Bezár az Irrational Games – tudjuk ezt már egy ideje, de még mindig nem sikerült feldolgozni a hírt. Pláne így, hogy utolsó munkájuk, a Burial at Sea – Episode Two remekül sikerült, méltó előzménye-folytatása-lezárása a BioShock sorozatnak. A történet ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt: Elizabeth és Booker… nagyjából ennyit mondhatok el, ha spoilerek nélkül szeretnék írni róla, és mivel így is teszek, legyen elég annyi, hogy nemcsak jó pár ütős csavarra számíthatunk, hanem több régi ismerős is visszatér: Suchong doki, Atlas, Andrew Ryan és a Lutece ikrek. A Burial at Sea legvégére pedig minden szál összefut, így a klasszikus BioShock teljes egészet alkot az Infinite-tel.
Lopakodó Liz
Mivel ezúttal Elizabethet irányítjuk, nagy kérdés volt, hogyan változik a játékmechanika. Szerencsére a fejlesztők remekül vették az akadályt: nemcsak az következik logikusan, Liz miért nem használhatja különleges képességeit, de azt is sikerült megoldani, hogy az új, lopakodós stílus ne üssön el az eddigi játékmenettől, sőt, beleolvadjon abba. Feladatunk nem öldöklésből áll, helyette a lopakodás, az ellenfelek kijátszása és leütése, akarom mondani elaltatása a lényeg.
Ebben lesz segítségünkre egy új fegyver, a nyílpuska, ami háromféle lövedékkel rendelkezik: sima altató nyilakkal, gázzal töltött nyilakkal (több ellenfelet is ki tud ütni egyszerre) és riasztólövedékkel, aminek éles hangjára mindenki felfigyel, így könnyedén tőrbe csalhatjuk a mit sem sejtő ellenfeleket. Persze nem maradunk halálos eszközök nélkül sem: visszatér a pisztoly, a shotgun és az előző részben debütált, Radar Range nevű lézerfegyver is. Bevallom, ezek közül egyiket sem használtam, mivel nemcsak a nyílpuska, hanem az Air Grabber is rendelkezésre állt a kegyesebb megoldáshoz. Sőt, ha valaki 1998 módban indítja el a játékot, akkor kifejezetten az a feladata, hogy ölés nélkül teljesítse a pályákat – nekem sikerült.
Kukkoló Tomi
A lopakodást erősítik az új lehetőségek: szellőzőkben sunnyoghatunk, magaslati pontokra kapaszkodhatunk fel, hogy onnan vegyük szemügyre a terepet – tisztára mint Batman az Arkham játékokban. Persze nem árt óvatosnak lennünk: üvegszilánkokra és pocsolyába lépve nem kívánt zajt csapunk, amire felfigyelnek a Szabdalók. További újítás a lakatok kinyitása: megfelelő számú tolvajkulcs összegyűjtése után nekünk kell megbütykölni a zárakat, interaktív sematikus tervrajzokat szemlélve. Vigyázzunk azonban: míg a kék retesz kioldásáért riasztólövedéket kapunk, addig a piros beindítja azt, hogy felhívja ránk a figyelmet.
Egy új plazmiddal is gazdagodunk „Peeping Tom” (Kukkoló Tomi) néven. Lényege, hogy aktiválásakor átláthatunk a falakon, valamint láthatatlanná is válhatunk, megmozduláskor viszont oda a varázs. Arra mindenesetre jól használható, hogy felmérjük vele környezetünket, lássuk az ellenfelek mozgását. Apropó ellenfelek: egy központi pályarészen fel-alá flangál egy Big Daddy, akit megölni ugyan nem tudunk, de a Possession bűbáj hatására remek szolgálatot tehet nekünk.
Elégedett Dudu
A grafikára és a hangokra eddig sem volt panasz, ha BioShock játékról volt szó – most sem lesz. A látvány, a zene, az effektek, egyszóval minden a helyén van, a szinkronszínészek pedig ismét kitettek magukért. Egy dolgot sajnálok: a Burial at Sea-t nem lett volna szabad két részre szabdalni (értitek), egyben kellett volna kiadni, mivel úgy sokkal nagyobbat üt. A lényeg viszont az, hogy Ken Levine és az Irrational Games méltóképp zárta le a sorozatot, melyre sokáig emlékezni fogunk még.
