A rajongók anno a Ghostbusters 2 után várták-várták, hogy majdcsak lesz valami, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes években ami jól ment, abból trilógiát csináltak. A Szellemirtók film pedig jól ment, mégsem lett trilógia, ki tudja, miért. Most viszont mondhatjuk, hogy mégis, ugyanis a fejlesztők egy olyan játékot tettek le az asztalra, amelyről az eredeti stáb is azt mondja, hogy ez a harmadik rész. Hab a tortán, hogy a játék az első mozifilm 25. évfordulóján jelenik meg, ráadásul az eredeti készítők és színészek nagy része most is közreműködik. Mi kell még?
A játék kiadója viszont kissé megbonyolította a dolgokat: eredetileg az Atari adta volna ki, viszont a Sony-hoz került (azaz Sony-exkluzív lett), a Sony pedig úgy döntött, hogy PS2 és PS3-ra adja ki, a PC-s változat megjelenési ideje későbbre tolódik. Mi a PS3-as verzióhoz jutottunk hozzá, a PC-s változat megjelenéséig (2009 ősze) a készítők valószínűleg sok mindenen fognak változtatni. Újabb csavar viszont, hogy ez a változtatás csak Európában érvényes, a világ többi részén a játék minden platformra megjelenik, és az Atari adja ki. (Valószínűleg azért, hogy a Sony rákényszerítse a játékosokat a PS3-vásárlásra, gondolom én.)
Kik vagyunk mi? Ez nekünk is kérdés
A játék története két évvel játszódik a Ghostbusters 2 mozifilm után, a városban szokatlanul nagy lett a szellemaktivitás, valószínűleg a nemsokára megnyitandó Gozer-kiállítás miatt. (Gozer már az első mozifilmben is szerepelt.) A szellemirtók csapata felvett egy új fiút a soraikba (ezek vagyunk mi), aki azonban végig noname és csendes marad, tiszta Gordon Freeman, bár nála azért egy kicsit kövérebb. (Hogy miért nincs nevünk, arra Bill Murray karaktere ad magyarázatot: nem akarja tudni a nevünket, „azok után, ami az előző sráccal történt”.)
A játék elején elszabadul a kis zöld, valószínűleg mindenki által jól ismert szellem, Slimer, egy másik, nagyobb szellemmel együtt. Először le kell vadásznunk a nagyobbat az alagsorban, így hamar rájövünk a hátunkon batárkodó plazmavető használatára. Egy szellem elkapása a következő három lépcsőfokkal történik: zap’em, cap’em és trap’em. Azaz először fárasszuk ki, lasszózzuk meg, majd húzzuk be a szellemcsapdába az adott kísértetet. A hátunkon lógó nagy plazmavetőn minden adatunk leolvasható, később pedig fejleszteni is tudjuk a készüléket: a szellemeket többféle módon kaphatjuk el, le is fagyaszthatjuk őket, meg ilyenek. Amikor elkezdjük őket lasszózni a második fázisban, ügyeljünk arra, hogy túl ne melegedjen a plazmavetőnk, ekkor ugyanis rövidzárlat következik be, és várhatunk, míg újratölt, eközben elveszítve a szellemet.
Slimert követve juthatunk el az első mozifilmben szerepelt hotelbe, ahol aztán beindulnak az események: megkapjuk a szellemtevékenység-mérőt, amivel navigálhatunk, ha épp lövésünk sincs, merre kell továbbmenni.
De mennyire olyan, mint a filmek voltak anno?
Válaszom: nagyon. Néha erőltetettek voltak ugyan a poénok, de ettől függetlenül teljesen ültek, nem vitték túlzásba a szellemeskedést a készítők (kackac). Az eredeti gárda nagyrészt összes szereplője megjelenik, ráadásul a sztoriba Harold Ramis és Dan Aykroyd is beleszólt, javítgatta – látszik is rajta, teljesen jó a történet. A szinkronszínészek egy az egyben az eredeti színészek voltak, ráadásul a játékszereplők teljesen úgy néznek ki, mint a színészek. Remek a mimikájuk, hihető a kinézetük, a testfelépítésük, bár igaz, a mozgásuk kissé furcsa néhol. A grafika überall viszont nem az igazi, sokszor elnagyolt a külcsín, a terepek ismétlődnek – ezt igazán sajnáltam, remélem, a PC-s verzióra ezen már javítanak. A zene nagyon hozza a filmek hangulatát: tisztára úgy éreztem magam, mintha valóban a filmet nézném és hallgatnám.
