Ping! Ezt hallod, amikor az utolsó töltényedet is kilőtted, és a lövedék ahelyett, hogy gondos célzást követően a homlokcsonton behatolva a másodperc törtrészével később a falcsontot átszakítva némi halott agyvelő kíséretében távozott volna, ártalmatlanul lepattan a csosszanó léptekkel közeledő, néhai Wehrmacht-katona fényesre suvickolt sisakjáról. Nem sokkal később pedig töltheted is vissza a legutóbbi mentett állást, mert a nemzetiszocialista horda nem nyugszik, és a Führer is folyton kiszökik a temetőből galibát keverni.
Er ist wieder da
Manapság, amikor a csillagot is lehazudják a gyanútlan vásárlónak a kiadók marketingesei, felüdülést jelent egy olyan alkotással találkozni, amelyik nem próbál meg többnek látszani annál, ami. A Sniper Elite nyomdokában lépkedő Nazi Zombie Army 2013 folyamán megjelent első két epizódjában nem egyéb volt a feladatunk, mint egy alibi történet keretében halomra lőni zombik százait. Mit százait? Ezreit! És tényleg csak erről szólt a móka; sorra teljesítettük a lineáris pályaszakaszokat, telepumpáltuk ólommal az utunkba keveredő kriptaszökevényeket, majd haladtunk tovább a következő ellenőrzőpontig. Mindig a legjobb pillanatban futottunk bele egy safehouse-ba, amikor már épp fogytán volt a lőszer, és utolsó mentsvárként acélbetétes surranóval rugdostuk a rosszcsontokat.
Feltankoltunk skulóból, gránátból és egyéb robbanószerekből, esetleg lecseréltük a fegyvereinket, aztán folytatódott a mészárlás, ami azért előbb-utóbb unalomba fulladt. Azoknak a szerencsés játékosoknak viszont, akik rá tudtak beszélni pár cimborát a vásárlásra, fergeteges élményben volt részük anélkül, hogy kiszolgáltatták volna magukat idegenek kénye-kedvére. Márpedig egy összeszokott csapat túlélési esélyei többszörösen felülmúlják az egymással nem kommunikáló, négy különböző irányba tartó, a padlót fogott bajtársat magára hagyó alkalmi ismerősökét.
Genau zwischen die Augen
A Zombie Army Trilogy a két régi kampány mellé egy harmadikat is a csomagba préselt, amely minden tekintetben jobb azoknál. A tökéletesen lineáris, sokszor láthatatlan falakkal lezárt pályák helyét nyitottabb, több stratégiai lehetőséget rejtő mapek vették át. Egy ponton például négyen fedeztük egymást rögzített MG42-esekkel, mintegy felkészülésként a vadonatúj hordamódra. Az eddig nem látott díszletek (például Hitler kastélya) közé változatosságot nyújtó ellenfelek tartoznak, talpig páncélba bújt rohadékok, Bőrpofaként hadonászó láncfűrészes melákok, tűzgyújtó és idéző élőhalottak. E kiadás kellemes hozadékaként végre nemcsak fejek loccsannak szét érett dinnye módjára (kár, hogy nem a Sniper Elite 3 kill camjét használták), hanem karok és lábak is hátramaradnak egy-egy szerencsésebb találatot követően. A veszett fókaként közlekedő, lábatlan náci elég mókás látványt nyújt a maga morbid módján. Ezzel együtt a régi kampányokra is kiterjedő grafikai tupír kevés az üdvösséghez, nem kényezteti úgy a szemet, ahogy azt 2015-ben elvárnánk.
A horrorfilmes hangulat és az opcionális filmhíradós filter valamennyire menti a helyzetet, de arra nem szolgál elfogadható magyarázattal, hogy mégis miért nem sikerült sem az Xbox One-ból, sem a PlayStation 4-ből stabil 30 fps-t kisajtolni. Ezen a generáción még nem tapasztaltam a játékban látott screen tearinghez foghatót. Igazán kár ezért, mert a kb. 12-15 órásra rúgó kampány társaságban roppant élvezetes, a horda módhoz külön pályákat készítettek ahelyett, hogy a meglévőket újrahasznosították volna (nagy-nagy piros pont jár ezért), már a kezdéskor elérhető a pályák mindegyike, és a nehézségi szinten túl az egy főre jutó zombik számát is felsrófolhatjuk. Ráadásul olyan kreatív megoldásokra is futotta, mint a hosszabb tétlenség után a játékost rémisztő suttogással folytatásra bátorító Dual Shock 4 kontroller.
