Mindenkinek van valami sztorija a horrorról, vagy legalábbis valamilyen viszonya a műfajhoz, arra például élénken emlékszünk, melyik film (vagy játék) traumatizált először, jellemzően gyerekként, amikor az ember nincs, nem is lehet felkészülve arra, amit lát. Az én gyerekkorom azonban különleges volt, nem attól, amiket láttam, hanem attól, amiket nem láttam. Mindjárt kiderül, miért fontos ez.
Az én anyukám a Filmintézetben dolgozott a hetvenes-nyolcvanas években, itt működött többek közt a cenzúrabizottság is is, amely eldöntötte, melyik film jöhet, melyik határeset, és melyiket jobb meghagyni a hanyatló nyugat ópiumának. Természetesen nem a szex és még csak nem is a vér "érdekelte" őket, hanem az, hogy hitelesen jeleníti-e meg az osztályharcot. A hetvenes évek végétől puhult a szigor: amelyik sehogy sem jelenítette meg, az többnyire jöhetett. (Ezekből a jegyzőkönyvekből állították össze a fantasztikus A vetítést vita követte című kötetet, mindenkinek ajánlom!)
A vetítésekre be lehetett lógni; anyukám, a titkárnő is megtette, ott ült a filmes szakik közt, és időnként, ha valami külföldön már menő mozi szalagjait fűzték be (persze hangalámodással), vagy olyanét, amiről előre lehetett tudni, hogy úgysem megy át a rostán, még maga Kádár is tiszteletét tette.
Így látta anyukám, a világ második legijedősebb embere a Cápát, az Alient (boomerek kedvéért: Nyolcadik utas, a Halál), a Ragyogást, a Belphegort és egyéb szörnyűségeket.
A világ legijedősebb embere egyébként én vagyok, vagyis voltam, amikor elkezdtem horrorfilmeket nézni.
Azt hinné az ember, hogy elképesztő élménybeszámolókat hallgatva nőttem fel és egy csomó bennfentes sztorim lett ezekről a filmekről, de erről szó sincs: tabu volt az egész és évtizedekig tartó kőkemény tiltás övezte a horrorfilmeket. Anyukám csak annyit mondott mindig, hogy "na, ezek azok, amiket sosem hagyom, hogy megnézz". A fenti remekművek és csatolmányként általában a horrorfilmek tehát a mi háztartásunkba be nem tehették a lábukat, hiába nekünk volt az utcában először VHS-lejátszónk és komoly összeköttetéseink az osztrák és keletnémet hangalámodásos feketepiaccal. Naná, hogy ezek után iszonyatosan érdekeltek a horrorfilmek: muszáj volt kiderítenem, mi az, amitől az anyám ennyire retteg.
A szülői kontroll kreatív kijátszásával (éjjel titokban felvéve, majd suli után az osztály tévéjén elfogyasztva) végül sikerült megnéznem egy Igazi Horrorfilmet, ráadásul mindjárt a legdurvábbat: a Dolog (The Thing) című klasszikust, amelyről semmit sem tudtam, cserébe három hétig gyalog kellett suliba járnom, mert nem mertem kimenni a garázsba a bicajomért reggelente. Elhatároztam, hogy soha többé nem nézek horrort, ez nem nekem való - és az elhatározás pillanatában tudtam, hogy nem tartom majd be. Tudtam, hogy ez "csak egy film", ezt elmondták nekem ezerszer, és én is elmondtam magamnak, mégsem hagyott nyugodni: rá kellett jönnöm, mi ez az egész.
Ugorjunk 20 évet, amely időszak alatt rengeteg horrorfilmet megnéztem, és ugyanúgy továbbtekertem (vagy jobb esetben csak lehalkítottam) a várható szörnyűségeket és jump scare-eket, mint 13 évesen az osztályteremben. (Jut eszembe: John Carpenter klasszikusa például azért zseniális, mert nem ijeszteget, egyszerűen csak megmutatja, mi történik, módszeresen és szenvtelenül, így felkészülni sem lehet a rettenetre.) Akkor már évek óta nem játszottam, horrort eleve nem (azt nehéz áttekerni), és mást sem, egyszerűen nem volt olyan állapotban a PC-m. Az Xbox-csapatban játszó öcsém végül a kezembe adta a kontrollerét (épp a Resident Evil 5 ment, tudom-tudom, lehetett volna szebb ismerkedés is a console peasant életmóddal, de ez van, azt mindenesetre képzelni sem mertem volna, hogy ilyen szép grafika létezhet), hogy aztán el se engedjem azt a kontrollert soha többé.
Mindjárt rátérük a Dead Space-re, eskü.
Nem vagyok rá büszke, de most már talán nem jelentenek fel, ha leírom: a lakásomba egy rootolt Xbox 360-at vettem egy konkrétan ballonkabátot viselő alaktól a Blahán a 7-es megállója mögött, és szakmányban írtam a letorrentezett játékokat dupla rétegű DVD-kre, amelyek aztán vagy elindultak, vagy nem. A Dead Space, amelyet csak azért próbáltam ki, mert bár horror, majdnem ingyen volt, valahol a kettő közé esett: minden harmadik próbálkozásra elindult, kész kis győzelem volt, ha betöltött, és aztán minden loading screenként funkcionáló vonatozás (ezzel lehetett közlekedni az Ishimurán) alatt is imádkoztam, hogy ne dobjon ki "lemez nem található" hibaüzenettel, pedig én akkor már rég nem imádkoztam.
A játék, mondanom sem kell, úgy rántott be, mint addig - és azt hiszem, azóta sem - semmi. És ezt úgy mondom, hogy nálam hosszabb ideig senki sem játszott vele: öt-tízperces etapokban nyomtam le másfél-két hónap alatt, annyira nem bírtam az ijesztgetést. Mégis volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni és leállni, és ami miatt ma is meggyőződésem, hogy a valaha készült legjobb horrorjáték. Még csak nem is a csodás grafika, a jól adagolt jumpscare-ek miatt, vagy azért, mert szakítva a játékipart addig és azóta is uraló headshotfétissel a végtagjaiktól kellett sebészi pontossággal megszabadítani a szörnyeket.
A Dead Space-ben azok, amik addig a játékok szükséges, de illúzióromboló vizuális elemei voltak - a HUD, az életerőcsík, a térkép - most mind a világ része lett: Isaac Clarke páncélján vagy külső hologramokon látunk mindent. Ez, plusz a tény, hogy az egész játék egy snittben, vágás és a játékélményt megakasztó hosszas cutscene-ek nélkül tolható végig, egészen új, régi magyar szóval: immerzív élményt jelentett, hasonlóval korábban nem találkoztam. (Ezt az érzést a most megjelent remake is hozza, tesztünkért erre tessék!) De még csak nem is ettől volt tökéletes horrorélmény.
Hogy megfejtsük, mitől működik a horror, először tudnunk kellene, mi az. Ez nem egyszerű: mindenki érzi, mit jelent, de megfogalmazni kevesen tudják. Az ilyesmit eleve nehéz meghatározni; a horror hagyományosan az, aminek fogyasztása közben intenzíven félsz és/vagy rendszeresen megijedsz, ám ez is sántít, túlságosan leegyszerűsítő és szubjektív. (Ezek alapján a popkultúra történelmének legdurvább horrorja a Hupikék törpikék - vagy csak én rettegtem Hókuszpóktól?) Szerencsére akad egy fokkal akadémikusabb, de még mindig emészthető definíció. Mégpedig ez:
A horror az, amelyben egy ismeretlen, gonosz erő támad a hős(ök)re, akik eleinte nem tudják, mivel állnak szemben, csak azt, hogy túlerőben van. Jellemzően klausztrofób, zárt térben vagy terekben játszódik.
Ahhoz, hogy legalább az egyik szereplő élve kikeveredjen a helyzetből (vagy legalább megpróbáljon), persze az kell, hogy elszánja magát és harcba szálljon: a filmekben ez jellemzően az utolsó felvonásban következik be, amikor már nincs vesztenivalója és szembenézett a saját belső démonaival, mielőtt összecsapna a külsővel. A videójátékokban ez persze nehezebb, vagy éppen nem létezik: ott mindez a játékos dolga, rajta áll, mikor fordít a helyzetén és tekint magára harcosként áldozat helyett. A játékos pedig jellemzően nem fordít a helyzetén: ha az elején ijedezett, a végén is ijedezik majd, és kínkeservesen, véres verejtékkel vonszolja végig magát jump scare-ről jump scare-re, nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom a horrorjátékokkal, és erre számítottam a Dead Space alatt is.
Aztán történt valami. Valahol a történet kétharmadánál azt vettem észre, hogy dühös vagyok, elegem lett saját magamból, a félelmeimből, abból, hogy képtelen vagyok napirendre térni afelett, hogy abból a szellőzőaknából bizony ki fog ugrani egy necromorph és Jason Graves egyébként kitűnő zenéjére nekem ront. Hetek óta szenvedek - nem létezik, hogy ez most már örökre így marad és én leszek az ember, aki negyven másodpercenként halálra rémül, gondoltam. Ez persze még nem lendített volna át a holtponton. Közben azonban történt valami más is:
Isaac Clarke is dühös lett.
Az addig jobbára passzív, jellegtelen arcú, hangtalan kékgalléros munkás mozgása, viselkedése apránként megváltozott: elszántabb lett, gyorsabban reagált, minden mozdulatából áradt az "eddig hagytam, hogy szarakodjatok velem, de innentől nincs kecmec" energia. Nem tudom, ebből mennyi a fejlesztők koncepciója és mennyit tett hozzá az én fantáziám (valószínűleg többet, mint gondolom), de határozottan emlékszem a pillanatra, amikor elszabadult a pokol és már nagyon közel jártam a Markerhez: Isaackel egyszerre lázadtunk fel a saját félelmeink ellen.
Nehéz ezt szavakba önteni, és túldimenzionálni sem akarom egy játék való életre gyakorolt hatását, de a Dead Space-nek volt, méghozzá pozitív: utána egy kicsit minden megváltozott. A megboldogult Visceral Games remekműve olyat adott nekem, amit videojáték addig és azóta sem: megmutatta, hogy képes vagyok rá. Ha elviselhetetlenné válik egy helyzet, képes vagyok felszívni magam és nekimenni ahelyett, hogy menekülnék - jelentse a menekülés a konzol kikapcsolását, vizsga kihagyását, vagy - főleg - azt, hogy inkább nem szólalok meg, amikor meg kéne, mert nem hiányzik a konfliktus.
És ehhez még csak plazmavágót sem kell a kezembe képzelnem.
