Hogy ki vagyok? Biztosan tudni akarjátok? Életem története nem éppen egy leányregény… – hallhatjuk Peter Parker gondolatait a 2002-es film legelején. És valóban, mintha csak Pókember videojátékos próbálkozásairól lenne szó: egy-két kivételtől eltekintve erős közepes a felhozatal, ami alól a The Amazing Spider-Man 2 sem kivétel. Pedig Pókfej igazán megérdemelne már egy méltó feldolgozást, követve az öreg Bőregér példáját, erre viszont egyelőre várnunk kell.
Összekuszált szálak
„De mielőtt kedveteket szegném, ez a történet is – ahogyan a legtöbb – egy lányról szól” – folytatja mondókáját Peter a Tobey Maguire-féle etapban, ami számomra sokkal szimpatikusabb volt, mint a reboot. Mondom ezt úgy, hogy kiskorom óta Pókember-rajongó vagyok, faltam a képregényeket, rajzfilmeket és játékokat a témában. Az igaz, hogy Andrew Garfield Pókembere sokkal közelebb áll az eredeti képregények karakteréhez, ennek ellenére állítom, valami nem stimmel vele – bár erről inkább majd máskor, más formában.
Mostanra legyen elég annyi, hogy a lányról szóló történet a játékból kimarad, főhősünk szerelme, Gwen ugyanis meg sem jelenik a kalandok során. Sőt, a játék egyáltalán nem követi a film eseményeit, inkább csak felhasznál belőle elemeket, amiket összegyúr ismert és kevésbé ismert Pókember sztorikkal, így létrehozva egy alternatív univerzumot, ami viszont sem nem filmes, sem nem önálló. A történet tehát elég kaotikus: a játék legelején Ben bácsi halálának lehetünk szemtanúi, majd ugrunk pár évet az időben, amikor végre a bűnös nyomára akadunk, de az utolsó pillanatban egy rejtélyes, Carnage Killer fantázianevű sorozatgyilkos végez vele (rajongóknak nem kell sokat törniük a fejüket, igen, róla van szó). Ezek után Harry „Zöld Manó Jr.” Osborn és Wilson „Vezér/Aduász” Fisk egy privát hadsereget állít fel zsoldosokból, de ezt a motívumot a későbbiekben nem bontják ki. Ha mindez nem lenne elég, további random főgonoszok jelennek meg a mixben, majd el is tűnnek, miután levertük őket. A 14 küldetésből álló fő sztorivonal nem áll össze szerves egésszé, olyan, mintha egymástól független miniepizódokat játszanánk végig, ami nem feltétlenül lenne baj, a lyukacsos narratíva által keltett hiányérzetet viszont a játékmenet sem képes kitölteni.
Köszönjük, megdögölhetsz
„Mindazok ellenére, amit értük tettél, előbb-utóbb meggyűlölnek. Megéri?”– teszi fel a költői kérdést Willem Defoe Zöld Manója Pókembernek. Ezt a gondolatot átültették az aktuális játékba is, az úgynevezett Menace System formájában. Azt már megszoktuk, hogy a küldetések között opcionálisan választható kisebb-nagyobb bűnesetek történnek szerte a városban, melyeket megakadályozhatunk. Most azonban rá vagyunk kényszerítve ezek elvállalására, mivel ha kihagyjuk őket, felkúszik a menace-, azaz fenyegetésszintünk, minek hatására a város lakói megutálnak (mindegy, mennyit segítettünk rajtuk...), és a Fisk-Osborn katonák folyamatosan támadni kezdenek, ezzel lehetetlenné téve a tényleges előrehaladást. És ami még nagyobb baj, ezek a mellékküldetések rendkívül repetitívek: piti bűnözőket kell megvernünk, illetve elkapnunk autós üldözések során, esetleg embereket kell kimenekítenünk égő házakból, vagy tetthelyeket lefotóznunk Peter Parkerként. Ennyi, más feladat nem nagyon akad, ami számomra érthetetlen. Bár az is igaz, hogy a valóságban még nem voltam manhattani szuperhős, szóval lehet, hogy tényleg csak ennyi dolguk van.
A játékmenet gerince egyébként maradt a régi: egy nyitott világban felhőkarcolók között hálóhintázhatunk, illetve Web Rush módban (kijelölünk egy pontot, ahová a Falmászó automatikusan odaleng) haladhatunk, a harcokban pedig reflexeinket és ujjaink gombpüfölő képességeit kell kihasználnunk. A bossfightok és a lopakodós részek szerencsére színesítik az élményt, ám hosszú távon ez sem ment meg minket az unalomtól. Sőt, a hosszú táv sem annyira hosszú, a játék 6-7 óra alatt kijátszható Menace Systemestül, telefonhívások és audiologok meghallgatásával együtt.
Ezt a játékidőt szerencsére kitolhatjuk különböző jelmezek feloldásával és a 300 gyűjthető képregényoldal felkutatásával, illetve azok elolvasásával. Erre kedvenc helyemen, Stan Lee képregényboltjában lesz lehetőségünk, ahol a pult mögött maga a Mester áll, valamint itt nézhetjük meg a feloldott akciófigurákat, koncepcióképeket, és gyakorolhatjuk a harcot egy árkád játékgépen. Természetesen fejlődési rendszer is került a játékba, újabb és újabb képességeket és kombókat szerezhetünk meg teljesítményünk alapján. Érdemes még megjegyezni, hogy a párbeszédekbe valamiért választható mondatokat csempésztek, ám ezek egyáltalán nincsenek hatással a beszélgetés kimenetelére, szóval teljesen feleslegesek.
Pókember–Manhattan: 1-0
„Milyen cuki a rucid... a férjedtől kaptad?” – heccelte a Csodálatos Pókember kétszer akkora pankrátor ellenfelét, majd érthetetlen módon (pókösztön?!) bekapott egy ütést. No, kábé ilyen érthetetlen módon vittek be nekünk is egy ütést a fejlesztők a látványvilággal. A grafika közepesre sikerült, a város unalmas színeivel és épületeivel, tereptárgyaival inkább áraszt halott, semmint vibráló, élettel teli hangulatot magából. Az objektumokhoz hasonlóan a városlakók sem nyernének virtuális szépségversenyt, ami pedig még nagyobb baj, hogy Pókemberen kívül senki más sem, mivel egyedül őt dolgozták ki tisztességesen. Ugyan a játék megjelent PS4-re és Xbox One-ra is, az eltérés mindössze annyi a jelenlegi generációhoz képest, hogy szebbek a fény-árnyék effektek, és nagyobb felbontásúak a textúrák. A hangzásvilág működik, bár érződik rajta, hogy a szinkronszínészek nem a film szereplői közül kerültek ki (kivéve persze Stant). A zene is korrekt iparosmunka, de annyira nem egyedi, hogy a stáblista lepergése után akár egyetlen dallamot is fel tudjunk idézni magunkban.
Az irányítás is maradt az eddig bevált, annyi különbséggel, hogy itt már a bal egérgombbal a bal hálóvetőt, a jobbal pedig a jobb oldalit külön irányíthatjuk, és a hálónak valóban épülethez kell tapadnia, szóval mostantól nem hintázhatunk kedvünkre a felhők szárnyán. A már-már szabad mozgásélményt viszont jócskán korlátozza a kamera véletlenszerű beakadása zárt terekben, szóval egy ujjgyakorlatnak tűnő, égő házból történő kimenekítés nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk.
Kitartás, Pókfej!
„Mi, együtt hihetetlen dolgokat vihetnénk végbe. Csodákat teremthetünk… vagy pusztíthatunk.” – próbálta győzködni a Zöld Manó Pókembert, és szinte látom magam előtt, ahogy a Marvel hasonló szövegű szerződést íratott alá a Beenoxszal (vagy fordítva, fene tudja). Ezúttal sajnos elmarad a csoda, Peter Parkerrel pedig mi is tovább várhatunk egy méltó játékfeldolgozásra kedvenc hálószövőnkkel a főszerepben. „Áldás vagy átok, nem tudom. A nevem: Pókember.”
