Miközben az ősz elkezdte lecibálni a faleveleket az ágakról és szürke fellegek lepik el az égnek boltozatát, alattomosan elérkezett az október is, amit felhasználhatunk jól arra, hogy megnézzük, mi történt az elmúlt évtizedekben ebben az évben, ahogyan tettük ezt júliusban, augusztusban és szeptemberben is.
1983 - Az agresszív majom esete
A filmtörténet tele van rendes majmokkal, hiszen elég, ha Tarzan hűséges szeretőjére barátjára, Csitára gondolunk, aki a légynek sem tudott volna ártani. Vagy itt van például a német majomikon, Charlie, aki egy komplett háztartást tett tönkre minden egyes részben, de mégsem verték soha agyon egy szívlapáttal. Aztán ott van King Kong, akinek legnagyobb bűne az volt, hogy legyek módjára csapkodta le a repülőgépeket és helikoptereket (attól függ, éppen ki vitte filmre), de valójában egy érzőszívű teremtés volt olyan életcéllal, amivel könnyű azonosulni. Történetesen ágyba akarta vinni Fay Wrayt, 2005-ben pedig Naomi Watts kisasszonyt, ami önmagában nem bűn, hiszen szerelem lakozott az állatias ösztönök mögött, de azért a fizikális különbségek biztosan megbosszulták volna magukat.
Innen egy éles fordulattal át is térhetünk a lényegre, vagyis arra, hogy a 30 évvel ezelőtti októberben jelent meg a Donkey Kong 3,ami talán annyira nem volt nagy durranás, mint elődei, de mégis emlékezetes pillanatokat okozott. A játék egyáltalán nem volt túlbonyolítva, ugyanis a gonosz majom két liánon kapaszkodva próbálta megnehezíteni a napjainkat azzal, hogy méheket zargatott, melyek minket támadtak. A dolgunk mindössze annyi volt, hogy jó durván (dulván?) valagba lőjük több tucatszor, minek hatására egyre magasabbra mászott a liánokon, míg végül a földre estek a darázsfészkek, vagy éppen az ő feje szorult be egy ilyenbe. Legyünk őszinték, sem erkölcsi, sem filozófiai tanulságokat nem hordozott magában a Donkey Kong 3, de ki a francot érdekel mindez, ha mellé szórakoztató?
1993 - Végeláthatatlan űr
A majomkodás után egy hatalmas ugrással lépjünk ki a világűrbe, hiszen 10 év elteltével olyan nagyszerű alkotásnak örvendezhettünk vala, mint a Frontier: Elite II. Tulajdonképpen zsurnalisztikai öngyilkosság arra vállalkozni, hogy ezt a játékot néhány mondatban elintézze az ember. Akinek megvolt, az emlékezzen vissza rá örömmel, akinek pedig kimaradt, az vegye úgy, mintha tétlenül elsétált volna a ruhátlanul és visszavonhatatlanul szexelni akaró Jessica Biel mellett.
Azonban a lényeget összefoglalva egy olyan űrhajós játékról van szó, melynek már az első része is alapjaiban rengette meg a játékvilágot, amit megpróbáltak a második részben még tovább fokozni. Hogy ez mennyire sikerült, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre az hétszentség, hogy akkora univerzumot sikerült megalkotni, amekkorát még soha nem látott a játékos emberiség. Komplett Naprendszerek és valódi mérettel megjelenített bolygók képezték a játékteret, nem is beszélve a newtoni fizika megvalósításáról, ami egyszerre volt előnye és olykor hátránya a játéknak.
Ha mindez nem lett volna elég, az égitestek felületei valóban görbék voltak és aki nagyon akart, időt és energiát nem kímélve utazgathatott a galaxisok között. A grafikai megvalósítás sem volt rossz és igény szerint a fürge kis űrhajóktól kezdve a hatalmas behemótokig, bármit vezethetett a játékos, aki néha maga is csak egy apró pontnak érezte magát ebben a végtelen térben. A történések egyébként 3200-ban játszódnak, amikor a játékos mindössze 100 kredittel a zsebében úgy dönt, hogy továbbviszi elődei hagyományait, azaz kereskedőként keresi kenyerét.
Innentől kezdve a dolgunk mindössze annyi, hogy olcsón vásároljunk és drágán adjunk, de ehhez meg kell találni azokat a bolygókat, ahol mindkét tevékenység eredményesen valósítható meg. A profitból fejleszthetjük az űrhajónkat, vehetünk nagyobbat, szebbet, erősebbet, de ha olyanunk van, beállhatunk zsoldosnak is. Azóta sem született olyan játék, ami ekkora területet ajánlott volna fel bejárásra, igaz, embernek nincs annyi ideje, hogy a valódi alapokra épülő univerzum mellett a véletlenszerűen generáltakat is felderítse.
2003 - A bukott zsaru újra bukik
2001-ben Max Payne családját gonosz figurák lemészárolták, fogta magát és egyrészt lecsúszott a társadalmi ranglétrán, másrészt nekilátott az összes olyan noob parasztot a másvilágra küldeni, akinek bármi köze is volt a drámai történéshez.
A Max Payne nem csak azért lett nagyszerű játék, mert kipróbálhattuk az azóta szinte már általánosnak számító bullet time fícsört, hanem azért is, mert a noire hangulat és a képregénykockás történetvezetés, valamint Max fájdalmának fehér hóesésbe oltott vérengzése kemény beleélést segített elő. Aztán 2003-ban jött a Max Payne 2: The Fall of Max Payne és a földi pokol ismét megelevenedett, ráadásul újfent bejött a képbe a nő, aki az első rész végén halni látszott (hoppá, spoiler!). Habár a grafikus motor maradt a régi, erőteljes fazonírozáson esett át annak érdekében, hogy megugorja az első rész megjelenése óta eltelt két év megnövekedett elvárásait.
Az arcok már nem úgy néztek ki, mintha merevre botoxozták volna őket és a Havok motornak köszönhetően a fizika is fejlődött, ráadásul az első rész havazását itt már eső váltotta fel. Ami viszont maradt, az a szplínes hangulat, mely Maxből árad, a remekül kidolgozott sztori és az örök éjszaka, hiszen milyen is lenne ez a játék, ha nappal történnének az események? A végére pedig egy kérdés: ugye ti is halljátok még a fejetekben azt a jellegzetes zenét?
Ennyi lett volna az október, de ismét szeretnénk megjegyezni, hogy itt szubjektív összeállításról van szó, mely mindenféle társadalmi, szociális, vallási, illetve egyéb igények felmérését nélkülözően került összeállításra. Novemberben újra jelentkezünk!
