A legutóbbi budapesti PlayIT alkalmával történt meg velem az alábbi eset. Nem számítottam rá, de utólag nagyon örülök, hogy fültanúja voltam egy anyuka és gamer gyermeke párbeszédének. A kilométeres sorbán állva, arra várva, hogy megnyíljanak az expó kapui, egyszer csak megütötte a fülem, hogy valaki a hátam mögött youtuberek nevét sorolja fel. Mindezt teljes átéléssel, fejben jól összeállított napirend formájában, hogy mikor kihez szeretne odamenni autogramot kérni, mikor melyik videósnak lesz valamelyik színpadon előadása. Őszintén megvallom, jó is volt emlékeztetőnek, hogy hangosan felmondta saját terveimet. Amikor mosolyogva hátrafordultam, hogy megköszönjem a felvilágosítást a nap eseményeiről, egy tizenéves testvérpárt láttam magam mögött, és egy teljesen kétségbeesett anyukát. Csak egy pillantást kellett vetnem a hölgy arcára; lerítt róla, hogy nem érti, miről van szó, mit kántál a gyerek láthatóan teljes extázissal. Hogy vajon el kellene most kezdenie ezen aggódni? Óvatosan meg is kérdezte az előtte álló fiúkat: "Ezek most emberek, vagy micsodák?" Majd mikor észrevette, hogy őket nézem, nekem címezve folytatta: "Halvány fogalmam sincs, miről beszélnek." Szerencsére a nagyobbik fiú vette a lapot, és nekiállt felvilágosítani anyukát, de ahogy sejtettem, a bejutásig a kép nem sokat tisztult.
Ezt a jelenetet látva felmerült bennem pár kérdés. Először is, vajon a szülők hány százalékának van egyáltalán elképzelése arról, mit jelent az, hogy videojáték. Vagy a YouTube. Vagy a streamelés. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan gamercsaláddal találkozhattam volna az országszerte több ponton megrendezett PlayIT-eken, amelyekben jellemzően a szülő vezette be és/vagy támogatta gyermeke első virtuális lépéseit. De mi a helyzet azokkal, akik nem tagjai a gamertársadalomnak? Ők mit gondolhatnak a gyermekek játékhasználatáról? Hogy érezhetik magukat egy ilyen nagy gamerexpón?
Játszanak-e a szüleink?
Bizton állíthatjuk, hogy vannak gamer szülők, de ennél is biztosabban állíthatjuk, hogy vannak felnőtt gamerek. Sajnos habár kutatók, videojáték-fejlesztők, újságírók és játékosok próbálnak rámutatni arra, hogy a videojátékok ma már nemtől és kortól függetlenül kedveltek, máig tartja magát a közvélekedés, mely szerint csak pattanásos képű tizenéves kamaszfiúk alkotják a gamerközösséget. Ráadásul úgy tűnik, ez nem országfüggő jelenség, hanem globális probléma.
Magyarországon még nem találkoztam olyan éves jelentéssel, amely a játékipar és a játékospopuláció összetételét vizsgálná, de Amerikában (honnan máshonnan) készült egy riport az adott év játékeladási listáiról. Ráadásul több tízezer játékos megkérdezésével általános demográfiai képet alakítottak ki arról, kik a játékosok, és hogyan, mivel játszottak abban az évben. Az Entertainment Software Association (ESA) munkájáról van szó: legfrissebb anyaguk a 2015-ös évet festi le (mindig év elején jelentetik meg az előző esztendő adatait).
Még egyszer hangsúlyozom: ez amerikai minta, az adatok pedig a játékipar által finanszírozott felmérésekből származnak, de érdemes lehet elgondolkozni, vajon Magyarországon milyenek lennének az eredmények. Egy érdekes adat, hogy nagyjából a játékosok egynegyede (26%) 18 éven aluli, míg 30 százalékuk fiatal felnőtt, 17 százalékuk 36-49 év közötti, és - itt jön a fun faktor - 27 százalékuk, vagyis hajszálnyival több, mint amennyi kamasz játszik, 50 évnél idősebb. Vagyis sikerült pusztán demográfiai adatokkal megingatni a sztereotípiát, hogy csak gyerekek játszanak. Ugyancsak érdekes adat, hogy a játékosok nemi eloszlása is majdnem megegyező (44% nő, 56% férfi), ami szintén ellentmond az általános elképzelésnek, hogy csak fiúk játszanak. Ha ezt még megerősítjük a friss hírrel, miszerint a játékkonzol-használók 70 százaléka nő, tényleg megkérdőjeleződik a séma.
Hogy a száraz adatokat egy másik saját élménnyel színesítsem, kanyarodjunk vissza a PlayIT-hez. A délutáni programok során sikerült egy nagymama - ismétlem, nagymama - mellé ülnöm a nagyszínpadnál. Képzeljünk el egy hetven év körüli, elegánsan felöltözött nénit (ősz haja rendezett frizurában), aki kerek-perec közli az unokáival, hogy ő bizony nem megy kinectezni, mert érdekli a cosplay-verseny. Mit ne mondjak, pislogtam egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla: a jelenet nem látomás. Más kérdés, hogy úgy tűnik, ezen a PlayIT-en többször is sikerült nagyon jó helyre kerülnöm, vagy csak túl sokat figyelek másokra (valószínűleg szakmai ártalom, nézzétek el, pszichológus vagyok).
Dilemma 2016: "Nem tudom, mivel játszik a gyerekem."
Továbbra is az ESA adatait segítségül hívva, egy másik komoly kérdésre hívnám fel a figyelmet. A 2015-ös riportban a felmérés készítőit az is érdekelte, kivel játszanak a gamerek. Az eredmények alapján a játékosok több mint fele valaki mással együtt játszik, szemben a sztereotipikus vélekedéssel: a játék egy magányos tevékenység. A legtöbben a barátaikkal (42%) játszanak, de sokan családtagjaikkal (ebből 16% a szülőkkel) vagy párjukkal (15%).
Azon kívül, hogy a szülők a játékba is bekapcsolódhatnak, más módon is hathatnak egy kezdő játékos életére. Az ESRB vagy az európai PEGI értékelőrendszer, amelyek az egyes videojátékokat korhatár szerint sorolják be, támpontot adhatnak egy olyan szülőnek, aki maga nem játszik, de segíteni szeretne gyermekének a játékválasztásban. Azonban gyakran az a helyzet, hogy a gyerek vagy kamasz sokkal jobban ért a technológiához és a játékokhoz, mint a szülő, és ez rengeteg konfliktust eredményezhet.
Bármilyen témával, nem csak videojátékokkal kapcsolatban elmondható, hogy ha valamihez nem értünk, nem ismerjük, könnyebben vesszük alapul a nagy többség véleményét, az általánosan elfogadott normákat, elképzeléseket egy adott témáról. Ha például egy szülő, aki nem ért a játékokhoz, de azt látja, hogy gyermeke hétvégére eltűnik a szobájában, nem fogja érteni, mi történik: hogy éppen akkor ér rá a csapata, és meg kell lépnie a következő ranket. Kívülről ez hogy néz ki? Kiabálunk, vitatkozunk egymással, vagy stratégiát gyártunk teamspeaken, netán mérgesen arrébb dobjuk a kontrollert a kanapén, amikor egy meccset az utolsó pillanatban elbukunk.
Sajnos nem sok olyan kutatás létezik, amely azt vizsgálta volna, hogyan viszonyulnak egymáshoz a szülők és gamer gyermekeik videojátékokról alkotott elképzelései. Az eddigi, főként interjús módszerekkel dolgozó kutatások csak annyit tudtak feltárni, hogy a médiahasználattal kapcsolatban (általában és speciálisan a videojátékokra vonatkozóan is) a következő szülői stílusok léteznek: (1) a kontrolláló: a szülő a játékidő mennyiségét és minőségét szabályozza; (2) az aktív, magyarázó: a szülő nem játszik (tehát ilyen szempontból passzív megfigyelőnek is nevezhetjük), de mégis ott van mellettünk, és ha szükség van rá, egy-egy dolgot elmagyaráz, kritikával illet; valamint (3) az együtt játszó: a magyarázó továbbfejlesztett változata, mivel nem pusztán segítséget nyújt a játékos számára, de együtt is játszik vele, ami hatalmas élményt jelenthet mind a gyerek, mind a szülő számára.
Ezek a kutatások azonban a különböző szülői stílusok arányáról nem írnak, illetve a videojátékokkal kapcsolatos szülői attitűdöket is csak felszínesen érintik, pedig nagyon lényegesek. Fontos lenne átfogó és megbízható képet kapni a szülők hozzáállásáról és gondolkodásmódjáról, akik nem mindig értik, miért fontos számunkra egy meccs, vagy miért dobtuk félre a kontrollert. És játékosként néhány tipp is jól jönne, hogyan tudnánk változtatni szüleink, nem játékos barátaink, ismerőseink véleményén, hogy a játékokra ne az általános, negatív szemlélettel tekintsenek.
A témáról volt egy érdekes beszélgetés a Mozdulj Gamer színpadon is legutóbb, itt nézzétek meg.
A november 26-ai PlayIT-en személyesen is folytathatjuk ezt a beszélgetést (szintén a Mozdulj Gamer színpadon), illetve a napokban egy kutatásunk is indul, amelyről hamarosan olvashattok itt, a GSO-n. Figyeljetek, érdemes lesz.
A cikket Bányai Fanni pszichológus írta, aki jelenleg az ELTE Pszichológia Doktori Iskolájának PhD hallgatója. Kutatási területe az egészséges és problémás videojáték használat feltárása, a videojátékokban elsajátított képességek valóságban történő pozitív felhasználása. Ezenkívül a Pixelben Lélek blog szerzőjeként saját videojátékos kutatásairól és kedvenc játékairól ír pszichológiai megközelítésből.
