Ha azt kérdezné valaki (mondjuk te, kedves olvasó, de nem akarok szádba adni szavakat), hogy hány Assassin's Creed játékkal játszottam, bátran vágnám rá: az összessel. A fő szál mind a... *Wikipedianyitás hangok*... tizenkét részével, a mobilos és kézikonzolos spin-offokkal (az Altaïr's Chroniclesszel még a Nokia 5310 XpressMusic mobilomon, aztán iPhone-on a Piratesszel indokolatlanul sokat), a Chronicles-trilógiával. A Valhallával még Google Stadián is.
Ha viszont az lenne a következő kérdés, hogy mennyit fejeztem be, azt, akárhogy is számolom, akkor is meg tudnám mutatni egy kezemen, ha levágták volna az egyik ujjam a rejtett penge felszerelése előtt. Nincs még egy sorozat, amelyikkel olyan se veled, se nélküled viszonyom lenne, mint ezzel.
Az első játék, bár nem volt hibátlan, mély nyomot hagyott bennem. Eleve szerettem a lopakodós játékokat, bejött az arab világ hangulata is, és nagyon jó élmény volt szabadon mászkálni épületekre, átsuhanni akadályokon, belevetődni szénaboglyákba. Akkoriban a parkouros korszakomat éltem (ami nekem nagyjából olyan volt, mint az Office egyik nyitójelenetében, de ez most majdnem mindegy), rá voltam pörögve erre, meg aztán a Mirror's Edge-re is később.
Jött a folytatás, amiben már minden a helyére került: az Xbox 360-as generáció egyik legjobb játéka lett az Assassin's Creed 2, ezzel valószínűleg kevesen vitatkoznának, akik meg mégis, azoknak úgysincs igazuk. Szimpatikus főhős, izgalmas sztori, gyönyörű területek, élvezetes játékmenet, és végre nyújtott valami újat az akció-kalandjátékok egyre inkább ellaposodó zsánerében.
A Brotherhood óta azonban minden egyes alkalommal nagyjából a következő jelenetsor játszódott le, képzeljétek el felgyorsítva, valami közepes tempójú aláfestő zenével.
- A Ubisoft bejelenti a következő Assassin's Creedet.
- Én izgalomba jövök.
- Érkeznek a trailerek, infók, minden, amitől beindul az egyszeri gamer nyálelválasztása.
- A látóterem beszűkül, számolom a napokat a megjelenésig.
- Eljön a megjelenés napja, izgatottan indítom el a játékot.
- Játszok 5 órát, rájövök, hogy ez majdnem pont ugyanaz, mint az előző, és csalódottan abbahagyom.
A Brotherhoodot később ledaráltam tisztességből, a Revelations végigjátszására már nem tudtam rávenni magam, egy ponton feladtam, a harmadik rész pedig még annyira sem kapott el. A Black Flagnek elismerem minden érdemét, de az első, háztetőkről követős küldetésnél tettem le, hogy majd egyszer újra adok neki egy esélyt. A Rogue, ami a templomosok szemszögét is megmutatta, szintén nagyon érdekelt témája miatt, de ugyancsak hamar elengedtem - ahogy a Unityt is a bugjai okán, a Syndicate-et pedig azért, mert bár a borongós Londont nagyon jól eltalálták, a játékmenet érzésem szerint megint a régi maradt.
Ugorjuk most át az Origins-Odyssey-Valhalla hármast, amik mind elismerésre méltóak, mindegyikben van több-kevesebb abból, ami az Assassin's Creed játékokat különlegessé tette, de nem pont azt a játékélményt adják, amit a széria korábbi részei. Nem akarok hitvitába bonyolódni ennek kapcsán, Csirke foglalkozott ezzel pár éve részletesebben; játszottam velük, nagyjából szerettem is őket, de engem egyszerűen nem azért érdekeltek és nem is olyan élményt adtak, amilyet a klasszikusabb részek.
Na de most jön a Mirage, és én ugyanazt érzem, mint régen - most járok a fenti lista második pontjánál. Játékmenetet még nem mutattak, csak egy animációt fél évvel ezelőtt, de nekem elég, hogy ismét arab bazárokon rohangálhatok át gyorsan, dinamikusan, valamint hogy lecsapnak minden sallangot: a 75 órányi mellékteendőt, ami már a Ubisoft szerint is sok volt, a szerepjátékos elemeket, amik minden nyílt világú akciójátéknak kötelező részei, és kapunk cserébe egy történetközpontú, lopakodós, kötöttebb, igazi Assassin's Creedet. Az ígéretek legalábbis ezek, és egyelőre csak ígéretek vannak, de engem, esküszöm, megfogtak, mint egyszeri Ezio az Éden Almáját. Jöhet Starfield, ami majd csak akkor lesz jó, ha fél évvel a megjelenése után játszhatóvá tették, meg jöhet Spider-Man 2, ami biztos, hogy 30 órát kivesz az életemből, de ezeknél is jobban kell most valami egyszerűbb, hagyományosabb. Közel-keletibb, mi több.
Aztán ki tudja, lehet, hogy megint csalódok, de talán így, nyolc évvel a Syndicate megjelenése után (vagy kilenccel, ha tényleg jövőre halasztják, mint azt a napokban pletykálják) készen állok arra, hogy ha ismerős is lesz a játékmenet, akkor is élvezettel merüljek el a kalandokban. Csak követős küldetések ne legyenek...
