Pontosan öt évvel ezelőtt jelent meg az azóta közönségkedvenccé vált Bloodborne, a kerek évforduló alkalmából pedig most változatlan formában közöljük újra daev 2015-ben írt tesztjét a játékról.
Hidetaka Miyazaki teljes szívéből gyűlöl téged. Igen, téged. És persze engem is. Mindig tudtam, hogy egyszer sort kell majd kerítsek a From Sofware portfóliójára, de kicsit azért reméltem, hogy ez majd csak valamikor a nyugdíj békés évecskéi alatt történik meg, amikor már a Szomszédok re-run jelenti az életemben az izgalmat. Jönnek az élettől az istenes parasztlengők maguktól is, ugyan miért is mennék házhoz értük? Ráadásul még fizessek is azért, hogy holmi japánok fajtalankodjanak a lelkemmel? No, azt már nem. Mazur persze igyekezett kedvesen győzködni, hogy "addig emberszámba sem vesz, amíg nem játszottam a Souls-sorozattal" és "ha ekkora atka vagyok, akkor menjek vissza Destinyzni, az való nekem". Véreres szemmel és bűnbánó szívvel gépelem most ezeket a sorokat; apunak megint igaza volt.
A Bloodborne a PlayStation 4 eddigi legjobb exkluzívja. A From Software nemcsak az akció-szerepjátékok műfaján tudott újítani, de egy olyan játékélményt rakott le elém, amilyenhez foghatót hosszú évek óta nem láttam, és amiről egészen eddig nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott. Ötven csodálatosan idegesítő, felkavaróan kielégítő és szokatlanul küzdelmes óra van mögöttem - és legalább ugyanennyi még előttem -, ami amellett, hogy alázatra nevelt, újra megtanította nekem, hogy milyen érzés egy videojátékban a sikerélmény.
Dark Souls for Dummies
Igen, a Bloodborne nem egy egyszerű játék. Legalábbis nehezebb, mint bármi, amivel mostanában találkozhattunk. Az avatatlan szemnek - tehát az enyémnek - első körben egy átláthatatlan káosznak tűnik az egész, de pár óra játék után egy tökéletesen koreografált rémálommá áll össze, ami úgy szippant magába, hogy észre sem veszed. Az első lépések is csak azért döcögősebbek egy kicsit, mert ha Miyazaki egyik korábbi alkotásától sem kaptál még egy atyai tockost, akkor lényegében újra kell tanulnod játszani és gyorsan hozzászokni azokhoz a szokatlan megoldásokhoz, amik egyébként igazán különlegessé teszik az élményt. A játék kis egysoros tutorialokban ugyan elmagyarázza az alapokat, de aztán azonnal elengedi a kezed és rákényszerít, hogy magadtól jöjj rá a többire. A Bloodborne viszont kicsit olyan, mint az Acéllövedék kiképzőtisztje: három centiről üvölt az arcodba, ha valamit rosszul csinálsz és kegyetlenül megbüntet, ami miatt nyilván gyűlölni fogod, de az biztos, hogy mindig ragyogni fog a csizmád.
Nincs szó igazságtalan nehézségről sem, a Bloodborne hagyja, sőt, bátorít rá, hogy kijátsszad a rendszereit. Csak ehhez előbb meg kell értened őket. Ahhoz pedig kitartás kell. Sok. Viszont azt megígérem neked, hogy ha sikerül elkapnod a fonalat, ráérezni a Bloodborne különleges ütemére, akkor a játék busásan megjutalmaz az igyekezetedért. Nem tudom mikor éreztem utoljára őszinte örömet és valódi sikerélményt egy főellenség megölése után, de az biztos, hogy nem mostanában. Amikor a Bloodborne-ban öt óra szenvedés után sikerült leölnöm az első boss-t, a Cleric Beastet, a magasba emeltem a kontrollert és diadalittasan üvöltöttem. Azt éreztem, hogy minden sokszor összecsomózott idegszál megérte. Julcsi ezt hajnali 2-kor máshogy látta.
Mintha csak a haláltáncot yharnam
Pedig amikor az első lepkefing ellenség harmadszorra alázott meg a haverjai előtt, akkor megfordult a fejemben, hogy feladom. Azért érkeztem Yharnamba és csatlakoztam be a vadászatba, hogy egy pusztító kórra ellenszert találjak, de vannak olyan pillanatok, amikor inkább hagynám a "blood healinget" a fenébe, bevernék egy aszpirint és reménykednék, hogy az is segít. A betegség a gótikus város lakosainak nagy részét megőrjítette, de természetesen előkúsztak a sötétségből a stúdió játékaira jellemző brutális méretű szörnyek is. Ahogy igazából semmit, úgy a történetet sem igyekszik a szádba rágni a Bloodorne - ha az ember elmélázik az egyik fontosabb átvezető alatt vagy továbbugrasztja az egyik kiemelt dialógot, akkor könnyű elmenni mellette. Pedig a fő történeti szál és a mellékágak is kifejezetten izgalmasak. Csak nem feltétlenül emiatt játszunk. A mellékküldetéseket legtöbbször a vadászat idejére bezárkózó yharnamiaktól kapjuk és érdemes is foglalkozni velük, mert a rajtuk keresztül szerzett tárgyak segítséget nyújthatnak egy-egy harc során, illetve akad köztük pár szívbemarkolóan beteg történet is.
Yharnamban a túlélés kulcsa a tökéletes pályaismeret. A From Software egy végtelenül összetett, többszintes várost alkotott, tele titkos átjárókkal, elrejtett kincsekkel és olyan rövidítésekkel, amik nagyban megkönnyítik a horrorisztikus városnézést. Ezeket érdemes azonnal megkeresni és megnyitni, hiszen a Bloodborne nem tradicionális - vagy éppen jó fej - checkpoint rendszert használ, úgyhogy minden egyes halálnál visszakerülünk az egyik feloldott lámpáshoz és persze visszatér az összes addig megölt ellenség is. Az utóbbi nem feltétlenül baj, hiszen a szörnyek után kapjuk a Blood Echót, a Bloodborne elsődleges fizetőeszközét, amit az új felszerelésen és a fegyvereken kívül a fejlődéshez is használnunk kell.
Azt álmodtam, hogy temető
Az első főellenség legyőzése után visszatérhetünk a Hunter's Dreambe, ami a Bloodborne egyetlen kvázi biztonságos területe, hogy a Yharnam utcáin papírvékony ingyenfragként rohangáló karakterünket egy kicsit felturbózzuk. A Blood Echót - amit mindenki konzekvensen soulnak nevez - az akkor már felébredt babánál szintlépésre költhetjük, de érdemes a sokat használt fogyóeszközökből is rendesen betárazni, illetve később a fegyvereink fejlesztése is itt zajlik. A karakterfejlődést leegyszerűsítette a From, nincs túl sok variációs lehetőség, ráadásul a statisztikáinkat kicsit megdobó ruhákból sincs nagy választék. Ez nyilván lényegesen egyértelműbbé teszi a fejlődési rendszert, de ugyanakkor nem hagy elég teret a karakterünk testreszabásának.
A Hunter's Dream lényegében egy Hub, ahonnan a játék világában feloldott lámpásokhoz utazhatunk, illetve innen érhetjük el a Chalice Dungeonöket, a véletlenszerűen generált, jóféle' loottal telepakolt területeket is. Érdemes gyakran visszatérni és elkölteni az echókat, mert sok más játékkal ellentétben a Bloodborne-ban még a nehezen összekapart XP-t is elveszthetjük, ha egy pillanatra nem figyelünk oda. Ha meghalunk, akkor a játék elveszi az összes addig gyűjtött echót, amit csak úgy szerezhetünk vissza, ha újra végigszenvedjük magunkat ugyanazon az úton és megöljük azt, aki felelős a halálunkért.
Páholyjegy a szörnybalettre
Márpedig Yharnamban nincs sok barát. A város legtöbb lakosáról lerí, hogy nem pacsizni akar, de még azok is csak ritkán jó szándékúak, akik nem rontanak ránk azonnal egy túlméretezett pallossal. Később jó eséllyel azért megteszik. A Bloodborne világa tele van végtelenül agresszív hatalmas fenevadakkal, puskás, kardos és baltás bolondokkal, farkasemberekkel és körülírhatatlan szörnyekkel, akik méretüktől függetlenül három másodperc alatt képesek kivéreztetni, ha benézünk egy mozdulatot vagy elmérünk egy suhintást.
A harcrendszer még azok számára is szokatlan lesz, akik Rock Band dobbal vitték végig a teljes Souls-sorozatot, mert a kardos-pajzsos passzívabb játékmenet helyett a Bloodorne-ban az offenzív játékstílus a célravezetőbb. Egy fapajzsot ugyan kapunk valamikor a játék elején, de azt inkább csak amolyan eltéveszthetetlen gúnnyal tolják az orrunk alá. A játék elején három különböző fegyverből válogathatunk, amik közül kiválaszthatjuk a játékstílusunknak legmegfelelőbbet, attól függően, hogy gyorsaságot szeretnénk feláldozni a sebzés oltárán, vagy fordítva.
A másik kezünkben eleinte egy pisztoly van, amit elsődlegesen nem sebzésre érdemes használni, hanem az ellenfelek stunnolására, amivel megágyazunk egy brutális támadásnak, az úgynevezett Visceral Attacknek. Ezt a rendszert ajánlatos már az elején kitanulni, mert csak úgy kényszeríthetjük térdre az adott ellenséget, ha a támadási animációját jókor megszakítva lövünk az arcába. Minden fegyvernek két állása van, a másodlagos formájában általában kétkezessé változik és a hatótávolsága vagy sebzése nő; az én fejszémet például meg lehet hosszabbítani, ami tökéletes volt, ha nem akartam közelebb menni valakihez. Márpedig azt ritkán akartam.
A Bloodborne azt szeretné, ha agresszívak lennénk. Sőt, általában rákényszerít erre. Amikor megsérülünk, egy rövid ideig van esélyünk visszaszerezni az elvesztett élet egy részét, de csak ha azonnal válaszolunk és viszonozzuk a sebzést. Ezzel a módszerrel rengeteg potit spórolhatunk, ami később megmentheti az életünket. Minden ellenségtípusnak megvannak a gyenge pontjai, amiket kihasználhatunk, de alapvetően a folyamatos mozgás, a tökéletesen időzített parryk és a stamina ügyes beosztása jelentik a megváltást.
Akiért a harang szól
Vannak viszont olyan pillanatok, amikor az ember már fejben fogalmazgatja a hirdetést, hogy "tévébe ágyazott alig használt kontroller és Bloodborne ingyen elvihető", mert negyedszerre sem sikerült megölni az egyik pálya főellenségét. Ilyenkor vagy szembejön egy pont jó helyen felejtett "Don't Give Up" üzenet, ami új reményt ad vagy az érdemtelenül elszenvedett sérelmektől megtört szívű játékos feláldoz egy Insightot, megkongatja a harangot és behívja "ILoveBigBoobs97"-et, aki segít neki begyalázni a gonoszt. Sajnos gyakran nagyon sokat várni, hogy valakivel összedobjon a rendszer, a töltési időkkel együtt, jelenleg ezen is dolgozik a From. A Bloodborne többjátékos módja nem egy sokat reklámozott, de annál fontosabb és szórakoztatóbb része az élménynek. Ezalatt nemcsak azt értem, hogy egy-egy főellenség hatványozottan könnyebben legyűrhető, ha többen vagyunk. A többi Yharnmanban szaladgáló játékos tudtán kívül is rengeteg tesz hozzá a játékunkhoz. A városban hátrahagyott, előre megírt szövegekből néha zseniális kreativitással összeollózott üzenetek gyakran utat mutatnak, figyelmeztetnek a veszélyre, vagy egész egyszerűen átvernek a palánkon és megpróbálnak megöletni. Néha reményt ad egy másik játékos szellemképe, ahogy ugyanazon a területen sikert arat, máskor pedig egy demotiváló haláltusát izgulhatsz végig.
Akarva-akaratlanul a többi játékos is szerves részét képezi az élménynek és nem érdemes kimaradni belőle, még ha ezzel meg is nyitjuk az utat azok az emberek előtt, akik a 120-as karakterükkel betörnek a játékodba és bedarálnak.
A Bloodborne-ban mindenért meg kell szenvedni, de mindenért érdemes. Ennyi órányi játék után csak két dologban vagyok teljesen biztos: először is, hogy a fantasztikus hangulat, a rengeteg titok és a kihívás miatt indokolatlanul széles mosollyal fogok belekezdeni a New Games Plus-ba, másodszor pedig, hogy Hidetaka Miyazaki agyában magzatpózba kuporodva sírnék, hogy engedjenek ki innen. Ez a japán úriember egy könyörtelen zseni, akinek most éppen nagyon utálok hálás lenni. Természetesen nem tökéletes a játék, vannak kisebb-nagyobb bugok és kihasználható glitch-ek, de ezek alig vonnak le valamit az élményből. Ráadásul folyamatosan érkeznek a patch-ek is, úgyhogy ha mostanában szálltok be a vadászatba, akkor jó eséllyel már nem is találkozhattok hasonlóval. A Bloodborne a From Software korábbi címein edződött játékosoknak is tartogat izgalmas meglepetéseket, de a tudatosan leegyszerűsített játékmechanizmusok miatt, egyfajta casual Dark Souls-ként minden olyan PlayStation 4 tulajdonosnak kötelező darab, aki nem riad vissza a kihívásoktól.
Most pedig ti jöttök. Nektek hogy tetszik a Bloodborne?
