Ha az ember csak magánhangzókban képes beszélni, miközben egy pisztoly csövének a vége pihen a szájában, akkor egy idegen eredetű, vírussal megfertőzött lény vajon milyen hangokat adna ki, miközben garatig nyomnánk neki a stukkerunkat? Ez a kérdés akár költői is lehetne, hiszen jelen pillanatban – megszálló földönkívüliek hiányában – semmilyen lehetőségünk nincs arra, hogy ezt kipróbálhassuk. Egy gyenge lábakon álló viszonyítási alapot ellenben mindenképpen adhat az immáron trilógiává bővülő Resistance sorozat legújabb része, ugyanis annyian és olyan közel jönnek majd hozzánk a különböző két/három/négylábú csúnyaságok, hogy akár kísérletet is tehetnénk… Erre viszont sajnos nem igazán lesz lehetőségünk, ugyanis a történet jelen szakasza sokkal drámaibb annál, hogy csak úgy nekiálljunk kísérletezgetni, és ezt a fejlesztésekért felelős Insomniac is nyomatékosan érzékelteti velünk.
Az eltiport föld lelkei
A második világháborút követően nem sok ideje maradt a Földnek és az emberiségnek arra, hogy kiheverje a saját hatalomvágyából és ostobaságából eredendő traumákat. A Resistance sorozat első része 1951-ben játszódott, amikor is az emberiség aggasztó helyzetbe került, ráadásul a következő részben csúnyán megtiportak és eltapostak minket. Már akkor lehetett tudni, hogy ezt bizony az egész társadalom csúnyán megszívta! Mit várhatunk akkor egy alternatív idősíkba helyezett kaotikus világtól, hat évvel azután, hogy megjelentek az első chimeranok? A választ rögtön megkapjuk, mihelyst elindítjuk a játékot. A durván megcsappant számú, vegetáló populáció kénytelen a felszín alatt tengetni a mindennapjait, és az emberek már csak azért élnek, hogy meghaljanak. Észak- Amerika kormányzata – de globális szinten az összes hatalom – megszűnt létezni. Teljesen értelmetlennek tűnik egyetlenegy lövést is leadni a jogtalanul itt tartózkodókra, hiszen amint kiiktatunk egyet, máris kettő nő a helyére.
Ebbe a reményvesztett helyzetbe újdonsült hősünk, Joseph Capelli is belefáradt. Ő volt az, aki a második rész végén egy drámai fejlövéssel küldte a túlvilágra Nathan Hale-t, ezzel akaratlanul átvéve a főszereppel járó súlyos terhet. A szervezetlen földalatti ellenállás már őt sem ösztökéli világmegváltó gondolatokra és tettekre. Joseph-et nem élteti semmi más, csak hogy frissen szerzett aráját és kicsiny gyermekét a lehető legnagyobb biztonságban tudhassa ebben a káoszban. Mégis pont ez a tényező teszi az egész alkotást paradox módon lebilincselővé és élvezhetővé. Az elődök enyhén felszínes, csöppet sem belsőséges történetvezetéssel próbáltak bennünket szórakoztatni, ahol – tegyük a szívünkre a kezünket – nem nagyon érdekelt minket, hogy mi lesz a világ sorsa, és hogy kik hullanak el mellettünk. Csupán eszeveszettül reptettük a soktucatnyi ólmot és teljesítettük az adott feladatot. Ebben az epizódban teljesen más a helyzet, ugyanis itt most személyes emberi tragédiák és történetek állnak a középpontban. Igaz, talán eléggé sztenderdnek mondható a Capelli-pereputty bevonása a sztoriba, de ebből meríthet új erőt egy veterán harcos, és többek között emiatt leszünk kíváncsiak mi is arra, hogy milyen kalandokba keveredik majd a családapa.
Irány a Nagy Alma!
A kaland pedig nem más, mint egy fél kontinenst átölelő utazás lesz. Oklahomából (az ország közepéből) kell eljuttatnunk élharcosunkat a chimera csapatok székhelyének otthont biztosító New York városába, és ott kell majd egy kis felfordulást okoznunk. A halálos túránknak öt főbb állomása lesz, amelyek bővelkednek a különböző helyszínekben. A többéves megszállás rendesen rányomta a környezetre a hatását: bármerre megyünk, mindenhol a pusztulás jegyeit látjuk majd: elhagyatott tanyák, cafatokra lőtt városok, chimera-parazitáktól hemzsegő csatornarendszerek. Mindezek megjelenítésében kiváló munkát végeztek a készítők, valóban elhisszük, hogy egy totálisan leigázott és haldokló világban járunk. A grafikának – még ha nem is vetekszik egyes PS3-mas játékok színvonalával – nincs miért szégyenkeznie. A sorozat legszebb darabja érkezett meg hozzánk! Néha, ha éppen nem lőttek rám, megálltam és ámulva néztem a romok közé beszökkenő fénysugarakat, a viharban táncoló fű hullámzását, vagy egy idegen lény agyának a falra fröccsent képét… Ebből pedig láthatunk majd eleget!
Amikor a kutya kutyát eszik...
Unalmas és egyhangú lenne, ha szimplán több ezer földön futkározó, durrogtató földönkívülin kellene átvágni magunkat, így kapunk a nyakunkba egy egész chimeraállatkertet! Lesz dolgunk szöcskeként ugrálóval, izomból nekünk rohanó behemóttal és durván eltorzult, undorító egyedekkel is. Utóbbiak miatt didergetősen ijesztő, már-már horrorisztikus pályaszakaszokon haladhatunk át, ahol majd csak úgy özönlenek ránk az ellenfelek – amolyan stílusos zombi módra. Egy nagy bögre gőzölgő tea mellett még hosszú perceken keresztül sorolhatnám, hogy milyen lényekbe botlunk majd, de nem szabad elfeledkeznünk fajunk söpredékéről sem. Ne siessünk glóriát csapni az emberi nép – az istenadta nép – feje fölé, mert hiába csappant meg a számunk, a gonoszságunk mit sem vesztett az erejéből. Maradtak olyan egyedek (régi börtöntöltelékek, bűnözők, matektanárok…), akik szadista módon tizedelnek tovább minket, ráadásul szerény személyünket is beteges arénaharcba kényszerítik majd!
… aztán meg beledöglik!
Persze ezen díszes ellenállománytól egy pillanatra sem szabad megijednünk, mert a poggyászunkban tucatnyi fegyver lapul. Ezek között számosnak már ismerős lesz a markolata, mint például az idegenek alapfegyvereként szolgáló Bullseye-nak, vagy a közkedvelt, ám igencsak korlátozott tartalék töltényszámmal rendelkező Magnumnak. Az összes gyilkolásra alkalmas eszköz három szintig fejleszthető, ami megnövekedett tűzerőt és teljesítményt jelent – ez alól az a 15 kilós kétkezes kalapács a kivétel, amit bármikor előránthatunk az oldalzsebünkből. A stukkerek használatuk függvényében fognak megváltozni, így előnyös a szívünkhöz közelálló darabokat a megszerzésük után a kalamajkák tengerében sűrűn megúsztatni.
Szégyen a futás, de rohadjak meg,
ha itt maradok!
Hiába viszont a terebélyes ólomköpő arzenál, sokszor kellett megtapasztalnom a nyúlcipő-effektust. Egyes szakaszokon (szinte) lehetetlenség csak a precízen célzó és fedezékbe húzódó képességünkre hagyatkozni. Jól érzékelteti az esélytelenséget, hogy néha csak eszeveszett rohanással, hátrálással és folyamatos tüzeléssel élhetünk túl helyzeteket. Ha netalántán egy barátunk vagy ismerősünk kooperatív segítségére támaszkodnánk a pokol ezen bugyrában, akkor nagyot fogunk csalódni, ugyanis ő is loholni fog! Ezen körülményeket megfelelő időközönként ültették be ebbe a kommersz szituációkat és feladatokat felvonultató lövöldébe, így hullámzóan lendületessé és felettébb élvezhetővé teszik az egész alkotást. Talán éppen ezért találtam egy kicsit karcsúnak a játék hosszát, amely könnyű fokozaton 7-9 óra alatt teljesíthető. Persze ez nem nevezhető siralmasan rövidnek, de úgy éreztem, hogy szívesen elvegetálnék még jó néhány órát ebben a „borzalmas” világban.
