Kína 2008-ban a világon elsőként mentális betegséggé nyilvánította az internetfüggőséget, és az egyik legkomolyabb egészségügyi problémának kiáltotta ki a fiatalokra nézve. A probléma orvoslására rövid időn belül több száz kezelőhely létesült országszerte.
Ezek jó része katonai jellegű bentlakásos rehabilitációs intézmény, ahol a fiatalok hónapokat töltenek. 2014-ben izraeli-amerikai közös rendezésben készítettek egy ilyen intézményről dokumentumfilmet. A film címe nemes egyszerűséggel Netfüggők (Web Junkie), a rendezőnők Shosh Shlam és Hilla Madalia (az alábbi képen).
A film - bár talán többeteknek nem újdonság már - európai szemmel nézve elég megdöbbentő volt, hatására úgy éreztük, hogy érdemes ezt a témát alaposabban is körbejárni, és megosztani veletek, hogy mire jutottunk. A tudományos írások között is találtunk néhány szorosan ide kapcsolódót, ezért a következőkben mindezekből a forrásokból merítünk majd.
Az intézmény, amely a dokumentumfilm középpontjában áll, a Peking külvárosában található Daxing Internetfüggőséget Kezelő Központ. Vezetője, Dr. Tao Ran, egy függőségek kezelésére szakosodott orvos, aki egyúttal több tudományos cikk szerzője is. Nem kis örömünkre egyik szakcikkében röviden bemutatja a központban alkalmazott kezelési módszereket, így van mit összehasonlítanunk a filmben látottakkal.
Azonban mindvégig észben kell tartanunk, hogy mindez egy - a miénktől teljesen - eltérő kultúrában zajlik. Ezért bármilyen véleményünk is alakuljon ki az olvasottak hatására, azzal csínján kell bánnunk, mivel abban a kultúrában teljesen másként vélekedhetnek ugyanazokról a dolgokról.
Annak ellenére, hogy európaiként képtelenek vagyunk levenni kulturális szemüvegünket, megpróbáljuk összegyűjteni a két kultúra közötti legfontosabb különbségeket, amelyek segíthetnek megérteni, hogy miért is úgy kezelik a játékfüggő fiatalokat Kínában, ahogy. Itt jegyezném meg, hogy bár mindenki internetfüggőségről és internetfüggőkről beszél, a filmből kiderül, hogy a fiatalok túlnyomó többsége az online játékok rabja (például a WoW-é).
A rehabilitációs központ a nyugati stáb szemével
A dokumentumfilm rendezői 2010-ben határozták el, hogy filmet forgatnak az internetfüggőket kezelő kínai központokról. Első nehézségként azonban rögtön azzal kellett szembesülniük, hogy a nyugati világban használatos interneten történő tájékozódás Kínában nem igazán működik. Ehelyett a személyes kapcsolatokon keresztül történő megkeresés segített.
Így jutottak el Dr. Tao Ranig, akitől úgy sikerült engedélyt kapniuk a forgatáshoz, hogy meggyőzték, az internetfüggőség egy globális probléma, és a dokumentumfilm sokat segítene a hasonló problémával küzdőknek szerte a világon.
A stáb nem kis meglepetésére a kezelőközpont teljesen katonai jellegű létesítmény volt. A fiatalok katonai egyenruhát hordtak, az ablakokon rácsok voltak, az ajtókon lakatok, a termekben kamerák. Mindez a szigorú fegyelem érdekében, és azért, hogy a fiatalok nehogy elszökhessenek.
A létesítményben többségben serdülő fiúkat és sokkal kisebb arányban lányokat kezeltek, akiket a szüleik vittek be, hogy ott "megjavítsák" őket. A filmből úgy tűnt, hogy a fiatalok egyáltalán nem akarnak ott lenni, akaratuk ellenére vitték oda és tartják ott őket. Több gyerek mesélte, hogy szüleik átverték őket, például azt mondták nekik, hogy síelni mennek, vagy Pekingbe kirándulnak, és ehelyett a kezelőközpontba vitték őket. Olyan gyerekek is voltak, akiket a szüleik begyógyszereztek, és amikor felébredtek, a táborban találták magukat, amit aztán három-négy hónapig nem hagyhattak el.
A kezelési módszerek összhangban voltak az intézmény katonai jellegével. A gyerekek szigorú napirendet követtek: hajnali kelés, csoportos tornagyakorlatok, csoportos órákon történő részvétel, korai lefekvés.
Emögött az az elgondolás áll, hogy a szigorú napirend követése által megtanulják beosztani idejüket és rendszerezni életüket. Emellett engedelmességet és rendet tanulnak, ami a kínai kultúrában központi értéknek minősül. A csoportos órákat a film szerint Dr. Tao Ran tartotta a fiataloknak, és előadásszerű stílusban beszélt arról, hogy a játékok milyen károsak, és hogy csak elvesztegetik az életüket, mert a játékok csak az agyuk egy kis részét fejlesztik, miközben a többi elsorvad, és képtelenek lesznek majd kapcsolatokat teremteni és boldogulni az életben.
A gyerekek gyógyszereket is rendszeresen kaptak, de ezekkel nem a függőségüket próbálták kezelni, hanem az egyéb olyan problémákat (például depresszió, szorongás, álmatlanság), amelyek a játékfüggőséghez társultak.
Szintén a kezelési módszerek közé tartozik az "elszigetelés/önvizsgálat terápia". Ez azt jelenti, hogy tíz napra elkülönítik őket egy kívülről zárható szobába, ahonnan még toalettre sem mehetnek ki, hogy magukba szálljanak, és önvizsgálatot tartsanak. Ez engem egy magánzárkára emlékeztetett, de ez valószínűleg megint egy nyugati nézőpont, ugyanis a buddhista hagyományoktól egyáltalán nem áll távol az ilyesfajta elvonulás, elzárkózás a világtól. A tíz nap alatt a fiataloknak önvizsgálati naplót kellett vezetniük, valamint ez idő alatt kizárólag olyan könyveket olvashattak, amiket a terapeuták ajánlottak nekik.
Nemcsak a gyerekeket tették azonban felelőssé a betegség miatt, hanem a szülőket is, ugyanis őket is ösztönözték arra, hogy részt vegyenek a terápián. Bizonyos időközönként családi beszélgetéseket tartottak, illetve a szülők számára is szerveztek csoportos előadásokat.
Ezeken szintén Dr. Tao Ran beszélt a szülőkhöz, és elmondta nekik, hogy gyermekeik magányosak, és ezért fordulnak az internet felé, és hogy erről valamilyen szinten a szülők is tehetnek. Sajnos a film alapján úgy tűnt, hogy a szülők nagy része hárítja a felelősséget, és egyedül gyerekeiket hibáztatják. A központtól pedig elvárják, hogy "javítsák meg" őket, ha már akkora összeget fizetnek a kezelésért (a kezelés ugyanis rendkívül drága, csak a kimondottan jómódú családok engedhetik meg maguknak).
A film egyik legerőteljesebb jelenete ezekhez a családi beszélgetésekhez kapcsolódik. A történet középpontjában álló egyik fiú, Nicky elmondja, hogy azért játszott online, mert magányos, és a szülei nem törődnek vele. Az apja erre a szemére hányja, hogy nem tiszteli őt, és 16 év alatt semmit sem tett őértük, a szüleiért, pedig ők eltartották, támogatták. A fiú erre megkérdezi az apját, hogy akarja-e, hogy visszaadja neki az életét, mert ha igen, akkor kész megölni magát. Az apa nem válaszol, mire a fiú nekitámad azt kérdezve, hogy ő meg akar-e halni. Az édesanyja és az ápolók fogják le, az apa pedig zokogni kezd.
Sajnos nem kapunk arra nézve megbízható információt, hogy a kezelések mennyire hatásosak. Az egyik szereplő tíz napos elszigetelés/önvizsgálat terápiája után a nővér el is mondja az apának, hogy az elkülönítés hatását nehéz pontosan látni, de reménykedniük kell benne, hogy használt.
A film azzal zárul, hogy néhány gyereket hazaengednek az intézményből, de a távozási jelenet nem túl meggyőző. A gyerekek egy teremben találkoznak a szüleikkel, akik értük jöttek, és míg a családok egy része láthatóan boldog, és megkönnyebbült, egy másik részük tétova, és nem igazán tudja, mit kezdjen magával. Ekkor pedig hirtelen megszólal a hangosbemondó: "Szülők, öleljék meg a gyermeküket!" Majd kicsivel később ismét megszólal: "Néhány gyermeket még nem öleltek meg. Szülők, öleljék meg a gyermeküket."
Kérdés persze, hogy a keleti kultúrában vajon mennyire szokványos az érzelemkifejezés ilyen nyilvános, testi módja, így előfordulhat, hogy a kínai szülők éppolyan furcsán érezhették magukat a felszólításkor, mint amennyire furcsa a mi számunkra a parancsra ölelés.
A nővéreket és a kezelési jeleneteket látva (valamiért sajnos szinte kizárólag nővéreknek látszó fiatal nőket mutattak terápiás helyzetekben) az az érzésem támadt, mintha a nővérek sötétben tapogatóznának arra vonatkozóan, hogy mit is kellene tenniük, hogyan segíthetnének ezeknek a családoknak.
Megkérdeztem a rendezőnőt, hogy mit tudnak az ott dolgozók végzettségéről. Sajnos nem tudtak megbízható válasszal szolgálni, de azt mondták, hogy izraeli és amerikai szakemberek szerint meglehetősen szakmaiatlanok a filmben bemutatott kezelési módszerek. Itt persze megint könnyű beleesni annak a csapdájába, hogy a saját értékrendünket, elveinket és szakmai tudásunkat tartjuk többre, de nem tudhatjuk, hogy az ő kultúrájukban mi működik, és mi nem.
A terápiás hozzáállás egyébként azért is tűnhet teljesen másnak számunkra, mert Kína egyáltalán nem rendelkezik pszichoterápiás múlttal, mint a nyugati világ (Magyarországot is ideértve), csak az elmúlt húsz évben kezdtek el ilyen területen is képezni szakembereket.
A rehabilitációs központ a keleti stáb szemével
A leírtakat érdemes összevetnünk azzal a szakcikkel, amelyben Dr. Tao Ran és kollégái írnak a központ működéséről. A cikk alapján az intézményben számos terápiás módszert ötvöznek: pszichoterápiát, gyógyszeres kezelést, iskolai jellegű oktatást, katonai gyakorlatozást, művészetterápiát, megoldásfókuszú rövid terápiát, csoportterápiát és családterápiát. Emellett a szülőket is iskolai jellegű oktatásban részesítik, és tréningeket is tartanak számukra. A rehabilitációs központ 2005 márciusában létesült, és 2010-ig majdnem 3500 fiatalt kezeltek. A fiatalok 94%-a fiú volt, átlagéletkoruk 18 év volt (a legfiatalabb beteg 13, a legidősebb pedig 29 éves volt).
Az intézményben dolgozók azt is megpróbálták szakszerűen felmérni, hogy mennyire sikeresek a kezelések. Ehhez 306 függő fiatalt mértek fel a kezelés lezárulta után egy évvel. Az eredményességet a következők alapján mérték: 1. a fiatal kontrollálni tudja az internethasználatot; 2. a függő kapcsolata javult a családjával és másokkal; 3. a fiatalnak sikerült visszailleszkednie a közösség életébe (például újra jár iskolába vagy egyetemre, dolgozik, vagy belépett a katonaságba).
Ha mindhárom kritérium teljesült, a kezelést eredményesnek minősítették, ha csak az első kettő, akkor közepesnek tekintették, ha pedig csak az első pont teljesült, akkor a kezelés sikertelen volt. A felmérés alapján az esetek 53%-a eredményesnek, 24%-a pedig közepesen eredményesnek bizonyult, miközben mindössze a kezelések 23%-a maradt sikertelen.
Kínai kultúra
Kína számára az internet megjelenése komoly kihívást jelentett. A kínai kormány ugyanis igyekszik szigorúan szabályozni állampolgárai gondolkozásmódját és viselkedését, és a globális információáramlás, amit az internet testesít meg, elég nagy kockázatot jelent számukra, ugyanis ezen a csatornán nemkívánatos külföldi ideológiák áramolhatnak be az országba. Hogy ezt megelőzzék, a kínai kormány létrehozta a Nagy Tűzfalat, amely cenzúrázza a Kínában megjelenő online (politikai, vallási és pornográf) tartalmakat, valamint 2005-ben meghirdette az anti-internetfüggőségi programot, amely támogatja a kapcsolódó kutatásokat és kezeléseket.
Amint már említettük, a világon először (és eddig egyedül) Kína nyilvánította az internetfüggőséget mentális betegségnek. Emellett a hivatalos kínai kommunikációban az internetfüggőséget "a szellem ópiumának" nevezik, ami összekapcsolja az internetfüggőséget a drogokkal, és ezáltal a züllés és a morálisan elítélendő tevékenységek közé sorolja. Az ópium emellett a kínai kultúrában a nyugati befolyás szimbólumaként jelenik meg (erről Ópiumháború című keretes írásunkban olvashatsz többet).
Mindezek mellett nem nagy csoda, hogy a szülőket, akikből korukból adódóan inkább szorongást váltanak ki a technológiai újítások, megrémíti a fiatalok internet iránti lelkesedése. Annál is inkább, mivel az 1978 óta érvényben lévő "egy gyermek politika" arra buzdítja őket, hogy egyetlen gyermekük nevelésére és érvényesülésére fordítsák minden energiájukat. Kínában - a konfuciánus hagyományokkal egybecsengően - a tanulmányi eredmények rendkívül fontosak a későbbi érvényesülés szempontjából, így az internetfüggőség, amely nagy mértékben rontja a tanulmányi eredményeket, első számú közellenséggé vált a szülők szemében.
A szegény egyke gyerekek pedig, akik képtelenek voltak megfelelni a magas elvárásoknak, és emiatt szüleik elégedetlenségével szembesültek, érthető módon az online játékvilágokban kerestek menedéket, megértést és törődést. Így lehetséges az, hogy ezek az - egyébként nagyon drága kezelést kínáló - intézmények gombamód tudtak szaporodni.
A kezelési módszerek militarista jellegén pedig nem kell csodálkozni, hiszen Kína egy kifejezetten katonai berendezkedésű és tekintélyelvű kultúra, ahol a rendnek, a fegyelemnek, az engedelmességnek és az idősebbek (ill. a szülők) tiszteletének óriási, a konfucianizmusban gyökerező hagyománya van. Nem ritka, hogy például fodrászokat vezényelnek ki munkakezdés előtt az utcára, hogy közös tornagyakorlatokat végezzenek vezényszóra, amely hozzájárul testi-lelki egészségük megőrzéséhez, valamint erősíti a közösséghez tartozásuk érzését.
Ha pedig mindezt furcsának találnánk, jusson eszünkbe, hogy ha kínainak születtünk volna, akkor nemcsak a kerek európai szemek tűnnének furcsának, de az is, ha netán elmehetnénk felettesünkkel kávézni.
A cikket Király Orsolya szociológus és Koronczai Beatrix klinikai szakpszichológus írták, akik az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának Ph.D. hallgatóiként néhány éve Dr. Demetrovics Zsolt vezetésével vizsgálják a videojátékok pszichológiai vonatkozásait.
Az Extra Life a GameStar társadalmi felelősségvállalásként indított rovata, célja az, hogy a fiataloknak és a szülőknek szakemberekkel közösen segítsünk, beszéljünk olyan kérdésekről, amik éppen téged is érinthetnek.
