Egyszerű, ugyanakkor stílusosan kegyetlen – korábbi főhősünk, Edward Kenway fekete bőrű ex-kormányosa, Adéwalé egy hatalmas macsétával kaszabolja végig a Karib-tenger partvidékeit, nyomában nem hagyva mást, csak felszabadított rabszolgákat és a szabadság eszményét.
Ez a már-már képregénybe illő, jó szándékkal és kellő igazságérzettel megáldott, rabszolgából először kalózzá, majd pedig később orgyilkossá avanzsált férfi újraértelmezi az assassin rend értékeit, és egy „A templomosok még várhatnak, előbb meg kell mentenem ezt a sanyarú sorsú rabszolgalányt!” felkiáltással nyitja a játék történetét. Ez aztán odáig fajul, hogy az előző játékoktól és DLC-ktől elszakadva ennek az új résznek végül semmi köze sem lesz a templomosokhoz, ami persze nem rossz, sőt egyenesen üdítő dolog a szériára nézve.
Természetesen nem csak ez a cselekményvezetés hoz újdonságot a közel tíz órányi kiegészítőben, hiszen a fegyverarzenál is bővült jó néhány új darabbal, és az újfajta mellékküldetésekről sem szabad megfeledkezni.
A Karib-tenger rabszolgái
A környezetből és a történelmi háttérből adódóan az egyik legérdekesebb feladatot az adja, hogy fel kell szabadítani a francia ültetvényeken dolgozó rabszolgákat, akiket rengeteg felügyelő tart szemmel. Ezek a küldetések inkább osonósak, az őröket el kell csalni a posztjaikról, és módszeresen, észrevétel nélkül kivégezni, különben nyílt harc alakul ki, és sok ártatlan ember is életét vesztheti, ami az etikai okokon kívül azért is rossz nekünk, mert a felszabadított rabszolgák számával nő az ellenállás ereje – így a mi támogatottságunk (jutalmak, fizikai segítség a harcban stb.) is, tehát célunk a lehető legtöbb ember megőrzése. Nem érdemes tehát ajtóstul rontani az ültetvényekre.
Machete gyilkol
Szerencsénkre az újfajta fegyverek nagy segítségünkre tudnak lenni a harcokban, s bár a korábban említett macséta az eddigi kard alternatívája csupán, mégis sokkal vagányabb és nyersebb annál, szóval egyszerűen öröm használni. Edward pisztolyának megfelelője pedig egy hatalmas mordály, ami egyszerre több ellenfelet is képes mozdulatlan húskupaccá varázsolni. E kettő mellett az igazi újdonságot a petárdák jelentik, melyek elterelik az ellenfelek figyelmét.
Összességében tehát a játék tele van jó ötletekkel és érdekes koncepcióval, egy szuper főhőssel, akit (kicsit hasonlóan Ezióhoz) inkább személyes történések motiválnak, háttérbe szorítva a templomos huzavonát, ezáltal adva különleges, könnyen átérezhető hősiességet az egész játéknak. A történetet ugyan nem vitték túlzásba, nemcsak rövid, de valójában kicsit kidolgozatlan is, ráadásul lényegében nem lépünk vele se előre, se hátra, mégsem marad hiányérzet utána, mert a többi pozitívum kiválóan ellensúlyozza ezt a hiányosságot. Főleg, hogy a régi jó dolgok is – pl. mellékküldetések – mind megmaradtak, ezzel növelve egy kicsit a játékidőn. Így továbbra is lehet halászni, vadászni, kalózkodni, fosztogatni, búvárkodni, tájban gyönyörködni, elhajózni a naplementébe, ki mit szeretne.
Mindenkinek csak ajánlani tudom – akik szerették a Black Flaget, azoknak azért, akik nem, azoknak pedig talán megtetszik ez a kicsit újfajta szemlélet. Egy biztos: az eddigi legjobb DLC-t láthatjuk most megjelenni a Freedom Cry-jal.
A játék alapverziójáról lásd tesztünket a GameStar 2013/11-es számában.
