Többször olvastam a neten, hogy a Relic legújabb akciójátéka mennyire arcátlanul másolja a Gears of War és a Halo univerzum legsikeresebb motívumait. Na, itt álljunk meg, kérem szépen, hátrébb az agarakkal, ahogy a művelt gamer mondaná. Miről is beszélünk itt? A Warhammer 40K világa már 1987 óta nyújt szórakozást több millió megszállott részére, az előbb említett játékok pedig alig pár éve jelentek meg (na jó, a Halo idén már tinédzserkorú lett), szóval ha már koppintásról beszélünk, akkor inkább fordított a helyzet. Fogadni mernék, hogy Cliff Bleszinski és a Halo-fejlesztők gyerekkoruk nagy részében kézzel festett ork- és űrgárdistaminiatűröket tologattak a terepasztalon iskola után, és arról ábrándoztak, hogy milyen menő lenne hasonló játékokat tolni a Commodore 64-es otthoni gépükön.
A Relic Entertainment csapata nem újonc a Warhammer 40K világában (Warhammer 40K: Dawn of War), kifejezetten jó a stratégiákban (Company of Heroes, Homeworld), viszont meglehetősen kevés tapasztalata van az akciójátékok terén (most tekintsünk el a közepesen gyenge próbálkozásnak elkönyvelt xboxos The Outfittről). Éppen ezért mindenki nagy reményeket fűzött a játék megjelenéséhez, hiszen a warhammeres Dawn of War kiemelkedően nagy cím volt abban az időben, így egy hasonlóan izgalmas és forradalmi akciójáték jót tett volna a megújulásra váró műfajnak.
1 2 3 4 I love the Marine Corps
Erre a forradalomra azonban még várni kell. A Space Marines tisztességesen összerakott játék lett, viszont semmi olyannal nem tudott előrukkolni, ami alapjaiban rengette volna meg ezt a műfajt. Kezdjük mindjárt a grafikával, ami bár nagyon kellemes lett, de egyáltalán nem lehet forradalminak nevezni. A Relic által házon belül fejlesztett Phoenix Engine felelős a grafikai megjelenítésért, ami a Space Marine-ban debütált először, de messze nem tud annyit, mint a legújabb Unreal vagy CryEngine motor. Viszont cserébe baromi gyors, még a kiszolgált négyéves konfigomon (GT8800, Athlon 3 GHz, 2 GB RAM) is szépen futott, és csak minimális kompromisszumokra kényszerültem.
A technikai újítások terén tehát nem nyűgözött le a program, viszont a játékélmény bőven kárpótolt mindenért. Egy ilyen akciójátéknak a harcrendszer adja a gerincét, amely jelen esetben képes az egész játékot megtartani. Szinte folyamatosan tolja az arcunkba az adrenalint, özönlenek az orkok (majd később a káoszlények), folyamatos a darálás, a játék első harmadában egy percet sem fogunk unatkozni. Távolsági fegyverekből meglehetősen impozáns az arzenálunk, többféle pisztoly és géppuska, gránátvető, plazmafegyver és mesterlövészpuska fogható hadra, vannak egészen használható repeszgránátjaink, sőt még a rögzített fegyverállványokról is letépheti a nehézfegyverzetet az, aki szerint nem árt egy még nagyobb puska. Az igazi izgalmakat azonban a közelharci fegyverek hozzák el – amikor egy hatalmas harci kalapáccsal a kezünkben rontunk be az ork hordák közepébe, na, azt nevezem én igazi Warhammeréletérzésnek. Ezekből a fegyverekből csak egy lehet nálunk egyszerre, de szinte minden pályán lehetőségünk lesz visszacserélni egy régebbi típusra. Ez néha kell is, mivel a hatalmas harci kalapács mellett csak a sztenderd plazmapisztolyt és a gépkarabélyt használhatjuk; amennyiben a másik két távolsági fegyvert is szeretnénk elővenni, úgy fájó szívvel ugyan, de meg kell válnunk a kalapácsunktól, és egy kevésbé hatékony kétkezes fejszét vagy a chainswordöt kell felvennünk. Lőszert és fegyvereket találhatunk bárhol a bolygón, de gyógyítani csak az ellenfelek kivégzésével tudjuk magunkat, illetve a fegyverek mellett szerepet kapott még néhány extra képesség, amivel felturbózhatjuk a támadásainkat. Az ellenfelek kivégzése viszont egészen jól néz ki: a lebénított ellenséget széttapossuk, félbevágjuk, vagy akár egy baltát is a fejébe állíthatunk, és mindezt szépen lassítva, hogy az összes véres részlet jól látható legyen. Bizony, ezért kapott a játék 17+-os besorolást.
Űrgárdisták, előre!
A történet végig izgalmas, és bár néhány elmaradhatatlan klisé (világ megmentése, önfeláldozás, árulás) megtalálható, az összkép mindenképp pozitív maradt. A főszereplő Titus űrgárdista, akinek egy Forge világot kell megmentenie (ez egy amolyan ipari bolygó, ahol hatalmas, pusztító tűzerővel ellátott Titan óriásrobotokat gyártanak), ugyanis az orkok ezt a célpontot szemelték ki maguknak: hatalmas túlerővel rohanták le a bolygót. Mindössze három ultragárdista éri el a bolygó felszínét, de ez is elegendő, hogy reményt adjon a maroknyi túlélőnek. Idővel megjelennek a káoszt szolgáló lények is, ennélfogva egy remek hármas hadszíntérnek leszünk résztvevői, ahol mindenki lő mindenkire. A játékmenet az első harmadban meglehetősen változatos, aztán sajnos ismétlődnek az események. A már említett folyamatos harc elég izgalmas tud lenni az első egy órában, de valljuk be őszintén, a vége felé már nem igazán tud lázba hozni ugyanaz az orkhorda, amit le kell kaszálnunk. Viszonylag kevés lény kapott helyet a Space Marines-ban, általában ezeket ugyanúgy kell leölnünk, nincs nagy változatosság. Nem változik a helyzet a káoszlények megérkezésével sem; időnként harmadikként beszállhatunk az orkok és a káoszimádók harcába, de sok teteje nincs a dolognak, nem kötelező kiirtani mindenkit a pálya végigjátszásához. Néhány gyenge bossharc is helyet kapott a programban, bár ezek inkább a felejthető kategóriába tartoztak, a játékvégi démon leverése pedig kimondottan a gyenge kategóriába tartozott, nem is igazán illeszkedett a játék egészéhez. Látszik, hogy a fejlesztők is érezték, hogy a végére elfáradt már a egész, fel kellett dobni valami menő bossharccal.
Kicsit kötött, de azért szeretjük
Kimondottan hiányoltam a Halo szabadságát, a Space Marines igazi csőjáték, ahol mesterséges akadályokkal terelgetik a játékosokat, még csak a szabadság illúzióját sem hagyták meg nekünk. Kis felüdülést jelentett a jetpackes rész, ahol a levegőből csaphattunk le az ellenfeleinkre. Volt még egy jópofa repülős rész is, ahol a rakétameghajtású orkkatonákat kellett leszedni a levegőből. Aztán enynyi, nincs járművezetés, nincs másik karakter, akit irányíthatunk, nincs új játékelem, csak ennyi. Ám voltaképp ez sem kevés, hiszen öt fejezeten keresztül harcolhatunk, ami körülbelül 10-15 óra végigjátszást jelent normál fokozaton. A multi részről még ennyi jót sem mondhatok: néhány sablonos pályán és unalomig ismert és ismételt játékmódon kívül nincs benne semmi megkapó, szóval aki jó multira vágyik, az inkább másfelé keresgéljen. Őszintén szólva kicsit többet vártam a Relictől, mástól ez egészen elfogadható teljesítmény lett volna, de a kanadai srácok ettől jobb játékokat szoktak készíteni.
