Mintha a kamaszkoromat élném újra, ami sajnos nem a felszedett nők mennyiségében mutatkozik meg, hanem a régi idők játékainak visszajövetelében. Kicsit kezd ez az ipar is a popszakmára hajazni: idővel visszatér a Beatles, lesz megint diszkóláz, a rock&roll mégsem hal meg, DJ Bobo teltház előtt lép fel.
A nyolcvanas-kilencvenes évek gamer kultúrájában az oldalnézetes shoot’em up stílus hódított már rendesen, nem is nagyon hittem, hogy egyszer még visszatér. Aztán valahogy a casual irány felélesztette a régi stílusokat is, természetesen mai köntösbe csomagolva a régi idők mókáit, a magamfajta „bezzeg az én időmben” frázisokkal dobálózó harmincas pedig olyan lelkesedéssel veti bele magát a retró életérzésbe, mintha B. Tóth László Poptarisznya válogatására táncolhatna a faludiszkóban.
A Digital Reality és a Grasshopper Manufacture közös gyermekeként számon tartott dieselpunk shoot'em up Sine Mora néven mutatkozott be a nagyérdeműnek még 2010-ben, s már akkor lehetett sejteni, hogy érdekes fejlesztésről van szó. Az akkori Gamescom rendezvény keretében Suda Goichi jelentette be az együttműködést, és persze a retró oldalnézetes lövöldözés sem hangzott rosszul, viszont a Digital Reality szereplése számunkra sokkal izgalmasabban hatott, hiszen magyar vonatkozásról van szó. Ezt már csak tovább színesítette a tény, hogy az egész világon magyar szinkronnal – angol felirattal – jelent meg a játék, és még az sem rontja el nagyon az összképet, hogy az Xbox 360 tulajdonosokon kívül ennek senki más nem örülhet. Ugyanis a Microsoft lecsapott a produkcióra, így „csak” XBLA címről beszélhetünk most. Szerintem ez az alkotás többet érdemelt volna, de hát láttunk már nagyobb veszteséget is, most legalább a PC-s és PS3-as tábor nem egymást öli, közösen lehet gyűlölni a többieket – ez is valami.
Magyar sci-fi? Az milyen?
Első látásra a játék kifejezetten szemrevaló, valóban működik a „dieselpunk shoot'em up” meghatározás. Kicsit olyan R-Type vagy Einhander érzése van az embernek, ahogy a tutorial pályán szívja magába az alapismereteket, de ahogy megismerjük a háttérvilágot és a két főbb karakter furcsa viszonyát, már kicsit mélyebbnek is érezzük az élményt. Nem mintha egy lövöldözős játék esetében szükség lenne komolyabb sztorira, de azért a Sine Mora ezt is megadja az embernek – ha már 1200 MS pontot kicsengetünk érte, dolgozzanak is meg a srácok érte! A történet a vége felé már olyan komplex, hogy még a magyar narráció ellenére is sikerült belezavarodnom egyszer az idősíkok és világok rendszerébe – komolyan oda kell figyelni a pályák közti átvezető elbeszélésekre (ahol egyébként a szinkronszínészek zseniális munkát végeztek). Mindezek fényében a játékmenet már nem olyan bonyolult: balról jobbra repülünk (vagy úszunk a víz alatt, ha olyan a helyzet), ellenfelek szemből, mi lőjük őket, ők lőnek minket, a pálya végén izmosabb bossharc, és ujjé a ligetben. Annyi a különbség, hogy itt nem az életerő fogy, hanem az idő.
A Sine Mora ráadásul kicsit a Prince of Persia újgenerációs ötletét építi be a játékmenetbe, tehát lehetőségünk van lelassítani az eseményeket vagy visszaforgatni az idő kerekét – utóbbit csak árkád mód esetén. Ezért cserébe azonban nem az energiapajzsokért kell aggódnunk, hanem a nulla irányába visszaszámláló óra miatt, amit csak ellenfelek megölésével lassíthatunk le. Vagyis akkor is bajban vagyunk, ha nem nyelünk be egyetlen találatot sem, mert ha elfogy az idő, akkor vége a játéknak. Ha meglőnek, akkor is időt vesztünk, tehát a helyzet nem könnyű. Felszedhetünk power-up csomagokat a pályákon, ettől erősebb lesz a hajó fegyverzete, de találat esetén ezeket is elhagyhatjuk, és nagyon nehéz újra felszedni őket. Ráadásul a harmadik pálya környékén már annyi akadály, ellenfél és lövedék lesz a pályán, hogy a homlok gyöngyözni kezd, B. Tóth Laci bácsi Poptarisznyája 240-es BPM-en pörög, a nosztalgiázni vágyó öregek pedig szívrohamot kapnak a táncparketten. Ez a játék nem viccel.
Mocskos szájú magyarok
Nemcsak a játék nehézsége az, ami meglepi az embert, a magyar szinkronra is nehezen állt rá a fülünk. Persze nem a kivitelezés miatt, az teljesen kiváló, pusztán csak nincs hozzászokva a felhasználó a magyar beszédhez játék közben (a saját alkalomszerű kurjongatását, illetve anyázását leszámítva). Igazából az a szokatlan, hogy a Sine Mora szereplői rendesen káromkodnak. Néha igencsak elszalad a ló, ilyenkor kicsit meg is szeppenhet az, akit zavar az ilyesmi. A zene viszont ütős, nagyon érződik Jamaoka Akira munkája, akinek ugyebár a Silent Hill melódiákat is köszönhetjük (akkor még a Konami színeiben futott). A játék szavatossága terén azonban nálam már akadtak problémák. Először is a nehézség miatt nem lesz casual kedvenc, a sztori mód mellett pedig Score Attack, Boss Training és Arcade adott csak (ezeket talán nem szükséges külön magyarázni), de itt is ugyanazok a pályák és kihívások várnak ránk, csupán más a nehézség a játékmenet módjából adódóan.
Összességében az a probléma, hogy a Sine Mora valóban a régi idők játékait idézi: nincs sok újdonság, csak rengeteg gyakorlás, frusztráló helyzetek, hosszú idő, amíg az ember valóban sikeresnek érezheti magát, ha el nem unja addig. Ezt nem kekeckedésből mondom, egyszerűen arról van szó, hogy ez a játék hardcore gamereknek való, nekik lesz tökéletes választás. Az utca embere azonban jobban teszi, ha felköti azt a bizonyos alsóneműt, mert itt a nosztalgia nem su-su bolondság, hanem kőkemény kihívás, amibe beletörhet a kezdeti lelkesedés.
A teszt - interjúval kiegészítve - elolvasható a jövő héten megjelenő áprilisi GS-ben. Ne hagyjátok ki!
