Bizonyára mindannyian találkoztatok már azzal a jelenséggel, hogy a korábban ezerszer élvezettel hallgatott dal az ezeregyedik alkalommal már nem ugyanazokat az érzelmi húrokat pendíti meg legbelül, túl sok volt belőle. Valami hasonlót érzek az Assassin’s Creed sorozat kapcsán, melyet viszonylag későn fedeztem fel magamnak, de legalább annyira értékeltem és szerettem, mintha kezdettől fogva figyelemmel kísértem volna a sorsát. Évente egy epizódot még épphogy be tudott fogadni a gyomrom, sőt már-már gyermeki kíváncsisággal vártam, milyen helyszíneket kereshetünk fel, és mely történelmi korszakba kukkanthatunk bele legközelebb. Aztán úgy másfél éve a Ubisoft ipari szivattyúval kezdte el fejni legértékesebb tehenét, ami törvényszerűen minőségromláshoz vezetett. Ez a tendencia folytatódni látszik, hiszen a PC-re késve kiadott Assassin’s Creed Rogue-ot a három epizódra szabdalt Assassin’s Creed Chronicles, valamint az év vége felé esedékes Assassin’s Creed Syndicate követi.
Perzsia hercegnője menni Kína
Noha mindig is zavart, ha az indokoltnál több réteg bőrt hántottak le arról a bizonyos rókáról, nem tagadom, hogy némi izgatottságot is éreztem a Chronicles leleplezésekor. Gondolataim máris évtizedeket száguldottak vissza emlékeim sugárútján, hogy végül a nagy becsben tartott Prince of Persia számára kialakított pihenőnél állapodjanak meg. Oldalnézet, két és fél dimenziós kivitelezésben, platformerelemekkel, kardforgató főszereplővel? Ennyi bőven elég arra, hogy téves következtetést vonjon le az ember. Sajnos – mint az utóbb kiderült – a rokoninak vélt vonások legtöbbje csak első ránézésre mutat hasonlóságot, a felszínt megkapargatva teljesen eltérő játékmechanizmusokra bukkanunk, így az élmény is kizárólag másféle lehet.
Ettől függetlenül a helyszín- és korszakválasztás bizakodásra adott okot, hiszen a 16. század első harmadában már megjelentek az első repedések a Ming dinasztia megingathatatlannak hitt felépítményén. A Nagy Fal gyenge pontjai után puhatolódzó mongolok északról, a kereszténységet terjesztő portugálok délről gyengítették a császár hatalmát. Igazán kár, hogy a történelmi hátteret inkább csak díszletként használták a fejlesztők, és nem érezzük azt, hogy sorsfordító események részesei lennénk.
Ehelyett Shao Jun, a kínai assassin testvériség megmaradt túlélőjének bosszúhadjáratába keveredünk, amely a császárságot idegen hatalmaknak kiszolgáltató templomosok ellen irányul. A cselekmény – amelyben még egy ősi ereklyének is helyet szorítottak – kiábrándítóan sablonos, minden fordulata előrelátható, és a karakterek sem igazán tesznek semmit annak érdekében, hogy egy kicsit is érdekeljenek bennünket a történések. Shao Jun, aki máris elnyerte a széria legjellegtelenebb, legunalmasabb hősének dicstelen címét, tökéletesen érdektelen partnerre lelt a Tigrisek (nem összekeverendőek a PlayIT citromdíjas videóján látott, tánctanárnál is megfordult nagymacskákkal) minden karizmát nélkülöző vezetője, Zhang Yong személyében. Kettejük drámainak szánt párbeszédeit olyan unott hangon olvassák fel a szinkronszínészek, amihez foghatóval utoljára a magyar Imperium Galacticában találkoztam.
Kínai ujjszorító
Tekintve, hogy a sztori aligha képes elvinni a hátán ezt az alkotást, más erények után kell kutakodnunk. Ilyen lehetne példának okáért a Mark of the Ninjára emlékeztető játékmenet, amelybe igyekeztek az AC széria lehető legtöbb jellemvonását belepréselni a Climax srácai. Ennek következtében a pályák szegmenseit háromféleképpen teljesíthetjük. Megpróbálhatunk túljárni az őrök eszén, és úgy elhaladni mellettük, hogy ne keltsünk nagyobb feltűnést a tavaszi szellőnél, de akár rajtuk is üthetünk, amikor épp nem számítanak ránk. Ha pedig minden kötél szakad, rántsunk kardot, aztán nézzük meg, meddig leszünk képesek életben maradni.
A korábbi részekkel ellentétben a Chronicles: China a lopakodást helyezi előtérbe, még a karakterfejlődést is ettől teszi függővé. Játékstílusunk eredményeképp pályaszakaszonként értékeli teljesítményünket a rendszer, és három kategóriában (árnyék, orgyilkos, harcos) oszt ki nekünk arany, ezüst vagy bronz osztályzatot. Ha az első két kategória valamelyikében kötünk ki, jellemzően több pontot kapunk, és jobb eséllyel indulunk az aktuális pálya teljesítése során elnyerhető fejlesztésekért (több életerő, gyorsabb kötélmászás stb.), amelyek jelentősen megkönnyítik életünket a későbbiekben.
Az ügyesen megtervezett, többrétegű pályák felépítése is arról árulkodik, hogy itt most elsősorban a lopakodást preferáló játékosoknak osztottak lapot. Számtalan beugró, oszlop, nyitva felejtett ajtó vagy függöny díszíti a közönséges várbörtöntől Makaó kikötőjén és a Nagy Falon át a Tiltott Városig terjedő helyszíneket, amelyek kiváló rejtekhelyül szolgálhatnak. A legtöbb őr ki sem szúrná az árnyak mélyén lapuló Shao Junt, ám azok, amelyek lampiont hordoznak magukkal, már gondot okozhatnak a sunyító játékosnak. Egyébként is figyelnie kell arra, hogy épp milyen felület ropog a csizmája talpa alatt, vagy belelóg-e a könyöke a posztjáról a világ minden pénzéért el nem mozduló strázsa meglehetősen korlátozott látószögébe. Ilyenkor különféle elterelő műveletekhez folyamodhatunk: füttyentéssel magunkhoz csalogatjuk, zajkeltő dobónyíllal elküldhetjük az ellenkező irányba, míg a petárdával néhány szívdobbanásnyi időre megbéníthatjuk célpontunkat; a dobókéseket tartogassuk inkább a továbbhaladáshoz szükséges pályaelemeket rögzítő kötelek elnyisszantására, mert egyáltalán nem bizonyultak hatásos fegyvernek.
Elméletben tehát az eszközök garmada, valamint a horizontális, vertikális, sőt időnként még térbeli alternatív útvonalakat is magában foglaló pályadizájn felhőtlen szórakozást nyújthatna. Csakhogy ennek gátat vet a sokszor furán viselkedő MI, valamint az irányítás, melynek legnagyobb problémája, hogy hajlamos szabadon értelmezni az inputot. Nem volt szerencsés ötlet az Assassin’s Creedek szituációérzékeny vezérlését ráerőltetni a Chroniclesre, mert számtalan kínos szituációhoz vezet, amikor hősnőnk nem azt csinálja, amit mi szeretnénk. Egy ilyen jellegű játékban márpedig kulcsfontosságú a precíz irányítás. Ami pedig az MI-t illeti, annak ellenére, hogy a játék vizuális jelzésekkel adja tudtunkra, meddig is terjednek érzékelésük határai, nem egy alkalommal előfordult, hogy az őrök figyelmen kívül hagyták ezeket. Márpedig ha útvonaluk alapos tanulmányozása és a tökéletes időzítés mellett ugyanabban a szituációban hol észreveszik a játékost, hol nem, akkor bizony valami nem kerek.
Végezetül a harcrendszer tette fel a koronát nagyjából négy-öt óráig tartó megpróbáltatásaimra. Nem az bosszantott, hogy Shao Jun még csúcsra fejlesztve sem visel el két-három találatnál többet, hanem hogy a különféle fogásokat ugyanúgy fokozatosan, pályáról pályára haladva sajátította el, mint a csetepatén kívül használt trükkjeit. A hárítást megnehezíti, hogy a dedikált gomb lenyomása mellett a legjobb pillanatban kell a megfelelő irányba tolni az analóg kart. Ilyen bénán megvalósított ellentámadást pedig még egyetlen játékban sem láttam. A hárítást követően Shao Jun kirúg oldalra, amivel nem okoz ellenlábasának semmilyen sérülést, de cserébe kardtávolságon kívülre taszítja. Érthetetlen.
Mindig van remény
A vízfestéstechnikával képernyőre álmodott látvány, valamint a széria hagyományainak megfelelően csodálatos, játékon kívül is szívesen hallgatott dallamok, továbbá a nyitott játékvilág hiányát gyorsan enyhítő remek pályadizájn és az izgalmas menekülős részek miatt úgy vélem - ha nem is túlzottan valószínű -, hogy még akár javuló tendenciát is mutathatnak majd a későbbi epizódok. A Ubisoft egyelőre nem leplezte le a megjelenés várható időpontját, ezért a teljes joggal kritikus sajtóvisszhang és legfőképp a vásárlók visszajelzései alapján még talán javítanak a kifogásolt játékmechanizmusokon, és akkor mi is magasabb pontszámmal jutalmazhatjuk a fejlesztők igyekezetét.
