Kipróbáltuk, a monitor előtt ragadtunk, sokszor álmélkodtunk, többször hangosan felnevettünk, néha viszont bosszankodtunk. Megérkezett szerkesztőségünkbe a The Witcher 2: Assassins of Kings preview verziója, a tapasztalatainkat pedig különösebb spoilerezés nélkül igyekszem megosztani veletek.
Egy nehéz nap krónikája
Történetünk kezdetén Geralt láncra verve csücsül egy tömlöcben (a bebörtönzés okát inkább titokban tartanám), s épp bokszzsáknak használják az őrei, amikor felbukkan Vernon Roche, Temeria titkosszolgálatának feje, hogy kihallgassa. Kínzás helyett kedélyes beszélgetésre kerül sor közöttük, amihez egy kis anyázás szolgál nyitányként. Máris meggyőződhettünk róla, hogy a játék ugyanolyan vulgáris, mint elődje, valamint a párbeszédrendszer sem változott számottevően. Minden opció hosszasabb diskurzust vált ki, kevésbé érezzük, hogy mi irányítanánk a beszélgetést, mint teszem azt, a BioWare játékaiban. A történetmesélés viszont első körben jelesre vizsgázott. Különösebb jelentősége nincs, hiszen minden pontjára ki kell térnünk, de mégis jópofa dolog, hogy a bebörtönzésünk előzményeit nem muszáj kronológiai sorrendben elmesélnünk.
A vallomástétel a gyakorlatban aktív játékot jelent, ami ott kezdődik, hogy hősünk épp bájos társnőjével henteregne (erről a keretes írásban olvashattok bővebben), amikor modortalanul megzavarják együttlétüket, mert a király látni akarja. A sátorból kilépve egy ostromlott erőd távoli látképe és egy nyüzsgő katonai tábor elevenedik meg előttünk. Foltest, Temeria vérfertőző királya a hitvesét követte idáig, aki elrabolta tőle gyermekeit, most pedig épp a mindent eldöntő rohamra készül.
Geralt maga is részt vesz az ostromban, amely során szövetségesek oldalán harcol láncingbe és lemezvértbe öltözött katonák ellen, de alkalmanként még ostromgépet is kezel. A látvány valóban lenyűgöző, mozgásban még szebb is, mint a képeken, a harc pedig feleannyira sem véres, mint vártuk volna. Fröcsög ugyan itt-ott a testnedv, néha még a kamerára is jut belőle, de nem súrolja az ízléstelenség határát.
Sokan panaszkodtak az első rész harcrendszerére, irányítására és kamerakezelésére. A fejlesztők egy huszáros vágással mindent kidobtak, amit feleslegesnek ítéltek, így csak egy viszonylag közeli nézet maradt meg, miközben a WASD billentyűkkel tereljük Geraltot a kívánt irányba, aki a szóköz lenyomására bukfencezik, Q-ra varázslatokat dobál, E-vel védekezik, az egér bal gombjával kisebbet sebző gyors támadásokat hajt végre, míg a jobbal olyan megrendítő erejű csapásokat osztogat, amelyek a szívósabb, páncélozott ellenfelekkel szemben bizonyultak hatékonynak. Ha a támadásunkat nem szakítja félbe semmilyen külső körülmény, akkor látványos kombinációknak lehetünk szemtanúi, amelyek alkalmanként brutális kivégzéssel zárulnak. Mindig azt az alakot kezdjük el darabolni, akire épp a célkereszt mutat, ami egyelőre túl érzékenynek mutatkozik, elég csak egy picivel elmozdítani a kamerát, és máris átugrik egy következő támadóra. Ezzel a megoldással az a gond, hogy sokszor úgy érezzük, nem tartjuk kézben az eseményeket.
Geralt jól bánik ugyan a karddal, de nullához közelítene a kihívás, ha már az elején legyőzhetetlen harcosként kaszabolná az ellent. Éppen ezért kezdetben például csak a szemből érkező támadásokat képes blokkolni, a későbbiekben viszont az újragondolt fejlődési fán választhatunk olyan skillt, ami által körültekintőbben óvja magát.
Tábortűz? Az meg minek?
A képességfa lényegében kereszt alakú, a szárai a witchertudományok, a kardforgatás, a mágia és az alkímia diszciplínákba sorolható skilleket foglalják magukban. Az egyes képességeket jól látható vonalhálózat köti össze, így elsőre látjuk, hogy mi mindent kell elsajátítanunk egy-egy rokonszenves skill megszerzéséhez. Az ezekre fordítható pontokat (a bronz, az ezüst és az arany kategória már a múlté) szintlépésenként kapjuk, és egy gombnyomással a megfelelő menübe jutva máris nekiláthatunk a szétosztásuknak. 
Nem kell többé tábortűz nyomait keresnünk, ha fejlesztenénk hősünket, vagy italokat, olajokat, mérgeket és bombákat kotyvasztanánk, esetleg meditálnánk egy jót. Alapanyagot továbbra is a hagyományos módon szerezhetünk be: kereskedőtől vásárolva, bogyókat, virágokat szedve, vagy levágott szörnyeket kizsigerelve. La Valette ostroma alatt is módunkban áll gyűjtögetni, de akkor tömhetjük meg igazán a szütyőnket, ha a későbbiekben olyan helyekre látogatunk el, mint például az a Pontar folyó mentén fekvő falu, amelynek lakóit egy gigászi csápos fenevad terrorizálja.
A börtönből való szökést leszámítva az akciójátékokat idéző prológus után az említett településen már szerepjátékosabb arcát mutatja a Witcher 2. Nem várt régi ismerősökbe botlunk, helybéliekkel elegyedünk beszédbe, különféle szörnyek levadászását vállaljuk el jó pénzért, varázslónők rivalizálásának kellős közepébe csöppenünk, iszogatunk a kocsmában, laposra verjük a falu bikáinak képét és kiruccanunk a veszélyes lényektől, valamint kikészített csapdáktól hemzsegő erdőben, miközben fülbemászó dallamokat hallgatunk a szél susogásával és a fák lombjain kopogó esőcseppek hangjával keveredve.
Konzolos előjelek
Hivatalos bejelentésre ugyan még nem került sor, ám a CD Projekt több alkalommal is hangoztatta, hogy elképzelhető konzolos változat is a Witcher 2-ből. A preview verzióval töltött órák a napnál is világosabban bizonyították, hogy a játékot már most felkészítették a portolásra, ha úgy alakulna a helyzet. Árulkodó volt az automatikus mentési rendszer (szerencsére van quicksave), az átdolgozott kezelőfelület, a gombnyomásra előbukkanó gyorsmenü, a megreformált tárgylista, az akciójátékokat idéző harcrendszer is, de legfőképpen az ún. Quick Time Eventek (megfelelő ritmusban kell lenyomni a felvillanó billentyűket) és a villámgyors billentyűpüfölést igénylő minijátékok megjelenése győzött meg bennünket végérvényesen arról, hogy a The Witcher 2: Assassins of Kings nem marad ki a konzolos játékosok életéből.
