Igazán remek két nap áll mögöttem: a Ubisoft meghívására érkeztem Londonba, ahol kipróbálhattam az Avatart, és az elsők között láthattam az Assassin's Creed 2 Lineage kisfilmek első epizódját (mindenképp nézzétek meg a Lineage film galériáját). A projektről mindenképpen írunk még később, a lényeg annyi, hogy a Ubisoft nemrégiben felvásárolta a 300 digitális trükkjeiért is felelős Hybridet, és első közös munkájukként egy 36 perces kisfilmet készítettek, mely az Assassin's Creed 2 előzményeit meséli el. A főhős nem Ezio, hanem apja, Giovanni, akiről családja nem is sejtette, hogy szintén a bérgyilkosok hivatását űzte. A Lineage film négy darabban kerül majd ki a netre, az első, közel 10 perces epizód október 27-én. Higgyetek nekem, brutális - de úgyis meglátjátok majd. A trailerét már most meg lehet kukkantani:
A legfontosabb, hogy játszhattam az Assassin's Creed 2-vel, beszélgethettem a fejlesztőkkel, sőt, még Yanis Mallattal is, a Ubisoft montreali és torontói stúdiójának igazgatójával. Ezekről majd később, először is Assassin's Creed 2 élményeimet foglalnám össze dióhéjban.
Meglepetések sora
Azt hittem, nagyjából már mindent tudok az Asassin's Creed 2-ről, amit csak lehet. Ma azonban, 3-4 óra játék után rá kellett jönnöm, hogy a Ubisoft idei legnagyobb dobása még számtalan meglepetést tartogatott. Először is: a főküldetést követve (tehát nem számítva a molyolást a különféle járulékos időtöltési lehetőségekkel), a fejlesztők szerint mintegy 25 óra játékidőre lehet számítani. Ami sok! De hogy miért fontos ez annyira, hogy rögtön ezzel kezdtem? Mert az első rész sokak számára azért okozott csalódást, amiért nem volt kellőképpen változatos, hamar elfogytak a meglepetések. Nos, a ma nap legnagyobb tanulsága az volt, hogy az Assassin's Creed 2-be rengeteg időt lehet beleönteni, és még mindig marad felfedezni-, bejárni-, gyűjtögetnivaló.
Ezt a játék könyveli is: Sebastian Puél, a játék vezető designere mellémpenderült, amikor látta hogy a menüben kavargok, és megmutatta személyes kis nünükéjét: a statisztikákat. Mélyreható kimutatásokat találunk összes tevékenységünkről, jó- és rémtetteinkről, tulajdonainkról, hírnevünkről, szövetségeseinkről és ellenségeinkről... Mindenről. Sebastian némi szabadkozással a hangjában jegyezte meg, hogy rajong a statisztikákért. Nem baj, ez is csak azt jelzi, hogy van mit mérni, mert van mit csinálni.
Az én házam, az én városom
Az egyik legizgalmasabb „saját" városkánk, illetve monteriggio-i villánk. Hamar kiderül, hogy hősünk, Ezio nem maradt örökség nélkül, és egy (kezdetben) meglehetősen lepukkant birtokot kap. Nos, ide aztán dézsaszám lehet önteni a pénzt: ahogy renováljuk a különféle létesítményeket, javul a város kinézete, de emelkedik összértéke is - és mivel itt minden a mi fennhatóságunk alá tartozik, a családi kincstárba csordogáló zseton is egyre több lesz. Sőt: minél több pénzt ölünk a helybe, annál nagyobb kedvezménnyel vásárolhatunk Monteriggio boltjaiban, ruhát, fegyvert, gyógyszert, festményeket. .. Mondom, lesz itt mibe ölni az időt. Bármilyen fegyver, amit akármikor megvásároltunk a játék folyamán, itt megtalálható lesz, úgyhogy akármikor leemelhetjük a polcról. Gyűlnek a „titkos helyszínek" végén szerzett trófeáink is, melyekből ha mind a hatot összeszedjük, a játék legtutibb páncélja lesz jutalmunk. (A különféle páncélok jelentősége egyébként annyi, hogy a jobb modellek nagyobb HP-bónuszt adnak.) A „titkos helyszínek" egyébként a játék sandbox jellegétől élesen elütő, inkább Prince of Persia-szerű kötött pályákat jelentenek, melyek pörgösek, tömve vannak ügyességi és akciórészekkel, és önmagukban is különálló kis „mini játék" élményt adnak. A játékban hat ilyen helyszín lesz (legalábbis kezdetben, DLC-ként például kaphatunk majd még hasonlókat) melyek közül az egyiket végig is küzdöttem. Nos, valóban érezhető a Prince of Persia-hatás, annak minden előnyével (nagyon hangulatos, nagyon átgondolt ügyességi puzzle-k) és hátrányával (végtelen számú megalázó lezuhanás a semmibe) együtt.
Napi jó- és rosszcselekedetek
A városok szabadon bejárhatók és a fő küldetéslánc mellett számtalan mellékes munkát vállalhatunk: botcsinálta párkapcsolati terapeutaként szomorú hölgyek csalfa férjeit verhetjük laposra, bizalmas dokumentumokat szállíthatunk A pontból B-be, de még versenyezhetünk is, eleinte gyalogosan, később akár lóháton... és így tovább. Közben persze bonyolódik a történet, a jelenben, Desmond idejében és Ezioéban egyaránt. Ami pedig a történetet illeti: az Assassin's Creed 2-ben sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy meg is tud majd nevettetni. Pedig így van, a történetvezetés kiváló, a párbeszédek remekül vannak felépítve, és az apró poénok remekül színesítik az atmoszférát - vagy épp ellenpontozzák a keserű drámát. Mert az is akad, bőven.
Eztöld-eztöld-eztöld
Még egy szó, az irányításról: a fejlesztők a folytatásban érezhetően nagyot akartak csavarni az első rész sokat bántott „egygombos" harcrendszerén, pedig ez már akkor sem volt igazságos. Tény, hogy a Batman: Arkham Asylumban is visszaköszönő, ritmusra és nem agyatlan nyomkodásra épülő harc most is visszatér, de rengeteg variációs lehetőség van, rengeteg speciális mozdulat, melyek egy részét folyamatosan kapjuk, másokat pedig megvehetünk magunknak. Aztán itt van a remek lehetőség, hogy ellenfeleink kezéből kicsavarjuk a fegyvert, és azzal aprítsuk fel őket: mit mondjak, felemelő érzés. Összhatásában egy kicsit bonyolultabb lett a rendszer, és kell egy kis idő, mire ráérzünk, de ha már belejött az ember, gyönyörűen koreografált, folyamatos mozdulatsorokból felépülő vérontásokat lehet produkálni.
Na? Na? De milyen?
Tudnám még folytatni (majd a novemberi GameStarban), de most legyen elég csak ennyi: az Assassin's Creed 2 tökéletesen megfelel a felpörgetett hisztériának, sőt, még túl is mutat azokon. Én a magam részéről biztos voltam benne, hogy remek játék lesz, és még így is felülmúlta várakozásaimat. Nagyon nehéz helyzetben leszünk, amikor az év játékát kell majd kiválasztanunk! A kérdés már csak az, hogy melyik évről beszélünk, mert néhány hónappal elcsúsztatták a PC-s megjelenést.
