Ennyit rég káromkodtam már – pedig a Titanfall béta is hozott néhány izgatott pillanatot az életembe. A Nintendo játékaival persze a legtöbben nem az ilyesmit kapcsolják össze, pedig a japán cég alkotásai, hiába a színes-vidám körítés, általában próbára teszik az embert. Hogy ne menjünk túl messzire, az ősi Donkey Kong széria szinte minden tagja képes volt a pulzus megemelésére: az eredeti játékgép pár elhibázott ugrás után rögvest újabb aprópénzt nyelt el, a SNES-en megjelent trilógia sem volt éppenséggel az a megbocsátó fajta, de még a Donkey Konga dobos mellékszálban is voltak csuklót meggyötrő zeneszámok. És persze ott volt a 2010-ben megjelent Donkey Kong Country Returns is, amely fantasztikus látványvilágával, parádés zenéivel és ötletes helyszíneivel pazarul újította meg a sorozatot – de a látszólag az elhanyagolt Nintendo sorozatok feltámasztására szakosodott Retro fejlesztőcsapat a nehézség terén is hű maradt a gyökerekhez. Lehet felkészülni, mert az új rész, a Tropical Freeze mindenre rátett még egy lapáttal – szebb, nagyobb és igen, nehezebb is, mint elődje.
Utánozás, majomszokás
A pár éve oly jól bevált recepten láthatóan nem akartak változtatni a fejlesztők: játékmenet terén első pillantásra alig-alig akad eltérés a Wii-re megjelent epizódhoz képest. Persze minden jobban néz ki, igen, végre eltüntették a kontrollerrángatást mint irányítási metódust, de az újítások túlnyomó része a valóságban inkább visszanyúlás az SNES-es trilógiához. Ez némelyeknek akár panaszkodásnak is tűnhetne, de erről szó sincs; hiába tűnhet papíron kiegészítőnek, egyszerű pályacsomagnak a Tropical Freeze, a gyakorlatban hamar rájövünk, hogy ez egy teljes értékű játék.
A szokásosan blőd háttérsztori – amely ezúttal egy nagyszerű rendervideóban kerül prezentálásra – szerint Donkey és csapata épp szülinapot ünnepelnek, amikor a tenger másik oldaláról nagy hajókkal megérkezik a vikingszerű, agresszív népség, a snomadok törzse. Pingvinek, rozmárok, baglyok, nyulak, medvék és egyéb hidegkedvelő bestiák lepik el a vidéket, egy részét a tájnak azzal lendülettel le is fagyasztva. Különösebb biztatás nem kell otthonukat elveszített hőseinknek: sok ugrálás, csapkodás (és a játékos részéről: káromkodás) árán vissza kell vágnunk a tundrai népségnek.
Az epikus küldetés tehát a régi formában folyik: hiába a látványos pályák, a játékmenet folyamatosan két dimenzióba sűrítve zajlik, de ezzel megbirkózni sem mindig lesz könnyű. Megyünk előre, azaz balról jobbra a tematikus világok pályáin át, míg el nem érünk a minden szigetet lezáró főellenfélig. Ha őt sikerül legyőzni, akkor jöhet a következő világ, és így tovább, míg el nem érünk szinte felismerhetetlenségig behavazott otthonunkhoz, ahol a végső leszámolás vár ránk. Donkey eszköztárából a legfontosabb most is az ugrás és a föld ütögetése – bár ez utóbbinál igen sokszor hatékonyabb az ellenfelek eltakarításában a fejre ugrás ősi taktikája. A pályák az ellenfeleken túl telis-tele vannak csapdákkal, izgő-mozgó, lángra kapó, düledező vagy épp porrá omló platformokkal, indákkal, rugókkal és szakadékokkal, szabadon felderíthető tavakkal, vagy épp meglovagolható csillékkel, hordóból eszkábált rakétákkal. No és persze hihetetlen mennyiségű összegyűjthető holmival. A klasszikus K-O-N-G betűkön, életet jelentő lufikon és puzzle-darabokon túl főleg banánt (minden századik egy jutalom életet ad) és aranypénzt (a boltban verhetjük el) lehet zsákmányolni, de titkos járatok mélyén egyaránt akadnak nagyobb kincsek, sőt rejtett pályák is, bőven.
Társas lények
Az nem meglepő egy Donkey Kong-játékban, hogy jelölt hordók széttörésével kaphatunk a nyakunkba egy társat, de a Tropical Freeze három havert is ad, némiképp feldobva ezzel a szimpla ugrándozást. Az eltérő közlekedési bónuszok mellett a pajtások messze legnagyobb előnye, hogy extra irhaként működnek: ha valaki ül a hátunkon, kettő helyett négy életpontunk lesz, ami ugye megduplázza túlélési esélyeinket. A megidézhető haverok közül Diddy ismerős lesz az előző résszel megküzdőknek, ő most is megbízható fa-jetpackjét hozta el, amivel az ugrások lebegéssé nyújthatók. Dixie, a csak copfjában szőke gorillalány inkább az ugrások magasságát növeli hajának lóbálásával, sok pályán, sok helyzetben ez hasznosabb lesz. És végül Cranky, a szakállas öreg is megtalálható a játékban (neki ez az első szereplése irányítható karakterként), ő a botjával tud pattogni, akár tüskéken is sértetlenül átjutva.
Kis újdonság, hogy az ütéseink hatására megzavarodott ellenfeleket felkaphatjuk és elhajíthatjuk. Ez egyrészt jó a haverjaik messziről történő kiiktatására, gyakran nélkülözhetetlen a szigetek végi főellenségek legyőzésében, de néhol titkos pályarészeket is megnyithatunk egy-egy jól sikerült hajítással. Néha tömeges mennyiségű banán vagy aranykincs lapul az ajtó mögött, máshol akár egy titkos szintet is megnyithatunk így. E rejtett pályákat amúgy mindenképp ajánlott felkeresni, hisz ezek általában különlegesebbek a „szimpla” helyszíneknél. Ide vannak például száműzve azok a rendkívül látványos jelenetek, amikor az alkonyatban csak sziluetteket látunk mind magunkból, mind a pályából – e részek pazarul festenek, de a dolgunkat finoman szólva sem könnyítik meg.
Noha a SNES-epizódokban nagy szerepük volt, a meglovagolható pajtások szerepéből alaposan visszavettek: csak Rambi, a jószerivel elpusztíthatatlan, házakat is ledöntő rinocérosz van jelen egy-két pályán. Squawks, a papagáj most is aktiválható „tárgy”, aki a gyűjtögetni valókat mutatja meg – ő a pályák újrajátszásánál lehet hasznos. (Első nekifutásra annak is örül az ember, ha túlél egy újabb checkpointnyi távot, nemhogy nekiállna kajtatni a kegyetlen helyekre tett bónuszok után.) Szörfös rokonunk, Funky Kong minden szigeten megtalálható boltjában csalással felérő cuccokat vásárolhatunk – lufit, ami kiment minket, ha szakadékba esnénk, egy támadástól védő pajzsot, egy bónusz életpontot és hasonlókat.
Nehéz a dolga a gorillának
Noha manapság a trendek inkább az ellenkező irányba mutatnak, a Tropical Freeze mindenképp nehezebb lett, mint elődje. Noha lufifarmolásra legfeljebb az utolsó világon leszünk rákényszerítve, nem kivételes dolog, hogy egy új veszélyekkel teli szakaszon vagy a betanulandó csillés avagy rakétás részeken akár tízszer is elpatkolunk. A főellenfeleknél ez a szám simán meg is duplázódhat, és be kell vallanom, hogy az utolsó pályákon több olyan checkpoint is akadt, amit negyvennél is több elhalálozás után tudtam csak legyőzni (bár a huszadik után már a könnyem is nehezítette a látásomat, a harmincadiknál pedig a kettéharapott kontroller szilánkjai is szúrtak).
Igen sok az azonnali halált okozó akadály, de normál esetben amúgy is csak egyetlen sérülést viselünk el, a másodiknál visszahajítanak minket ismét a világ legaranyosabb, legrózsaszínűbb malaca által jelzett checkpontig. Arról semmiképpen nem beszélhetünk, hogy a játék olcsó halálokkal, rosszul dizájnolt pályákkal várja a játékosokat, de néha bizony nincs más megoldás, be kell magolni a ránk váró kihívásokat. Különösen igaz ez a hordórakétán lovaglós szakaszokra, amelyek összedőlő pályáikkal, hógolyózáporukkal valószínűleg idősödő szerzeteseket is képesek lennének kibelezett pályatervezőkről szóló ábrándozásba taszítani.
Oráng után köpönyeg
Szerencsére a dühöngésen alaposan finomít a csodálatos körítés: a széria minden tagja nagyszerűen festett az adott konzolon, és most is bátran állíthatom, hogy Wii U-n nem sokan érnek a Tropical Freeze közelébe. A fantasztikus hátterek, a temérdek kidolgozott, szépen animáló tereptárgy csodálatos játszóteret alkotnak, mindezt pedig szinte kézzel foghatóra kialakított karakterek töltik meg. Donkey-ék félelmetesen jól néznek ki, szőrük már-már pixarosan lobog – és ellenfeleinknek sem kell szégyenkezniük. A baglyok rendkívül viccesen néznek ki (főleg, amikor hatalmas kürtöket fújnak), a fagyott halat nyílként kilövő pingvin-őrök is szórakoztatóak, de a kedvencem mégiscsak a tüzet fújó, ám incselkedő tekintetű vaddisznó lett. Mindehhez illeszkedik a nagyszerű zene is: David Wise dallamaira az előző részben már minden felsőfokú, dicsérő jelzőt el kellett lőni, most pedig majdnem ilyen jól teljesített. Lelkesítő dallamok ezek, amelyek néha teljesen újak, másszor remixek – személyes véleményem szerint az új anyag a Wii-verzió szintjét csak megközelíteni tudja, de ez is bőven elég, hogy decemberben biztosan ott legyen az „év legjobb játékzenéje” szavazásokon.
A Tropical Freeze nem akar forradalmat hozni a Donkey Kong Country szériába, megelégszik „mindössze” azzal, hogy egy minden eddiginél látványosabb és keményebb epizódot illeszt a sorba. Ez is nagyszerű teljesítmény, és hacsak nem vagy hajlamos a kontrollereket földhöz vagdosni, mindenképpen javallott a kipróbálása.
