Amikor ezt olvassátok, a GameStar csapat apraja és nagyja vélhetően a PlayIT-en tölti az idejét, de ez sem akadályozhat senkit abban, hogy hozzájusson a havi visszatekintő adagjához, ahogy történt az előző hónapban, és korábban, meg még korábban, meg még annál is korábban, mint ami azt megelőzően volt korábban.
1984 (helyett 1982) - ezért ne legyél hamburgeres
Egy túlzásba vitt disznótoros után simán előfordulhat, hogy miközben megpróbáljuk az igazak álmát aludni, megerőltetett gyomrunk ádáz küzdelmet vív azokkal a sertésalkatrészekkel, melyeket sült vér, szalonna, friss tepertő, nyers kolbász, vagy éppen orjaleves formájában lapulnak többszörösére tágult beleinkben.
Nevezhetjük ezt akár a döglött disznó bosszújának is, aki szerencsétlen már csak ebben a túlvilági formájában tud némi elégtételt venni itteni megaláztatásáért. Nem úgy, mint azok a virslik, tükörtojások, valamint uborkák, melyek a valójában 1982-ben megjelent Burger Time-ban kergették őrületbe a Peter Pepper nevű büfést, ezzel együtt pedig az őt irányító játékost is.
A célunk az volt, hogy a hamburgerek egymás felé rendezett szintjét szépen letaposva, végül egyetlen mesterművé formáljuk. Közben az előbb említett gonoszok feszt azon munkálkodtak, hogy mindezt ellehetetlenítsék, de azért nem voltunk ellenük teljesen védtelenek, hiszen borsot törhettünk az orruk alá. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis egy csinos kis borspöffenet hagyta el szakácsunkat, ami meggátolta ellenlábasainkat a továbbhaladásban.
Azt pedig most ne feszegessük, hogy 10-12 éves korunkban a minimális angoltudás híján számunkra a "pepper" szó semmit nem jelentett, ezért simán fingnak neveztük azt a felhőt, amit főszereplőnk eregetett. Mindezek a kalandok összesen hat, hol könnyebb, hol nehezebb szinten keresztül tartottak, ám ha az összeset teljesítettük, jutalmul azonnal kezdhettük elölről. Hiába, akkortájt nem vitték túlzásba a dicséretet. És ha kérdezitek, hogy miért kerülhetett be egy 1982-es játék a két évvel később megjelentek válogatásába, akkor egyrészt az a válasz, hogy ez egy igen zseni cím a maga nemében, és mivel cseppet sem lehetünk biztosak benne, hogy 2022-ben még életben lesz a rovat (vagy mi, ti, ők, én, te, ő), így most kellett élni az alkalommal. Másrészt 1984 szerepel a borítón. Egyébként meg csak!
1994 - Orkok és humánok
Talán nem cimbalmozunk nagyon mellé, ha azt mondjuk, hogy az egyik legnagyobb címről beszélünk, amikor a Warcraft: Orcs & Humans az, amire a választásunk esik. Márpedig itt valóban egy klasszikusról van szó, ami tulajdonképpen alapjaiban rengette meg a játékipart, és megalapozta a Blizzard állandó bevételi forrásául szolgáló World of Warcraft csibéjét, ami a világ egyik legstabilabban tojó baromfija. Na, meg persze ne feledjük a zseniális alkotást, mely alapjaiban magyarázza el az internet működését:
Amiért a magam részéről imádtam ezt a játékot, az az, hogy viszonylag tág teret hagyott az egyetlen értékelhető stratégiámnak, vagyis a „gyárts sok egységet, és igázd le az ellent" filozófiájú, faék egyszerűségű elgondolásomnak, még ha emlékeim szerint volt is némi egységlimit. De lássuk, hogy miről is volt szó valójában.
Itt bevallom, kicsit elbizonytalanodtam, szóval az általános ismeretforráshoz nyúltam, és éltem az Isten által ránk ruházott Wikipédia lehetőségével, ami igen lényegre törően magyarázza el, hogy mi is a Warcraft: Orcs & Humans esszenciája. „Medivh, egy ember varázsló, az utolsó Őrző, a régen halottnak hitt titán, Sargeras hatása alá kerül. A hatalomvágytól elvakítva felajánlja Azeroth világát a vérszomjas orkoknak, cserébe a titán erejéért és az ork Horda vezetéséért.
Az orkok megkezdik az inváziójukat, de először visszaverik őket, és maga Medivh is meghal. Azonban később fordul a hadiszerencse és az orkok megölik Llane királyt, kirabolják Stormwind erődjét (Azeroth királyságának fővárosát), és elűzik az embereket, akik az északi Lordaeron királyságában találnak menedéket (ezzel lefektetve a Warcraft II: Tides of Darkness történetét)". Nos, mit lehet erre reagálni? Magunk sem fogalmazhattuk volna meg jobban. A dolog egyébként nem volt túlbonyolítva, hiszen favágásról, aranybányászásról, épületek felhúzásáról, illetve adott esetben ezek foltozgatásáról szólt az egész, na meg egy halom öldöklésről.
De mellé olyan hangulata volt az egésznek, hogy legszívesebben bemásztunk volna a monitorba, és magunk is fejszét ragadtunk volna, hogy ízes zagzagok mellet tudjuk ellátni a kívánatos feladatokat. Nem is beszélve a később (talán második rész?) irgalmatlanul parasztul elhangzó „mááájlóóórd" mondatról. Kell-e ennél többet mondani minden idők egyik legjobb játékáról? Áááá, dehogy! Egyébként meg „lugdag", és „vorkkomplít", valamint „jorkommend, masztör", a végére pedig "ezjuviss".
2004: a szótlan főhős fél élete
Elképesztően kemény volt a november 10 évvel ezelőtt, és ezt most nem azért mondom, mert akkoriban éppen éjszakákon át dolgoztunk harmadmagammal a 44-es számú főút négynyomúsításának minősítési dokumentációján, hanem mert olyan címek jelentek meg, melyek egyenként is megérdemelnének egy-egy komplett cikket. Ilyen például a Counter-Strike: Source, a Medal of Honour: Pacific Assault, az Everquest II, vagy a Prince of Persia: Warrior Within, és akkor a konzolos durranásokról még szót sem ejtettünk. Ja, és ne feledjük, ekkor debütált az előbb már említett World of Warcraft, melynél nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, most ünnepli tizedik születésnapját.
Ámde, részünkről akkor is arra a játékra esett a választás, melynek folytatása után azóta is áhítozunk, ez pedig nem más, mint a Half-Life 2, ami olyan, hogy olyan szinte nincs is. Igaz, a PlayIT első napján láttunk egy embert, aki gyanúsan hasonlított Gabe Newell úrra, de nem mertük kérdőre vonni, hogy mi a helyzet a harmadik résszel. Szóval Half-Life 2, ami elődje minden pozitív tulajdonságát megőrizte, ugyanakkor tudott bőven fejlődni, és ne feledkezzünk meg a kiváló Source engine érdemeiről sem, mely oly mértékű szabadságot adott a lelkes moddereknek, hogy gyakorlatilag bármilyen játékot ki lehetett vele alakítani.
Nem mellesleg a grafika is bitang jó lett, hogy a fizikáról már ne is beszéljünk, hiszen ez szerves részét képezte a játékmenetnek, ami például ilyen-olyan, leginkább puzzle feladatnak nevezhető kihívásban volt tetten érhető. A sajátos környezet és a jól felépített történet fogta a játékost, és egyetlen mozdulattal lenyelte, ami azt jelentette, hogy kapcsolatunk a kinti valós világgal napokra, vagy akár hetekre is megszakadhatott, miközben körülöttünk csak gyűltek az üres energiaitalos flakonok, pizzás dobozok, és hasonló ganék.
Ennyi lett volna a november, most zárjuk sorainkat és újfent élvezzük a PlayIT csodáit, de decemberben ismét jelentkezünk, addig pedig legyetek jók, mert különben a Mikulás nem hoz semmit, csak virgácsot, hogy a Jézuskáról már ne is beszéljünk! Jessicá, á színpád á tiéd!
