Van egy elméletem, és nem vagyok rest meg is osztani veletek. Ahogy Nietzsche is írta, „wer gegen Monster kämpft, muss achtgeben, nicht selbst zum Monster zu werden". Hm, milyen igaz, ugye? Ja, azt jelenti, hogy aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék (ami egyébként mindannyiunknak fontos intelem, akik agresszív játékokon felnőve szikszti-csillió virtuális szörny vérét fröcsköltük már szanaszét).
Namármost, követve a derék német gondolatmenetét, aki zombis filmet néz, annak ügyelnie kéne, nehogy belőle is zombi legyen. Legalábbis agyhalott. Csakhogy! Ha lazán paradigmát váltunk és mindezt percepció-esztétikai szempontból közelítjük meg (miért is ne, buli van), akkor kimondhatjuk, hogy a zombis filmek tökéletes műélvezetéhez bizonyos fokig azonosulnunk kell utálatunk tárgyával - jelesül a zombikkal -, más szóval némiképp agyhalottnak kell lenni magunknak is. Na ez az én elméletem, ami az enyém, nem egy nagy elmélet, de idevág.
Egyébként nem csak az időt húzom, ezzel már el is kezdtem a filmkritika lényegi részét: a Zombielandet ugyanis attól függően tudnám sárba gyalázni, legyintéssel elintézni vagy az egekig magasztalni, hogy milyen lábbal keltem - mégis, mivel a legkisebb provokációra is boldogan kapcsolom ki az agyamat másfél-két órára, azt hiszem, olyan nézője voltam a filmnek, amilyet a készítői megálmodtak neki. Az első néhány perc után már meg voltam véve, és mire a főcím is lepörgött (a lassított mozgással életre-élőholtra keltett csodás zombis zsánerképek, háttérben a Metallica nevű tánczenekar For Whom the Bell Tolls című örökzöld nótájával), már tudtam, hogy ez az én filmem.
Olyasmi ez, mint a Left 4 Dead: még BZ is, aki alapvetően vevő a delikát dolgokra, értetlenül állt a tény előtt, hogy miért vagyunk oda egy olyan játékért, amiben csak annyi a truváj, hogy ölni kell a zombikat számolatlanul. De egy zombis játékban mi más lehet a cél? Ugyanígy itt a Zombieland, két dolgot tud csak: zombikat ölnek benne igen látványosan - és vicces. Se rejtett mondanivaló, se tanulság, se semmi. Ha más nem, Woody Harrelson jelenléte elviszi a hátán a filmet (illetve egy másik kiváló színész röpke, ám annál emlékezetesebb vendégszereplése - akit inkább nem neveznék nevén, legyen csak meglepetés). Szóval ő itt a vasmacsó (persze csak annyira, mint Woody Harrelson úgy általában), illetve van még mellette egy félszeg srác, aki menet közben túlélési tippeket ad mindannyiunk okulására. És hogy négyen legyenek, mint a Left 4 Deadben, csapódik a bandához két lány is, egy vagány nagylány, meg egy vagány kiscsaj. Nagyjából ennyi.
Még nevük nincs (illetve annak a városnak a nevén szólítják egymást, ahova el szeretnének jutni), a lényeg úgyis az, hogy csak jönnek és jönnek a zombik, és túl kellene élni ezt az egészet. Nem tudjuk, hogy mi okozta az egész malőrt (már a film első kockáin látszik, hogy az egész bolygó csúnyán belebuccolhatott valamibe), és nem tudjuk, hogy van-e értelme az egésznek, mármint van-e esély a túlélésre, de a hátrahagyottaknak nincs sok választása, menni kell előre, akármekkora is körülöttünk a szarság. De jaj, oda az elméletem, mert lám, mégis van itt tanulság.
5/5
Agyatlanul jó!
