Szentül hiszem, hogy minden idők egyik legjobb családi társasjátéka a Ticket to Ride: Európa, és minden Monopolyn nevelkedett famíliának ezzel kellene megismerkednie, ha szeretnének egy tényleg szórakoztató, egyszerűen tanulható, és kisebb mértékben konfrontatív játékban elmerülni. Azért ha valaki lefoglalja azt az útvonalat, amit valaki más kinézett, lehet kisebb vita, de ezt az Európában megtalálható, az eredeti, amerikai változatból viszont kimaradt állomások remekül orvosolják.
A hardcore játékosoknak egyértelműen a Ticket to Ride Legacy a következő lépés, a szériával most ismerkedők számára, vagy azoknak, akik utazásra nem vinnék magukkal a teljes, nagy dobozt, kezdésnek jó lehet valamelyik "városos" kiadás. A Days of Wonder az elmúlt években már Berlin, San Francisco, Amszterdam, London és New York kedvelőit is igyekezett meghódítani, hozzánk azonban csak ez utóbbi variáció jutott el magyarul. Párizsba viszont mi is jegyet válthatunk - elmondjuk, kinek és miért érdemes.
A helyes kiejtés a legkeményebb feladat
A Ticket to Ride: Párizs dobozának mérete és 10 ezer forint alatti, a mai társasok között már olcsónak számító ára egyaránt azt sugallja, hogy ez nem a teljes TTR-élmény, csak annak egy szelete, de ez nem jelenti, hogy hiányozna belőle bármi fontos, vagy ne volna hasonlóan élvezetes. Ezúttal buszútvonalakat kell építenünk, amik a város nevezetességeit kötik össze, melyek mindegyikének eredeti, francia neve van feltüntetve, ami, hacsak nem próbáljuk meg ezeket kiejteni, nem okoz nagy fennakadást, ha meg utánajárunk a helyes kiejtésnek, legalább tanulunk egy kicsit franciául.
Akinek esetleg teljesen idegen a franchise, annak azt érdemes tudnia, hogy a feladat célkártyák teljesítése a térképen látható pontok összekötésével. Mindenki kap a játék elején két menetjegyet, ezeken szerepel, mit kell összekapcsolni mivel (pl. a Diadalívet a Notré Dame-mal, vagy az Eiffel-tornyot a Bastille-jal), majd a saját körében három akció közül választhat: húz egyet a színes buszkártyák közül; kijátszik annyi és olyan színű buszkártyát, amilyen egy útvonal megépítéséhez szükséges (például egy kéket, két fehéret, három zöldet stb.), majd lehelyezi a buszait; vagy új célkártyákat húz. A teljesített célkártyák pontot érnek a játék végén, ám a nem teljesítettekért pontlevonás jár.
Mindössze 15 buszt kap mindenki fejenként (2-4 játékos), ezeket felhasználva kell megpróbálni az útvonalakat kialakítani. Ennek köszönhetően egy játszma akár 15 perc alatt lepöröghet, hiszen egyszerre 1-3-at rakunk le közülük, és akkor jön el az utolsó kör, ha valakinek már legfeljebb 2 busza marad.
A TTR: Párizsban van egy olyan csavar, hogy ha kék, fehér, vagy piros utat építünk, az egyik felhasznált buszkártyát meg kell tartanunk, és amennyiben sikerül megalkotnunk a francia zászlót (mindhárom színből van egy-egy kártya előttünk), 4 pontot kapunk. A játék másik érdekessége, egyben talán kissé felesleges egyszerűsítése, hogy minden szín adott hosszúságú útvonalhoz tartozik, így a kék és piros utak 1, a sárga és fehér 2, míg a zöld és lila 3 egység hosszúak. Ezzel az a gond, hogy ha marad nálunk például 2 zöld kártya, azt már sehogy sem tudjuk az utolsó körben, végső akcióként akár egy rövidebb út befejezésére használni, kvázi feleslegesen gyűlik a kezünkben, ha véletlenszerűen húztuk fel korábban a pakliból. A többi TTR-ben még jó végső pontszerzési lehetőség volt, ha már minden más opciónk kimerült, hogy legalább egy le nem foglalt semleges színű útvonalra lecsapunk - itt minden útvonal színe adott.
Messzebbre is utaznék
A Párizs deklaráltan egyszerűbb variáció, mint a legtöbb korábbi volt, kevesebb pontszerzési lehetőséggel, jóformán tényleg csak az alapvető játékmenetbeli elemekkel. A New Yorkban bizonyos látványosságok bekapcsolása extra pontot érhetett, ezzel is lehetett taktikázni - itt csak a zászlóalkotás érhet bónuszt. Nekem az emiatt egy fokkal jobban tetszett, de a kettő nagyon hasonló.
A kisebb tábla miatt könnyebben előfordulhat, hogy kiszúrunk másokkal, főleg 2-fős játékban, ahol a dupla utaknak csak az egyik felét lehet elfoglalni. Elég 3x1 vonatot lerakni, hogy elvágjuk vetélytársunkat a térkép felétől - és ez nem feltétlenül genyóság következménye. Érdemes készülni arra, hogy több lesz a konfrontáció, mint a nagy TTR-ek valamelyikében.
Egy dolog van még, ami a játékélményt ugyan nem befolyásolja, de a fogyasztói elégedettségre hatással lehet, ez pedig az, hogy a dobozon nincs fólia, csupán két ragasztókorong tartja össze a fedelet az aljával. Alapvetően támogatom a fóliák elhagyását és a környezettudatosságra való törekvést, viszont a ragasztókorongok még a legnagyobb óvatosság ellenére is hajlamosak letépni a festéket a dobozról - így hát nem ez a legjobb megoldás. A légi társaságnál ezt sokkal jobban sikerült megoldani, ott a doboz más bevonatú volt, a ragasztó leszedésekor nem sérült a külső, ráadásul a simítózáras tasakokat is kiváltották egy egyszerű papír tartóval - érdemes lehet a kiadóknak a Le Scorpion Masqué-tól tanulni.
A Ticket to Ride: Párizs 15 percben, a lehető legjobban leegyszerűsítve hozza a Ticket to Ride-ok élményét. Feszültebb a nagy testvéreknél, hiszen jóval kevesebb úttal és járművel kell teljesítenünk a célkártyákat. Kezdőknek, Párizs-rajongóknak, utazós változatra vágyóknak ajánlott.
(A játékot köszönjük a Gémklubnak!)
Ticket to Ride: Párizs
- Tervező: Alan R. Moon
- Eredeti kiadó: Days of Wonder
- Magyar kiadó: Gémklub
- Játékosszám: 2-4 fő
- Korhatár: 8+
- Időtartam: 10-15 perc
- Játékszabály: Gémklub.hu
