Szombat kora reggel, mely közvetlenül a hajnal nyakán nyargal, kicsapódik a nagyszoba ajtaja. A kicsi és akkor még szőrtelen Nightwolf álmosan, de megállíthatatlanul sétál "mujis" párnájával a televízió felé, hogy rutinos mozdulatokkal arra a bizonyos matinécsatornára kapcsoljon, amelyen autókból átalakuló beszélő robotok lövik egymást rózsaszín lézersugarakkal. "Ekkora hülyeséget!" - mondta apja, de ő mit sem törődve a bajusz alatt elmorzsolt morgással, türelmetlenül kiabált, hogy: "Anya! Jöhet a sajtos melegszenya! Légy szíves, kecsöpöt és csalamádét is tegyél mellé… Gyerünk már!" Aztán teli torokból énekelte helytelen angolsággal a rajzfilm elején dübörgő betétdalt, miközben úszott a gyönyörben… és a csalamádé levében. Az elmúlt évtizedek alatt sok minden változott, de azóta is szeretem a melegszendvicset, rosszul dalolom a Transformers főcímdalának szövegét, és gyakran beszélgetek a hűtővel, a sütővel és a turmixgéppel, hátha egyszer válaszolnak majd. Amúgy szerintem a sütőm egy álca!
A robot régi ruhája
A régi rajongás még mindig pillanatok alatt képes a felszínre törni belőlem, ha két lábra szökkenő autókkal van találkám, és most is gépolaj kezdett el folyni az ereimben, amikor a Transformers: Devastationt elindítottam. Hála az Örök Szikrának, a nosztalgikus zuhanást az is nagyban befolyásolta, hogy a játék készítői székébe ülő PlatinumGames visszanyúlt a jól ismert formavilághoz, és eredeti kinézetükben hozta el ezeket a csintalan robotokat. Semmi cicoma, semmi Michael Bay-féle csillogás, kizárólag a lecsupaszított gyönyör, a valós kinézet, ahogyan anno megszerettük őket. Ez nem csupán azért volt jó ötlet, mert szunnyadó gyermeki énünk kapott egy nagy löket defibrillálást, hanem mert képes még egy fedőréteget tolni a 2014-ben kiadott Rise of the Dark Spark sírjára, ami olyan borzalmasra sikeredett, hogy a békét kedvelő Optimus Fővezér azóta is üldözi a készítőit (remélem, elkapja őket). Sajnos bár most sem beszélhetünk tökéletesen kivitelezett álca-autobot csetepatéról, messze jobb, mint az előbb említett förmedvény. De nem mászok ennyire előre, lássuk, hogy mi a mai mocsári gólyahír.
Vastelepre ítélve
Mint egy hétvégi rajzfilmepizódban, olyan lényegre törően és felvezetés nélkül szakadunk bele a sztoriba, ami fenekestül felforgatja egy békésen nyüzsgő nagyváros mindennapjait. Hirtelen nagy robbanás, káosz, és megjelennek az álcák, hogy ismét leigázzák lenézett hús-vér fajunkat egy torony méretű fegyverrel, amely pont a metropolis gócpontjából emelkedik ki. Persze ezt Optimus és díszes kompániája nem hagyja szó nélkül, és jön a megszokott szöveg, hogy ez most az új otthonuk, ezért a végsőkig védelmezni fogják lakóival együtt. Ezt újfent köszönjük nektek, kedves autobotok, főleg azért, mert ismét durván hullajtjátok majd a vasforgácsot. Szerencsénkre a PlatinumGames olyan kiváló akciókalandokat rakott le az asztalra, mint a Metal Gear Rising: Revengeance vagy a Bayonetta sorozat, ezért reménykedtem abban, hogy pörgős és nagyívű harcokban lesz részem. Nem is kellett bő nyállal lenyelnem a csalódás keserű kapszuláját, mert mindent kihoztak mozgásügyileg ezekből a ficergő fémekből, amit csak lehetett.
A rohamléptű agresszív eszmecserék mellett igen attraktív kombinációkkal horpaszthatjuk be ellenlábasaink kasznijait. Hős masináink nem csak haladás közben képesek a gyors átalakulásra, ezért ha jó ütemben nyomogatunk, akkor az elején még kézzel-lábbal gyepáljuk a nyomorultakat, de a sorozat végén már kocsiként vagy kamionként vágjuk telibe őket. Főleg a bossharcoknál látványosak ezek a manőverek, amikor egy házméretű monstrum alatt lavírozunk, és időről időre a lábát vagy fejét megcélozva acélosan megsorozzuk valamelyik testrészét. Ez igen szórakoztató tud lenni, és a különböző szakaszokban irányítható öt autobot (angol nevük szerint, mert mi így szeretjük: Optimus Prime, Bumblebee, Sideswipe, Wheeljack és Grimlock) miatt nem válnak egyhangúvá az ütközetek, mert mindegyik más-más stílusban zúz. Minderre jön még egy lapát jóság, ugyanis a pályák során megszerezhető tárgyakból újabb mozdulatokat vehetünk, vagy egy egyszerűbb ritmikus minijátékkal továbbfejleszthetjük alakváltóink felszerelését, illetve komolyabban ráfeküdve a fegyverek korszerűsítésére, komisz kis pusztító eszközöket hozhatunk létre.
Mega trón
A folyamatos és mutatós bunyók teszik ki tehát az alkotás gerincét, de nemcsak a horpadásokért felelős mutatványok keltik a hangulatot, hanem a kiváló hangok, a zenei betétek és a látványvilág. Pompásan puffannak a különböző ütések és dörrennek a robbanások, de ami nálam folyamatos libabőrözést okoz, az az alakváltás hangeffektje: fonetikusan leírva khikukuku vagy khukukiki - kinek hogy tetszik. Engem már rögtön a történet legelején berántottak ezek a sercegő zörejek, és még arra is rá kellett jönnöm, hogy furamód szerelmes vagyok Optimus Prime angol szinkronjába. A többi robot szintén zseniális baritont kapott, de a Fővezér orgánumát oltár elé vinném. Persze inkább a tettek dominálnak, mint a sok sablonos duma, de ezek alatt sem kell a füleinket nyugdíjaztatni, mert a ténfergő részeknél stílusos aláfestőt húz a zenekar, míg az akcióknál olyan death metal-szólók hasítanak, amiket több, fejrázó együttes is megirigyelhet. Ehhez párosul még a képi megjelenítés: egyenesen visszarepít minket a 80-as évekbeli rajzfilm miliőjébe, és azon kapjuk magunkat, hogy keressük az Orion márkajelzést a monitorunkon vagy tévénken. Annyi nüansznyi különbség azért van, hogy a színek sokkal élénkebbek. Lényegesen élesebb kép szolgálja ki a szemünket, és jóval letisztultabb minden - talán túlságosan is.
Optimista Optimus
A virtuálisan körénk húzott metropolis egy háttérben futó tájképnek tökéletesen elmenne, de benne lenni, utcáit róni kicsit egyhangú. A készítők engedtek némi szabad mozgást, így egy-két mellékutat bejárhatunk, vagy az alacsonyabban fekvő épületek tetejére ráugorhatunk, de ezek szinte mind egy kaptafára készültek. Arról nem is beszélve, hogy a bonyodalom kirobbanása után az eddig lüktető városból varázsütésre mindenki elpárolgott. Egy fia lélek nem sok, annyit sem látni, így Megatron vágya, hogy az emberek eltűnjenek, teljesült. Ez nagyon zavaró tud lenni, ahogyan az is, hogy ekkora organikus lények semmilyen pusztítást nem okoznak a létesítményekben, csupán pár előre beiktatott elem mutatja, hogy itt éppen irtózatos rombolás megy végbe. Hiába koncentrál a folyamatos akciókra a tyutyerka, nem tudja eltakarni ezt a felszínes körítést, így az 5-6 órás játékidő egyharmadánál sajnos monotonná válik, és a kihívások periodikus ismétlődése csak súlyosbít ezen. Sokkal változatosabb erőpróbák is elfértek volna ebben az univerzumban, de mindezek fényében ki merem jelenteni, hogy sikerült a fejlesztőknek megfogniuk a Transformers érzést, így nosztalgiázóknak, rajongóknak és az akciót kedvelő kattintgatóknak remek kikapcsolódást nyújt. Várjunk csak, úgy hallom, hogy a sütőm megmozdult…
