Bár elsőre úgy tűnhet, hogy cikkünkben megint a nagypapás majszolós irányba indulunk el (tudjátok, régi jó dolgok...) kissé szipogva és sós könnyeinket nyalogatva kiszáradt ajkunkon, de erről szó sincs. Sőt, pontosan a jövőt próbáljuk kutatni, a jelen biztató jeleiből kiindulva, hogy talán van kiút abból a csőből, melybe egy ideje a játékfejlesztők kényszerítettek minket, persze saját magunk hathatós segítségével.
Hétvégi merengéseinkben megénekeltük már párszor a játékok ama dicső korszakát, mikor bizony végzetesen el lehetett akadni egy-egy címnél és nem jött a segítség interneten keresztül, lévén nem volt még olyan. Helyesebben volt, de a világnak csak azon a végén, ahol éppen elrothadás alatt álltak az országok a kapitalizmus miatt (gondoltuk mi), idehaza meg közben boldogan simogattuk a híres 1989. november 7-én Bécsben történt magyar megszállás során szerzett Commodore 64-et.
Most azonban nem kívánunk ismét vitát nyitni arról, hogy ki szeretne összetettebb játékokat és kinek jó az, ami van, hiszen ez erősen függ attól, hogy éppen ki hanyadik életévét tapossa. Aki az egykori 100 órás játékidőt magukénak tudó címeken, vagy kemény szimulátorrá formált autós játékokon cseperedett pénzkereső felnőtté, nyilván azt a kort sírja vissza. Aki viszont már teljes mértékben a Facebook- és konzolkor szülötte, nem fogja bánni, ha gyorsabban és sikeresebben haladhat játszadozás közben. Természetesen tudjuk, hogy a két halmaznak vannak metszetei és aki hard core gémernek tartja magát, továbbra is mindent kihoz abból a játékból, ami tetszik neki.
De akkor is be kell látni, hogy a kiadók biztonsági felfogása nem csak azért van, mert az innováció helyett inkább a biztos profitot részesítik előnyben, hanem azért is, mert a játék mind szélesebb rétegek számára vált elérhetővé és bizony a molyolós, gondolkodós, beleélős emberkéknél sokkal többen vannak az azonnali sikerélményt óhajtó játékosok. A népnek pedig kenyér kell és cirkusz, ám mivel az EA, a Ubisoft és a többi hasonló kiadó, de még az indie fejlesztők sem foglalkoznak pékségekkel, ezért a kenyeret megvesszük másutt, a cirkuszt viszont tőlük várjuk. Így történhet meg, hogy adott időszak alatt több Need for Speed érkezik hozzánk, mint ahány pék bélyeg kerül a diákigazolványunkra, vagy esetleg azt látjuk, hogy a Call of Duty legújabb része valójában nem is annyira új és nem is annyira nevezhető résznek. A kiadók nem igazán mernek Dear Esther jellegű játékokba pénzt tenni, vagy ha mégis, akkor félnek, hogy úgy járnak, mint a Remember Me esetében, ahol adva volt egy remek ötlet, aztán mégis félresiklott az egész.
Amíg egy-egy új NFS, vagy CoD tartalomtól függetlenül simán felmászik az eladási listák élére, addig ne is reméljük, hogy drámai mértékű változások történnek. Az, hogy az életünk felgyorsult és szinte bármilyen információt megszerezhetünk szinte pillanatok alatt, teljesen megváltoztatta a játékosok igényeit, ami egyébként az általános életvitelre is igaz. Ha 10-15 éve éhesek voltunk, elmentünk a pizzériába, ma inkább gépelünk és várjuk, hogy csengessenek. Csekkeket postán fizettünk, ma elektronikusan utalunk, és ha éppen nincs net, akkor felhívjuk a szolgáltatót, aki 200-300 kilométerről is megmondja, hogy cserélni kell a modemünket, mert a szolgáltatásban nincs kiesés, viszont a szerencsétlen eszköz sikertelenül próbál csatlakozni. Az előbb sorolt dolgok előbbre vitték az életünket és a megspórolt időt másra tudjuk fordítani, de ugyanez játékfronton már nem állja meg a helyét. Az alkalmi játékos nem akar napi nyolcban farmolni, meg karaktert építgetni, hanem oda akar csapni, hogy instant hősnek érezhesse magát. Ehhez pedig nyúlfarknyi, ellenben szanaszét szkriptelt CoD, és szinte már arcpirítóan rövid egyjátékos móddal megáldott Need for Speed: The Run kell. Meg az sem árt, ha még egy RPG-ben sem kell túl sokat gondolkodni, mert egységsugarú Pistike is ugyanúgy szeretne 85-ös paladin lenni, mint Gyu, csak nem olyan hosszú folyamat után.
Ennek megfelelően szépen leegyszerűsödnek a kihívások, a fejtörők és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy nem nagyon kell gondolkodnunk. Ennek egyenesági folyománya az, hogy megkaptuk a csőjátékokat. Nem kértük, de ráutaló magatartásunk miatt - igen, többesszámban, egyetemleges játékosi felelősséggel - megkaptuk és bizony a kicsit is komolyabb kihívásra vágyó gémereknél idővel elszakad a cérna miatta. Nem kell az, hogy szegény játékost összezavarják, az útvesztők, nem szeretne ő bolyongani egy felesleges percet sem, mint ahogyan hidegrázása van attól is, ha hirtelen egy háromkaros fejtörő állja az útját. Ilyenkor irány a YouTube, beütni a megfelelő szót és már meg is van a megfejtés, de azért a vonatkozó fórumos felületeken elküldi a fejlesztőket a jó édes anyjukba, mert a játék sz*r. Korábban is írtunk már erről a jelenségről, amikor a játékos képtelen felismerni, hogy adott címnek nem ő a célközönsége, mivel azonban mindössze néhány begépelt szóval is el lehet küldeni egy komplett fejlesztőcsapatot a francba, így megteszi. De vissza a csőjátékokhoz, ahol mostanában mintha megmozdult volna valami, ami nem több, mint amikor a pillangó rezegteti a szárnyait, ám tudjuk, hogy ebből a bolygó túloldalán akár komoly természeti csapás is lehet. Hogy mire gondolunk? Talán elsőre viccesnek fog hangozni, de kérjük, ne csukjátok még össze a laptopot, hiszen az elkövetkezendő sorokban még így is sokkal több logika van, mint egy chemtrail-elméletben. Nem állítjuk, hogy számunkra nem meglepő és az is lehet, hogy valóban csak mi szeretnénk végre egy kis változást...de csapjunk is bele. Sniper Elite 3 és Enemy Front. Gondoltátok volna? Mi sem.
De az a tény, hogy előbbi az addigi, szinte dróton húzott pályaszerkesztéstől eljutott a kicsi, de mégis sandbox térképig, hatalmas fegyvertény (hogy stílusosan fejezzük ki magunkat). Bárhogyan is nézzük, a Sniper Elite megelőző részei valójában arra mentek ki, hogy milyen frankón néz ki röntgenen át, amikor a golyó szétvisz ezt-azt odabent, az emberi testben. De egy olyasfajta merész váltás, ami szabadon bejárhatóvá teszi a térképet, komoly lépés a Rebellion csapatától, bárhogy nézzük is, persze ettől még a killcam maga a csoda. A CI Games, ami kicsit olyan a játékosoknak, mint vámpírnak a szenteltvíz, szintén nyitott valamelyest a csőből kiszabadulós irányba, bár messze nem olyan merészen, mint a másik csapatban focizó kollégáik. De ha adunk az Enemy Frontnak egy esélyt és hajlamosak vagyunk prekoncepciók nélkül végigjátszani a fejezeteket, akkor rájövünk, hogy ha az eddig csőbenfutós játékokat mondjuk egy villamosnak tekintjük, akkor a CI Games terméke már egyfajta trolibusz. Még mindig szigorúan csak egyfelé vezet az út, de közben olykor válthatunk sávot, kikerülhetjük a csatornaszemet és lehúzódhatunk, ha van valami gond. Ezt tudja az Enemy Front, melyben továbbra is csak egyfelé vezet az út, de olykor akár három irányból is megközelíthetjük célunkat.
Igen, tudjuk, ez messze nem egy új fícsör, de ha figyelembe vesszük, hogy egy ilyen gyatra cég fejlesztői is legalább próbálkoznak, akkor mégis egy előremutató kezdeményezés lehet. Ha tehát két ilyen játéknál is megfigyelhető ez a változás, akkor miért ne lehetne, hogy valami megmozdul végre az iparban és netán ismét el fogják hinni a kiadók, hogy a játékosok közül talán még az alkalmiak sem annyira szeretnék, ha folyamatosan kézen fogva vezetnék őket. Mindössze két játékról van szó, de balga optimizmussal szeretnénk hinni, hogy ez akár egy trend kezdete is lehet, ami ha nem is teljes mértékben, de valamelyest visszavihet abba az irányba, ami egykor az egyszerűbb játékokat is jellemezte. Félreértés ne essék, nem arról beszélünk, hogy az egyértelműen pörgésre és látványos jelenetekre kihegyezett címeket is vágjuk tele puzzle részekkel. Mint ahogyan tudjuk azt is, hogy most is vannak komoly agymunkát és tervezést igénylő játékok, tehát az online trollok azon típusú hozzászólói, akiket egy blogbejegyzés kioktató tanácsosztókként jellemez, se rántsák elő a kardot és üvöltsék a billentyűzeten keresztül a világhálóra, hogy "márpedig konzolon is vannak olyan játékok, amik...". Mert nincs értelme. Pusztán azt mondjuk, hogy ha esetleg apró lépésekkel is, de ha a kiadók teret engednének az összetettebb cuccoknak, akkor idővel megint mindenki jól érezné magát.
Ti hogyan vagytok a csőjátékokkal? Szeretitek, vagy inkább több kihívásra vágytok?
