Évmilliók teltek el a tudomány mai állása szerint azóta, hogy őseink lemásztak a fáról, majd azonnal csoportokra szakadtak, és háborúzni kezdtek egymással - már ha nem ugyanezt tették előtte is. Mi változott azóta? Ha lehámozzuk a társas viselkedés normáinak leheletvékony celofánját, azt tapasztaljuk, hogy ugyanolyan ön- és közveszélyesek vagyunk, mint hajdanán. Csak épp nem szakócával zúzzuk be a másik emberszabású koponyáját, hanem egész városok megsemmisítésére alkalmas eszközökkel riogatjuk egymást. Ép ésszel fel nem fogható, hogyan képesek mások életére törni azok, akiknek felmenői megtapasztalták, mivel jár a háború. Megboldogult nagyapám rengeteget mesélt a keleti frontról, nem színezte ki, meg sem próbálta a hazafiasság és hősiesség álságosan hamis pántlikájával átkötözni. Visszagondolva inkább az lehetett a szándéka, hogy megértesse velem…
A háború rossz
Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert hatvan éve már annak, hogy Magyarországon utoljára harci cselekményekre került sor. Közvetlen szomszédságunkban azonban vívtak és a mai napig is vívnak háborút, a világ távolabbi pontjairól nem is beszélve. Gyerekként csak a híradóból értesültem a délszláv háború eseményeiről, már amennyi az óvó szándékú szülői cenzúrán átcsusszant. Engem akartak védeni, akinek mindig volt fedél a feje felett, és sosem kellett korgó gyomorral nyugovóra térnie. Elképzelni sem tudtam, milyen szenvedésnek lehettek kitéve azok a civilek, akiknek nem sikerült időben elmenekülniük a szerb reguláris hadsereg és a boszniai szerb erők által körülzárt bosnyák fővárosból.
Ennek az ember teremtette földi pokolnak a kapuját tárja szélesre előttünk a This War of Mine, hogy a maga szerény eszközeivel megértesse velünk, minek nem lenne szabad soha többé megismétlődnie. Játéktechnikailag nem sok választja el a varsói stúdió alkotását a piacon megtalálható túlélőjátékoktól: ebben is arra használjuk a nappali órákat, hogy felkészüljünk az éjszakára, és fordítva. Három véletlenszerűen kiválasztott túlélővel kell lakhatóvá varázsolnunk menedékünket (vízről, élelemről, fűtésről, biztonságról, kényelemről és nem utolsósorban szórakozásról gondoskodnunk). Előbb csak a ház körüli szűkös erőforrásokat éljük fel, majd éjszakánként egyre távolabbi helyekre indulunk portyázni, amelyek értékes zsákmánnyal kecsegtetnek, ugyanakkor növekvő kockázatot is rejtenek. Wolfi egy évvel ezelőtt már telesírta a párnáját, miután kifosztott egy védtelen idős házaspárt, aztán pedig szembe kellett néznie tette következményével. De ha életben akarjuk tartani a gondoskodásunkra bízott személyeket, akkor meg kell próbálnunk hideg fejjel és kérlelhetetlen logikával gondolkodni. Persze azonnal megjelennek a repedések mentális pajzsunkon, amint utunkba sodorja a játék az első hadiárvát.
A virágokat nézd!
A gyerekek azok, akik élettel töltik meg szedett-vedett hajlékunkat, összefirkálják a falakat, énekelgetnek, és úgy tekintenek ránk, mintha szuperhősök lennénk. Mégis ki lenne képes megtagadni szájuktól az ételt? Pedig lehet, hogy épp ezzel a döntéssel vernénk bele az első szöget csapatunk koporsójába, mert az éhező, beteg, letargiába süllyedő emberek nem húzzák sokáig télvíz idején megfelelő ellátás nélkül. Na de mégis melyik kezünket vágjuk le, a jobbat vagy a balt? Úgy érezzük majd, hogy a nappalok túl rövidek, portyázó emberünk hátizsákjában sosincs elég hely, de a legszörnyűbb, hogy akarva-akaratlanul magunk is gyilkosokká válunk. És tökéletesen mindegy, hogy azért, mert önvédelemből ledöfünk egy betörőt, vagy hagyjuk az utcán elvérezni a mesterlövész által megsebesített ismeretlent, esetleg nem fogadunk be egy éhezőt, mert a mieinknek sem jut elég. Ha rajtam múlna, kötelező tananyag lenne a This War of Mine.
