Régebben is éreztem már ilyet, de az elmúlt néhány év száz órányi tartalommal megpakolt játékai felerősítették bennem, hogy változtatnom kell azon, hogyan, mivel és mennyit játszom. Céltudatos, rendszerezett ember vagyok, aki a személyes teendőit és a munkahelyi feladatait is to do listára írja, és örömet okoz számára, ha ezen felsorolás elemeit kipipálgathatja - egyúttal stresszt és frusztrációt, ha valamiért nem tudja, és folyamatosan kattog, amíg a bejövő levelek listáján akár csak egy olvasatlan levél is szerepel.
Engem minden nyílt világú játékban feszültté tett a rengeteg teendő. Ha láttam a térképen egy kérdőjelet, oda KELLETT mennem megnézni, milyen bánata van a talpas parasztnak, akkor is, ha egyébként épp a világ sorsa forgott kockán. Amíg elérhetők voltak mellékküldetések, azokat KELLETT csinálnom, nem haladhattam a fő szállal, különben féltem, hogy nem lesz lehetőségem visszatérni, és akkor nem látok mindent, amit az adott játék kínál. Harmincszor csináljam meg ugyanazt a feladatot a térkép más pontjain, csak hogy a számláló azt mutassa, mindent elvégeztem, kapjak egy kis XP-t meg egy olyan tárgyat, ami tíz szinttel ezelőtt is haszontalan volt? Persze, nyilván meg fogom csinálni.
Az első Borderlandsben sikerült ezzel azt elérni, hogy a játék felénél szereztem egy SMG-t, amivel gyakorlatilag nem volt előttem akadály a továbbiakban, a mellékküldetések miatt mindig erősebb voltam, mint amit a fő küldetések vártak volna, a végén már csak tisztességből játszottam, épp azért, hogy meglegyen a 100 százalék. Aztán felismertem, hogy nekem ez nem jó: így nem azért játszok, hogy kikapcsolódjak és pozitív élményeket szerezzek, hanem azért, hogy letudjak még több tennivalót, ne nyomja a vállamat annak a terhe, hogy valamit befejezetlenül hagytam. Az Assassin's Creed Originst már úgy próbáltam pörgetni, hogy a fő történetszálra fókuszáltam és nem tértem le erről, még csak mellékküldetésezni sem álltam le, nem hogy feltúrni Egyiptom minden homokbuckáját, viszont az a játék meg épp büntetett ezért: a legizgalmasabb részeknél kellett megállnom közmunkázni, mert nem volt meg a fő szálon való továbbhaladáshoz szükséges szintem.
A megoldás pedig egyszerű, ha az ember át tudja magában kapcsolni, hogy a játéknak nem kényszernek, hanem kikapcsolódásnak kell lennie, és csak addig kell játszani, amíg jólesik. Eluntad a The Witcher 3-at, pedig mindenki azt mondja, hogy ez a világ legjobb játéka? Nem baj, simán lehet, hogy nem neked való. Csak 30 órát játszottál a Skyrimmel? Ha azt a 30 órát élvezted, akkor is megérte megvenni, ha maradtak elvarratlan szálak. Félbehagytál egy mellékküldetést, ami nem kötött le? Nyugodtan törölheted a questlistából, lesz majd más, amivel elegendő XP-t és jutalmat szerezhetsz. Bánatos lesz egy virtuális karakter, hát nagy dolog.
Ugyanúgy félbehagyhatsz valamit, ha úgy érzed, máshoz van kedved épp. Én a Half-Life 2-nek háromszor futottam neki, mire annyira be tudott szippantani, hogy egy hétvége alatt ledaráljam az alapjátékot és a két Episode-ot. Ugyanígy a BioShock: elkezdtem, nem jött be, megint nekimentem, megint nem ragadott magával, majd rövid idő elteltével ismét kedvet kaptam hozzá, és nem akartam kiszabadulni Rapture-ből.
Szédületes tempóban pörög a játékvilág, mire egy érdekes játéknak a végére érünk, már jön is a következő. Az újdonságok marketingje úgy van kitalálva, hogy a megjelenéskor csúcsosodjon ki, minden játékos görcsöljön azon, hogy még nem jelent meg az általa vágyott alkotás, minél közelebb van a megjelenés napja, annál jobban - sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy HP és Csirke nem szenvednek épp a közös szerkesztőségi chatben, amiért még majdnem egy hetet kell várniuk a Diablo IV-re. Aztán szép lassan leül a hype, jön valami más, ami eltereli a figyelmet, mint macskának a lézerpointer, és rájövünk, hogy nem vesztettünk igazából semmit. Nagyon vártam a Dead Space remake-et, de nem vettem meg megjelenéskor, és még az sem biztos, hogy akkor letöltöm majd, amikor bekerül az EA Playbe.
Ugyanez a szabály érvényes egyébként a filmekre és a sorozatokra is: nyugodtan kinyomhatsz valami netflixes borzalmat, ha húsz perc után látod, hogy az életenergiádat szívja el, és bátran elengedhetsz egy szériát az első évad után, ha úgy érzed, neked ennyi elég volt belőle. Azért nem mondom, hogy az első részek után, mert sokszor jellemzően 3-4 epizódig tart az útkeresés, a karakterek, bonyodalmak bemutatása és kibontása, majd utána kezdődik az igazi izgalom. Nyilván te döntesz, csináld azt, ami neked jó, ez csak az én javaslatom - úgyis több az izgalmas néznivaló, mint amennyi időt bárki is ezekre tud fordítani.
Szóval ne érezd magad rosszul, ha nem fejeztél be egy játékot, akkor sem, ha teljes árat fizettél érte: nem a teljesítés a fontos, hanem az élvezet. Mint a szexben. Meg a szexjátékokban, gondolom.
