikét be kell kötnünk a főépületbe, ugyanis csak az képes ellátni energiával a különböző üzemeket. Ha a vezeték megsérül, lehúzhatjuk a rolót, a kieső épületekben ugyanis azonnal leáll a termelés. A bányáinkat természetesen nem kell bekötnünk a hálózatba, ám mivel ezek többnyire a bázistól távol, teljesen egyedül állnak, fontos, hogy a puskapor kesernyés illatával mihamarabb megjelöljük területünket, különben az ellenfél könnyen elszemtelenedik, és akkor nem tudunk nyugodtan gyűjtögetni.
A harmadik és egyben utolsó faj a játék címét is adó Goo, amely a történet szerint ugyan egy elkorcsosult nanobot-hadsereget jelöl, leginkább egy nagy nyálkás amőbára hasonlít. Bár a korábbi fajok is kínáltak némi újdonságot, Goo-hoz hasonlót még soha egyetlen játékban sem láthattunk. Egyértelműen ez a legnehezebben kezelhető frakció, de egy tapasztalt játékos csodákat tehet vele. Itt sosem lesz állandó bázisunk, kapunk viszont egy Mother Goo névre keresztelt egységet, amely nemcsak gyűjtögetni és mozogni képes, hanem fejlettségi szintjétől függően osztódni is, a belőle kiváló kisebb taknyok, bocsánat, nanobot-csoportosulások pedig tovább osztódhatnak, így képződnek a harci egységek. Mother Goo-ból akár hat-nyolc is „szaladgálhat” a pályán, és mivel ezek képesek átcsúszni a tereptárgyak felett is, az ellenfél sosem tudja, mikor és honnan csapunk majd le rá.
Egyszerűségében nagyszerű
Bár a Goo irányítása valószínűleg csak a legtapasztaltabb profiknak megy majd effektíven (hiszen a játék későbbi szakaszában már a több tucat egység mellett nyolc-tíz Mother Goot is kontrollálunk, akik képesek bekebelezni az ellenfelet, így a harcban is kifejezetten jól teljesítenek). Kezdő játékosoknak sincs mitől tartaniuk, a billentyűzetkiosztás ugyanis hihetetlenül kényelmesre sikerült. Az építkezéshez és gyártáshoz gyakorlatilag csak a QWERT gombokra van szükség, a menürendszer pedig jól átlátható csoportokra van bontva, így nem fogunk elveszni az épületek sűrűjében, és azt sem kell megjegyeznünk, melyik kovácsműhelyben tudjuk fejleszteni a páncélt, hiszen ez is központi helyről zajlik.
Ha már az építésnél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül az újszerű nyersanyaghasználat mellett sem, ami egy kifejezetten érdekes csavarral teszi izgalmasabbá a bázisépítést. Az épületek és egységek árát nem kell előre kifizetnünk, hanem az építés ideje alatt bizonyos mennyiséggel csökkentik a nyersanyagtermelést. Így tehát több épületet is elkezdhetünk felhúzni úgy, hogy még csak viszonylag kevés nyersanyag áll rendelkezésre; ám ha kinullázzuk a raktárakat, akkor egyszerre leáll minden, így érdemes jóban lenni a számokkal.
A játék mesterséges intelligenciája alapvetően jól működik, sőt, a kampány során bizony szerezhet pár kellemetlen percet a számítógép vártnál agresszívebb taktikája, így jó, ha mindig résen vagyunk. A skirmish meccsek alatt sajnos már kevésbé teljesített jól, elég össze-vissza taktikákkal próbált meg előnyt kovácsolni, ami hol bejött, hol nem.
A többjátékos mód már egészen más tészta, ahol ugyan ismeretlen ellenfelet is percek alatt találunk, de a steames integrációnak köszönhetően barátokkal azonnal belekezdhetünk a mókába. Az egyetlen problémát a nem túl változatos játékmódok és a mindössze nyolc pálya jelenti, így a játék ezen része viszonylag rövid idő után válhat unalmassá, de ezt néhány ingyenes frissítéssel még javíthatják a fejlesztők. A legnagyobb pálya négyfős, így 3v3 és 4v4 küzdelmekre egyáltalán nincs lehetőségünk, aminek oka valószínűleg a technikai korlátokban keresendő, a játék ugyanis már a négyfős csatáknál is képes volt minimálisan beakadni.
Az apróbb hibáktól eltekintve kétségkívül az elmúlt évek egyik legjobb stratégiai játékát tette le az asztalra a PetroGlyph, amelyben az egyszerű kezelőfelület, az izgalmas kampány és a játékmechanikai újdonságok miatt a kezdők és tapasztalt játékosok egyaránt megtalálhatják a számításukat. Egyelőre nehéz lenne megtippelni, hogy a Grey Goo képes lesz-e hosszú távon is fenntartani az érdeklődést, de remélhetőleg a fejlesztők nem hanyagolják majd el ezt az ígéretes címet.
