Amennyiben nekünk szegeznék a kérdést, hogy szeretnénk-e híresek és gazdagok lenni, valószínűleg sokan igennel felelnénk. Amikor azonban elérkezünk a siker kapujába és valóban adott a lehetőség, hogy hatalmas népszerűségre tegyünk szert, többen meghátrálunk az utolsó pillanatban. Vajon milyen pszichológiai folyamatok állhatnak ennek hátterében? Korunk meghatározó társadalmi jelenségéről, az ún. influencer kultúráról írunk a továbbiakban szakértői szemmel.
A Twitch, a YouTube és más videómegosztó platformok térhódításával párhuzamosan nyomon követhettük, amint átlagos játékosok, vloggerek óriási rajongótáborra tettek szert rövid idő leforgása alatt. Mindezt ráadásul sokan közülük otthon, saját fotelükben ülve érték el azáltal, hogy mások számára érdekes, szórakoztató tartalmakat gyártottak.
Persze a népszerűség képlete többtényezős: nem elegendő mindössze figyelemkeltő tartalmat létrehozni, hanem meg kell találni a megfelelő csatornát és célközönséget.
Emellett a szakértelem és az előadói készségek is jelentős szerepet játszanak abban, kiből válik valódi influencer. Még ha rendelkezünk is minden szükséges tulajdonsággal, a tényleges népszerűség-robbanásban természetesen külső tényezők szponzorok elérése a minőség hosszú távú fenntartásáért, versenytársak megjelenése satöbbi) is közrejátszhatnak. Emellett azonban olyan belső, mentális folyamatokat sem hagyhatunk figyelmen kívül, amelyek hatására elgáncsolhatjuk saját magunkat, mielőtt még elérhetnénk a kitűzött célt.
Mit gondolnak majd mások?
Számottevő időt töltünk azon töprengve, vajon mit gondolnak rólunk mások. Ha egy nagy jelentőségű esemény előtt állunk, különösen sokat foglalkozunk azzal, hogyan tekint majd ránk a külvilág. A pszichológiában attribúciónak nevezzük azt, amikor a viselkedés hátterében rejlő okokat keressük. Ha például sikerélményben van részünk, fontolóra vesszük, miként értékelhetik azt majd mások, mi állhat az érdemeink hátterében. Ennek okai lehetnek külsők és belsők is. A szociálpszichológusok körében már jól ismert a jelenség, miszerint mások sikereit hajlamosak vagyunk külső tényezőknek tulajdonítani (pl. a szerencsének), míg saját eredményeink hátterében inkább a magunk erőfeszítéseit látjuk (pl. sokat dolgoztunk).
Ezzel szemben a kudarcot éppen fordítva értékeljük: mások kudarcát általában az erőfeszítés hiányának véljük (pl. nem dolgozott eleget, nem küzdött sokat érte), míg saját kudarcunkat hajlamosak vagyunk külső tényezők hatásának tulajdonítani (pl. elhagyott a szerencsénk, nem ránk esett a választás).
Ezzel igyekszünk feloldani azt az ellentmondást, hogy bár sokat dolgoztunk, mégsem értük el a kívánt eredményt. Ez a folyamat abban segít bennünket, hogy visszanyerjük önbizalmunkat, és sérült igazságérzetünk is újra stabilizálódjon, azaz ismét optimistán tudjunk tekinteni a jövőnkre, és újabb erőfeszítést tegyünk a sikerért. Hasonlóképpen a gazdagság és a szegénység oktulajdonításában is rejlenek egyéni különbségek.
A nehéz körülményekből kitörni képes személyek személyek sikerét például hajlamosabbak vagyunk a saját erőfeszítéseiknek (pl. kemény munkájuknak) tulajdonítani, míg a gazdagok vagyonszerzését inkább külső okokkal próbáljuk magyarázni (pl. örököltek, nyertek a lottón). Személyes tulajdonságok kapcsán is hajlamosak vagyunk elfogultabban ítélkezni (pl. egy homoszexuális vagy roma származású versenyző győzelmét nagyobb valószínűséggel tulajdonítjuk a kisebbségi helyzetének és a bírák elfogultságának, mint saját erőfeszítései következményének).
Az attribúciós folyamatok befolyásolhatják döntéseinket, emiatt elképzelhető, hogy azért fordítunk hátat a sikernek, mert úgy gondoljuk, mások talán a véletlen szerencsének, esetleg más, tőlünk független tényezőnek tulajdonítják mindazt, amiért mi keményen megdolgoztunk, ez pedig ártana az önértékelésünknek. Sőt, egyesek akár csalással is vádolhatnak.
Ez a jelenség sokunk számára ismerős lehet például olyan esetekből, amikor kimondottan jól teljesítünk egy játékban, mire ellenfeleink cheaternek, hackernek neveznek bennünket. Ennek oka elsődlegesen abban rejlik, hogy így próbálják megőrizni önértékelésük stabilitását, ami megingott annak hatására, hogy fokozott erőfeszítéseik dacára sem ők kerültek ki győztesen egy-egy megmérettetésből.
Az igaztalan vádak megelőzése érdekében egyesek hajlamosak lehetnek arra, hogy inkább visszautasítsák a sikerrel járó, esetlegesen kellemetlen következményeket is a számos pozitívummal együtt, és inkább alulteljesítenek.
Lámpaláz a reflektorfényben
Az önértékelésünk is sikereink útjába állhat. Alapvetően arra törekszünk, hogy döntéseink, viselkedésünk tükrözze az önmagunkról alkotott képünket. Egyénenként változó, ki mikor elégedett a saját teljesítményével. Ebben a képességek is meghatározó szerepet játszanak (pl. aki jobb emlékezőképességgel rendelkezik, elvárhatja magától, hogy egy nap alatt megtanuljon egy verset, míg mások három napot is adhatnak magunknak ugyanerre a feladatra).
Ha valaki a képességeit mérlegre állítva magasabb elvárásokat támaszt önmagával szemben, motiváltabb lehet a siker elérésére.
Ők azok, akik rendszerint magasabb babérokra törnek. Velük szemben azok, akik kevésbé bíznak a képességeikben, könnyebben megelégedhetnek szerényebb eredményekkel is. A képességek felmérése azonban gyakran szubjektív, az egyén saját értékelésén alapul, így az alacsony önértékelésű személyek hajlamosabbak lehetnek azt gondolni akár kiemelkedő képességek mellett is, hogy nem érhetnek el nagyobb sikereket, ezért nem is próbálkoznak. Ilyen módon összehangolják a viselkedésüket az énképükkel annak érdekében, hogy a kettő között ne legyen túl nagy eltérés, az ugyanis belső feszültséghez, úgynevezett kognitív disszonanciához vezethet.
Az önértékelésre külső források (pl. mások visszajelzései a teljesítményünkről) is hatást gyakorolhatnak. Ha másoktól rendszeresen azt halljuk, hogy nem teljesítünk elég jól, az önértékelésünk csökkenhet, és ha ennek ellenére a munkánkat siker követi, azt gondolhatjuk, hogy nem érdemeljük meg. Ennek oka szintén abban rejlik, hogy megpróbálunk egyensúlyt teremteni az énképünk és a viselkedésünk között, ugyanis ebben az esetben már azonosultunk az örök vesztes szereppel.
A folyamat hatására elzárkózhatunk a komolyabb eredmény elérésének lehetőségétől azáltal, hogy sikerünket egyszeri, véletlen eseményként könyveljük el, és többé nem próbálkozunk, azaz "nem kísértjük tovább a szerencsénket".
Az alacsony önértékelés a hosszú távú, folyamatos negatív visszajelzések hatására tartóssá válhat, emiatt előfordulhat, hogy a nem várt sikert követően azért nem folytatjuk a nagyobb népszerűséghez vezető utat, mert félünk a változástól.
Nagy egyéni különbségek rejlenek az emberek között abban is, hogy ki mennyire nyitott az újdonságokra. Egyesek hamar megunják az állandóságot, rugalmasak, és új élmények hajszolására motiváltak, míg mások ragaszkodnak a megszokotthoz, és nehezen tűrik az új, bizonytalan helyzeteket. A változástól való félelem és az új helyzetek kihívásai elriaszthatják a kezdeti siker után azokat, akik személyiségükből fakadóan nehezebben viselik a változást. Ez megakadályozhatja őket abban, hogy újabb kihívásokat keressenek és fokozzák népszerűségüket.
Merjünk-e szintet lépni?
Még a magasabb önbizalommal rendelkezőket is elbátortalaníthatja a sikertől való félelem. Ezt a fogalmat Martina S. Horner amerikai pszichológus vezette be az 1960-as évek végén. Horner kutatásai alapján az érintett személyek legfőképp a következményektől tartanak, azok közül is leginkább a társas visszautasítástól, a nők pedig még női identitásuk elvesztésétől is. Horner kutatásában a résztvevők 72 százaléka bizonyult fogékonynak a sikertől való félelemre, 63 százalékuk nő volt.
Mivel a nyugati kultúrák többségében a versengést, a teljesítményt és a siker hajszolását általánosan férfiakra jellemző vonásként tartják számon, azok a nők, akik fontosnak tartják ezeket az értékeket, a női identitásuk feladásaként élhetik meg sikerüket. Másfelől az eredményes emberekre sokan féltékenyek, így a magas népszerűség mellett törvényszerűen jelentkező, gyakran csupán átmeneti jellegű teljesítmény-csökkenésre azonnal kárörvendéssel reagálnak, ami ugyancsak kihat a személy önértékelésére. Ezt megelőzve sokan bele sem vágnak az esetlegesen nagyobb sikert hozó kihívásokba.
Az elismeréstől való félelem mellett fontos megemlíteni a kudarctól való félelmet is. Minél több követője van ugyanis valakinek, annál több negatív komment érkezik a pozitívak mellett az általa közvetített tartalomra, ezáltal pedig lényegesen többen válnak szemtanújává ezeknek a megjegyzéseknek, sőt akár az esetleges bukásnak, ha az illetőt olyannyira elkeserítik a kedvezőtlen reakciók, hogy végül beszünteti tevékenységet.
A kudarctól való félelem ugyancsak eltántoríthatja a magasabb önbizalommal rendelkező személyeket is attól, hogy szélesebb körű ismertségre tegyenek szert, és ezáltal "láthatóvá" váljanak a trollok előtt.
Hogyan győzzük le a bizonytalanságot?
Fontos lehet tudatosítani önmagunkban azokat a mentális folyamatokat, amelyek gátolhatnak bennünket abban, hogy merészebb célok elérésére törekedjünk. Amennyiben önértékelésünk, képességeink és környezetünk visszajelzései között különbséget fedezünk fel, igyekezzünk csökkenteni a köztük lévő távolságot oly módon, hogy a képességeinket közel azonosan tükröző, reális énkép kialakítására törekszünk fejlesztésük és erőfeszítéseink révén.
Úgy terjesszük ki tehát énünk határait, hogy közben ne állítsuk magunkat olyan kihívások elé, amelyek teljesítésére egyelőre nincs lehetőségünk, de rugalmasan tudjunk változtatni az esetlegesen berögződött sémáinkon. A nagyobb népszerűség rendszerint magasabb teljesítményt követel, több időt és energiát, emellett figyelmünket is meg kell osztanunk több tevékenység, például a tartalomgyártás és a növekvő számú kommentek megválaszolása között.
Akkor tűzzünk ki tehát komolyabb célokat, ha készen állunk az azzal járó feladatok teljesítésére is, és stabil önbizalommal rendelkezünk ahhoz, hogy meg tudjunk birkózni a népszerűséggel együtt járó negatív következményekkel, a féltékenységgel és a negatív kommentekkel. Ha képesek vagyunk rendszerezni és megfelelően kezelni a hírnévvel járó pozitív és negatív eseményeket, akkor a külső, népszerűségünket fenyegető tényezők ellen is immunisabbá válunk.
A cikket Zsila Ágnes pszichológus írta, akinek fő érdeklődési területe a médiapszichológia és a popkultúra találkozása.
Az Extra Life a GameStar társadalmi felelősségvállalásként indított rovata, célja az, hogy a fiataloknak és a szülőknek szakemberekkel közösen segítsünk, beszéljünk olyan kérdésekről, amik éppen téged is érinthetnek.
