Sajnos csak alig néhány nappal a hivatalos megjelenés előtt jutott el hozzánk a Dying Light 2 tesztkódja, ami messze nem volt elegendő ahhoz, hogy a végére érjünk vagy kipróbáljuk kooperatív módban, de 16-17 óra játék és az első patch után talán már van értelme összefoglalni az első benyomásainkat, mielőtt részletesebb teszttel állnánk elő.
Mivel a játék hivatalosan ma (február 4-én) jelenik meg, aki előre tudta, hogy kell neki, például mert imádta az első részt, mostanra valószínűleg már vígan szaladgál Villedor háztetőin és szikrázó, lángoló kisbaltákkal szeleteli a zombikat. A többieknek azonban, akik inkább taktikusan kivártak, gyorsan eldarálom, hogy mire is lehet számítani - aztán megyek vissza én is trancsírozni.
Ember az embertelenségben
Nem ez az első rodeóm, láttam én már különféle… lengyel játékokat füstölgő roncsként becsapódni a megjelenés napján (és valljuk be, a több, mint ezer hibát javító első patch híre sem volt túlságosan bizalomgerjesztő), de az első néhány óra a kellemes meglepetések jegyében telt. A PlayStation 5-ös változat szépen, stabilan fut, durva technikai malőrrel egyáltalán nem találkoztam, kisebb bugokkal is csak alig-alig. Persze, tudom én, hogy egy patch-ke nem csinál nyarat, de korántsem olyan aggasztó a helyzet, mint ahogy az első tesztekben olvasható volt.
Ami a játékmenetet illeti, egyértelmű, hogy a Dead Islanddel kezdett, majd az előző Dying Lighttal újragondolt formulát még tovább tökéletesítette a Techland. A parkour még simább, még nagyszerűbb élmény, mint az előző részben, egyrészt a belső nézet "gyomorkímélőbb" kamerakezelésének köszönhetően, másrészt az új képességek miatt.
Ami az elsőt illeti, sokan aggódtak, hogy a főképp a konzolosok kedvéért talán túlságosan is segítőkész, célra húzó kamera mennyire hagy szabad mozgást, de mivel teljesen testreszabható, a végeredmény szinte hibátlan: amilyen az első rész szeretett volna lenni. Az új képességek tekintetében pedig csak annyit jegyeznék meg, hogy bár eddig nem sikerült mindet megszerezni, már most is nagyszerűen egészítik ki a repertoárt és az összhatás az előző részt (vagy akár a gyakran viszonyítási alapnak használt Mirror's Edge-et) minden tekintetben könnyedén lekörözi.
Alvó szegek a jéghideg botokban
A közelharc brutalitása megmaradt, a lőfegyverek pedig egyáltalán nem hiányoznak, olyannyira kiváló időtöltés a különféle egy- és kétkezes szerszámokat fejlesztgetni, suhogtatni, illetve a mindenfelől özönlő zombik ostoba fejét betörni, avagy lenyisszantani velük. Hozzám hasonló, egyszerű gyerekeknek való egyszerű öröm, de végtelen elégedettséggel tölti el az embert egy fárasztó nap végén.
A látvány pazar, ha a kezdő városrészben még talán nem is annyira, később azonban kétségtelenül: jó ötlet volt a Last of Us-hoz hasonló módon bőven beletekerni az apokalipszis utáni évekbe, mert a málló civilizáció és a romok közt utat törő természet kontrasztja hálás vizuális téma, a játék gyönyörűen meg is festi. A hangsúlyosabbnak ígért történet a részletesebben elmesélt, többlépcsős, változatos küldetésekben, kidolgozottabb karakterekben, hosszabb dialógusokban nyilvánul meg. Nehéz döntési helyzeteink tényleg vannak - bár, hogy ezek milyen mélységig is befolyásolják a játék lényegi elemeit, némiképp kétséges.
Első benyomásaink tehát egyértelműen pozitívak, és az biztos, hogy aki az első részt szerette, az remekül ellesz a folytatással is. De hogy összességében milyen is lett a Dying Light 2, vagy hogy milyen élmény maxra kipattintott karakterekkel többesben játszani, arra hamarosan visszatérünk egy részletesebb tesztben. Csak éljük túl valahogy addig...
